Mesék Murról 4. /befejező/ rész (Szávitrí igaz története)

Mesék Murról 4. /befejező/ rész (Szávitrí igaz története)

Tél végén Murr minden egyéb munkát kapott, nekem meg többnyire nem volt szabad szombatom, sokáig nem mehettünk az erdei faházba. Közben eljött a tavasz. Pesten nem is gondoltunk rá, csak mikor már az utolsó falut is magunk mögött hagytuk. Az út minden perccel szebb lett. A patak partján végig kökörcsin. A fák alatt ibolyák. Rengeteg madár. Sose láttam még egy helyen ennyi madarat. A faház melletti árok partján magasra nőtt a csalán. Erről eszembe jutott valami. Az, hogy indulás előtt kevéske pénzünkön kenyeret, bort, és sütni való húst vettünk, de zöldségre már nem maradt. A hűtőben találtam tejet és tojást. Mondtam: ha lepakoltunk, leszedem a csalánt, jó lesz vacsorára.

Ő még sose hallott olyat, hogy a csalán ehető. Nagy komolyan kezembe adott egy tálat, adott védőkesztyűket, aztán csak szaladgált, szimatolt, gyönyörködött a tavaszban, míg a tálat teli szedtem a legszebb, leggyengébb felső levelekkel, ahogy nagymamám testvére tanította. Ő aztán dolga után látott, én meg mentem a konyhába főzni. A konyha valójában egy néhány lépésnyi előszoba volt, egy asztallal, két lapos villanyrezsóval. Pakolásztam, főztem boldogan. Murr a raktárba indult épp, keresztül az előszobán, mikor leöntöttem a csalánról a főzővizet.  Földbe gyökerezett a lába. Hát tényleg megfőzöd? kérdezte mélységes felháborodással.
Azt hittem, sült hús lesz vacsorára!
Jól van, ne rémüldözz. Már készül a hús, ez pedig az előétel. Előételt nem eszek! Jól van, nem kötelező. Azért udvariasságból megkóstolhatnád kicsit.

            Mire a vacsora elkészült, már sötétedett. Farkaséhesek voltunk. A csalánt úgy készítettem el, ahogy gyerekkoromban tanultam: Tiszta tejben, három féle fűszerrel ízesítve. Két tányérnyi lett. Sütöttem két tükörtojást, még a szélét is körbevágtam késsel, hogy szép kerek legyen. Mikor kész lett, tálcára tettem, mellé kenyeret, bort, és az orra alá tartottam. Mivel már kopogott a szeme az éhségtől, úgy döntött, eszik belőle egy kicsit. Udvariasságból.
Te, ez jó! kiáltott döbbenten. Percek alatt megettük. Azután jött a hús, pirosra sülve, illatosan. Az ablak nyitva, és kívül a tavasz.

            Már majdnem egészen sötét volt, de nem bírtunk magunkkal. Kiszaladtunk kicsit tavaszt nézni. A cserjésben szaladgáltunk, és bolondoztunk. Ő például kijelentette, hogy holnap feltétlenül fácánt kér vacsorára. (Ez arról jutott eszébe, hogy arrafelé sok fácán élt. Gyakran hallottuk kiáltásukat, bolond hang, mintha kis réztrombita szólna.) Én teljes komolysággal rámondtam: Jól van, de akkor fogd meg. És ha megfogtad, akaszd le a nyakáról a kis réztrombitáját, hogy eltegyem emlékbe. Ő megígérte, és a legközelebbi bokorra mutatott: Tessék, ott alszik a fácán. Most benyúlok, és elkapom! Ahogy mondta, benyúlt az ágak közé, azután majdnem hanyatt esett ijedtében. A bokorban ugyanis valóban aludt egy fácán, és hogy rikácsol az, ha felriad! Leültem a fűbe, úgy nevettem: Na mi az, hol a réztrombitám? Hagytad, hogy elrepüljön vele?

            Csodaszép volt az a tavasz. Boldog voltam. Körülbelül másfél hónapig.

            Egy estén dolgozgatott a laboratóriumban, én meg csak néztem. Hirtelen odajött, átölelt: Mondani akarok valamit.
Mit?
Hogy gyere hozzám feleségül.
Mit hülyéskedsz? Tudom, mi a véleményed a házasságról.
Igen, a véleményem nem változott, de tudom, te örülnél neki. Azt akarom, hogy örülj. Gyere hozzám feleségül! A nevemet nem ajánlom fel, úgyis tudom, hogy nem fogadnád el. (Ismert már. Tudta, hogy akiben egy csöpp művészvér van, soha nem más nevén akar híres lenni.)
Te komolyan hiszed, hogy mi tartósan meg tudnánk maradni egy szobában?
Egy szobában nem, felelte megfontoltan. Egy szoba-konyhában!

            Aznap este nagyon későn mentünk aludni. Még utána is sokáig bámultam a sötétbe. Boldog voltam. Utoljára mármint azon a tavaszon.

Szürkületkor hallottam, hogy motoszkál. Igen, mondta is este, hogy nagyon sürgős valamelyik munka. Újra elaludtam. Mikor felébredtem, már magasan állt a nap. Ő épp bejött valamiért. Szerettem volna, hogy kicsit velem maradjon. Úgy tűnt, mintha nem értené.
Hát nem érted?
Értem, de nincs kedvem hozzá.
Nem is az lepett meg annyira, amit mondott, hanem a hangja. Az a hang nem az ő hangja volt. Gépember-hang, minden érzés nélkül. Egy gépember mellett voltam, mint valami fantasztikus írásban. Felborult minden emberi mérték. Géppel társalogni értelmetlen, mégsem bírtam megállni, kérdeztem: miért?
Mert aki ennyire nem ért a szeretkezéshez, hamar unalmassá válik, felelte a gépember szabatosan, és indult a labor felé, mintegy jelezve, hol van a határ lényeges és lényegtelen dolgok között.  Nagyon hosszú időnek tűnt, míg elért az ajtóig. Az alatt semmit nem csináltam. Csak ültem az ágyban, és csodálkoztam, hogy van még ágy és van még napsütés. Nem lehet őrült! Ennyi idő alatt már rájöttem volna. Megéreztem volna! Vártam rá. Sokat. Másfél órát. Tudom, mert volt ott egy ébresztőóra, annak a mutatóját néztem. Azután utána mentem a laborba. Nem dolgozott. A sarokban ült, előtte polc. Rajta papír. Egy egyszerű, tiszta papírlap, összegyűrve. A gyűrődések mintázatát nézte, olyan elmélyülten, mintha a jövő lenne beleírva. Néztem az arcát Éreztem az ismeretlen szagot, és megértettem. Kábítószer.

            Utána egész héten nem találkoztunk. Ilyen már hónapok óta nem fordult elő. Mivel azon a héten szabad szombatom volt, elmentem Kemához. A nagymamám testvére volt ő, édesanyám keresztanyja. Sose ismertem nála jobb embert. Látta persze, hogy szomorú vagyok, kérdezte, mi bajom. Elmondjam? Hogy ugyanolyan szomorú legyen, mint én? Így hát csak annyit mondtam: Összevesztem egy fiúval. Majd kibékültök, mondta.

                        Vasárnap este szándékosan a késő esti vonattal mentem vissza. Már a busz ablakából figyeltem az utcát, de nem láttam senkit. Ilyenkor már az utca jóformán néptelen. Siettem a kapuhoz. Ott állt. Nem tudok bemenni! Látta ijedségemet, elmosolyodott, és félreállt. Nem egy őrült, nem egy gépember mosolya volt, csak egy nagyon szomorú emberé. Mehettem volna hát, de az arca megállított. Mondja el, ha akar valamit.

            Mit szólsz a levelemhez?

            Levél? Milyen levél?

            Már pénteken bedobtam. Nem olvastad?

           Nem jöttem haza pénteken A munkából egyenesen Kemához mentem.

           Igazán? Akkor ott van a ládádban. Vidd fel, olvasd el, aztán gyere vissza, mond el, mit válaszolsz rá.

            Ott volt. Felvittem. Lényege: segítséget kér. Akkor nagyon sokáig ültem ott a szobában. Gondolkoztam. Fordulóponton vagyok. Most kell dönteni. Fokozatosan leegyszerűsödött a kép. Jó és rossz harca, mint a mesében. Valaki le akarja győzni a gonoszt, és a segítségemet kéri. Őszintén elmondja azt is, hogy veszélyes belépni a mesébe. Szeretne együtt élni velem. Kitől kérhetnék tanácsot? Senkitől. Ez csak rám tartozik. Azt kell tenni, amit ösztönösen választok. Az vagyok igazán én.

            Vele maradtam.

            Olyan kalandos volt ővele a világ! Jártunk ősszel völgyben, ahol térdig ért a hullott levél. Olyan volt, mint hóban gázolni, és úgy is ropogott, Láttunk télben rohanás közben megfagyott hegyi patakokat. Forrásokból ittunk. Meglestük az erdei állatokat. Jártunk olyan csalánerdőben, ami a fejünk tetejéig ért. Erdei egeret fogtunk, vagyis valójában dehogyis akartuk megfogni, csak lefényképezni. Szegényke úgy megijedt tőlünk, hogy halottnak tettette magát. Jártunk olyan fenyvesben, ahol nappal is félhomály van, végtelen csend, és az ágak messze felül úgy érnek össze, mint gótikus templom oszlopai. Kezdtem érteni azt a mondást, hogy talán ebből találták ki a gótikus építészetet. Jártunk egy kicsi, de tökéletesen kerek erdőben. Megmutatta, hol lakik a borz. Ősszel gombát szedtünk, jól ismerte, a gombákat, szalonnával sütöttük meg. Csipkebogyót szedtünk, kökényt szedtünk. (Pontosabban túl sok kökényt, kénytelenek voltunk visszavinni Pestre, ahol üdítő ital lett belőle.) A leglehetetlenebb időben is kirándulni mentünk. Egy tél eleji, ritka ronda hideg napon, amikor jeges szél fújt, maradt még három szabad napunk, hát mentünk Jósvafőre.

A távolsági buszt nem fűtötték. Teljesen összefagyva szálltunk le a falu központjában, magyarán a kocsmánál. Még jó fél óra út várt ránk, muszáj volt bemenni, melegedni. A pultnál, háttal felénk, különösen magas férfi állt. Murr hátulról is megismerte, és mosolygott. Már mesélt nekem róla, hogy falubeli, ő meg a felesége nagyon rendes emberek, egyszer, mikor nem volt hol aludnia, lakott is náluk egy darabig. Az az ember tisztára papucs mesélte, tökéletesen uralkodik rajta a felesége. Ebben az a mulatságos, hogy a feleség ritka, pici termetű asszony.

A férfi hátrafordult, és észrevett bennünket: Gróf! Nahát! Alig ismertelek meg szakáll nélkül! Sorkatonai szolgálatát töltötte akkor, és életében először kénytelen volt levágatni a szakállát.

Hát igen, A katonaság. Hanem azt mondd meg, mikor veszed már el feleségül ezt a kis szőke lyányt, akivel mindig itt mászkálsz?
Mire Murr jámborul: De hiszen most vettem el.
Most?
A múlt héten.
Ne hülyéskedj velem!

Gurultunk a nevetéstől. Nem hitte el. Elő kellett szednünk a személyinket. Az óriás alaposan áttanulmányozta. Tényleg bele volt írva, hogy össze vagyunk házasodva. Nagyot rikkantott: erre iszunk! De még épp csak letették rendelését a pultra, még időnk se volt hátra menni, az asztalokkal, székekkel ellátott belső szobába, mikor Murr odasúgta nekem: Itt a vihar! Először nem értettem. Aztán láttam a csöpp kis asszonyt berontani az ajtón. Nem köszönt, nem nézett senkire az urán kívül. Ömlött belőle a szó: Te megátalkodott, istencsapása ember, megígérted, hogy elviszed a szekeret, oszt helyette itt züllesz akárki népekkel!

Csendesen, asszony! Nem akárki népek! Hát nem ismered meg? Ő a Gróf!

Grauf? Hogy ez itten a Grauf? Ember, azt hiszed, ha öreg vagyok, mán hülye is vagyok, oszt mindent el lehet hitetni velem? Én csak tudom, milyen a Grauf! Hosszú haja van meg szakálla
Nézd meg jobban! parancsolta a férje. Az asszony közelebb lépett Murrhoz. Körbejárta, úgy nézegette, mint egy szobrot. Aztán a meglepetéstől hátrált pár lépést, hatalmasat sikoltott, és nekifutásból a nyakába vetette magát: Grauf! Tényleg a Grauf!

Ez volt, gondolom, az egyetlen eset, mikor az asszony arra biztatta férjét, hogy maradjon még ott a kocsmában. Mikor megtudta, hogy most házasodtunk össze, poharat kért, és velünk ivott. Olyan jó érzés volt, hogy annyira szeretik!

Mikor leszerelt, jól fizető munkát vállalt. Azután külföldön csavarogtunk. Prágában ősszel, mert azt mondják, akkor a legszebb. Hát, szép, de valahogy komor. Nem szeretnék ott élni. Télen kimentünk a Tátrába. Persze ő tudott síelni, én meg nem. De nem is azért mentünk, csak megcsodálni. Bulgáriát nagyrészt bejártuk, kölcsön kért sátorral egy hónap alatt. De az már külön történet. Legmesszebb Kisázsiáig, többre pénzünk nem volt. Ha lett volna, ki tudja, hol állunk meg.

Harmincegy évesen halt meg, kislányunk hároméves korában.  

Vélemény, hozzászólás?