Furcsa ez a barlangokkal.

Gyerekkoromban valaki mesélte, milyen szép egy cseppkőbarlang. Fantáziám kiszínezte a mesét, túl szépre színezte, ezért aztán, mikor egyszer eljutottam oda, fakónak tűnt az álomképhez viszonyítva. Valami iskolai kirándulás lehetett.

Ez a kép színesedett ki fokozatosan, hallgatván Murr meséit.

Sokáig kerülgettük azt, hogy barlangba menjünk. Ez volt a választóvonal. Neki legkedvesebb szórakozása, én meg féltem. Sose voltam sportos alkat, ráadásul a barlangászok közt kevés a lány. Sok edzett fiú mit szólna hozzám? Hát kiutálnának, az biztos. Ijesztett a különbség, Murr ereje, fantasztikus reflexei, és hozzá én, aki egy kis jógába kontárkodáson kívül életemben nem végeztem soha semmi különös testmozgást. Zavart Murr felmérő pillantása. Ki is mondta nekem a véleményét: Hát, nem pampamacska, csak lusta, kövér házi! – Ettől aztán még jobban húztam az időt.

Hónapok múltak, és ő is félni kezdett, de azt csak sokkal később mondta el nekem. Tudta: léteznek olyan emberek, akik egyszerűen képtelenek barlangba menni. Olyanféle ez, mint a klausztrofóbia, de nem ugyanaz, mert csakis barlangokra vonatkozik. Attól félt: talán én is ilyen vagyok? Mert mindig szívesen hallgattam végtelen barlangász-meséit, de ha vinni akart, kitértem előle.

Egyszer a kedvenc barlangjáról lelkes, hosszú mese után szenvedélyesen kérte: ígérd meg, hogy egyszer végig megyünk rajta! Én pedig nem bírtam elszomorítani, megígértem.

Jósvafő környékén, amit magamban szent kegyhelyének csúfoltam a legkietlenebb őszi napokban jártunk együtt először. Persze, így is összefutottunk barlangászokkal, akiken riadóláncként futott végig a hír: A Gróf lánnyal jött! Nem mindennapi jelenség. Érthető módon mindenki kíváncsi lett. Ment végig a kérdés a riadóláncon: Ki ez a lány? Ami alatt nem értették se koromat, se származásomat, se iskolámat, se munkámat, se végzettségemet. Csak egyetlen dolgot, mert nekik csak az volt a fontos: kikkel szoktam barlangászni. Egyre döbbentebben nyomoztak utánam, és hallhatták mindenfelől, újra és újra megerősítve: nem barlangászik sehol!

Három napos ünnep következett, aki csak mozgott, mind a hegyekbe ment. Az előző napokban fölszedtem egy ronda náthát. Lázam is volt, ez jó kifogásnak tűnt. Igen meglepődtem, mikor egy vén, bölcs varázslóhoz illő nyugalommal kijelentette: ez nem akadály. Ott azonnal el fog múlni. Közöltem, én ezt nem hiszem, mire ugyanolyan nyugalommal tette hozzá, hogy ha nem is múlik el, a tünetek úgy lecsökkennek majd a hegyi levegőn, hogy nem fog zavarni. Igaza lett! Ha akkor erőlteti az utazást, ha gorombáskodik, biztos, hogy otthon maradok. De ő csak nézett könyörögve: Úgy szeretném, hogy elgyere! Akkor már tudtam, mindaddig megyek, míg nem esek össze.

A tornanádaskai vonatra szállástól kezdve Murr szinte minden kilométerrel vidámabb lett. Leszállás után úgy mutatta be a vidéket, mint gróf a birtokát. Büszkén, méltóságteljesen, mintha völgy és fennsík az ő tulajdona volna. Úgy is éreztem.

Kedvenc barlangja persze kisebb volt  a Baradla fő ágánál, azért mégis elég nagy. Helyenként több emeletnyi belső tér. Nem úgy kiépítve, mint azok a részek, ahol turisták járnak, de mivel rendszeresen járták a kutatók, műszereik mellett ott voltak a kényelem eszközei is: nehéz helyeken vaslétrák.

A Kutató egyik vendégszobájában aludtunk. Mire fölébredtem, már pakolászott. Vagyis a karbidlámpákat készítette elő. Figyelmeztettem: hőemelkedésem van, meg még menstruációs görcseim is, ha ott nyúlok ki a barlangban, mit csinál velem? Sértődötten morogta: voltam én már barlangi mentő is. Mindamellett szokott őszinteségével figyelmeztetett.

Addig megyünk, míg akarod. Amíg vállalod. Ne feledd, a túlvégén nincs kijárat, ugyanazon az úton kell visszajönnünk, és a visszaút hosszabb lesz.

Hát indultunk. Mindjárt az elején keskeny kis szakadékok vannak, amiket át kell lépni. Vigyázva, mert mélységük átlag húsz méter. Hát nagyon odafigyeltem. Oda, és nem felfelé. Ezért fejeltem bele egy cseppkőbe, ami fentről lógott, olyanforma, mint egy oldalszalonna. A fejem hangosan csattant. Murr visszanézett, egy pillanatra ijedség látszott az arcán. Mi történt? Semmi. Bevágtam a fejemet. Akkor jó, már azt hittem, baj van!

Aztán jött a szifon. Gyerekkoromban hallott rémmeséket juttatott eszembe, amiket Janó unokatestvérem mesélt élve eltemetett emberekről. A szifon ilyen hatást tett rám. Abban csak annyi hely van, hogy épp elfér az ember hason csúszva, két karja előre nyújtva, mert oldalt már nem fér, és ne felejtse közben tologatni a lámpát. Mi van, kiáltott Murr szifon túlsó végén türelmetlenül. Miért jössz ilyen lassan? Örülj, hogy egyáltalán megyek, morgolódtam.

Védőruhánk persze nem volt, közönséges, ócska utcai ruhában mentünk, amin átszivárgott a  hideg víz, és a hasam újból görcsölni kezdett. erőm egyre fogyott. Szerettem volna leülni, de hát ott a föld is csak vizes agyag. Nem lett volna értelme panaszkodni, hiszen már mélyen benn jártunk, és onnan ő se varázsolhatott ki egy perc alatt. Morgolódtam: Jó lenne most egy karosszék. Erre Murr leült a sárba, karjait maga elé tartotta, lelógatva kézfejét, mintha két alsókarja szék karfája volna: Tessék, itt a karosszék. Ölébe ültem. Milyen meleg volt a teste! Milyen könnyen vette ezt az egészet! Pár perc alatt megnyugodtam, és felálltam, útra készen.

Aztán szakadékon keresztbe fektetett vaslétra. Alatta vagy harminc méter. Murr alaposan megmutatta: Látod, erősen ide van rögzítve. Amíg fogod, semmi baj nem történhet. No, most találd ki, mi módon szeretnél átmenni rajta? A legbiztosabb pontomon. Fenéken csúszva. Úgy lehet? Lehet.

Míg én a helyzetet latolgattam, ő átfutott könnyedén, mint Tolkien tündéi. Aztán én, csöppet sem elegánsan, fenéken csúszkáltam át. Gyönyörű helyekre vitt, számomra titokzatos birodalom, idegen világ. Számára nem. Ismerte minden kövét. Ha szűk helyeken jártunk, csak egyesével fértünk el, és nem látott oda elém, akkor is folyamatosan mondta: fél métert előre lépsz, fogás balra, egy méter magasan, és így tovább.

Csakhogy az én kezem, lábam rövidebb lévén, nem értem el minden fogást. Épp rossz helyen nem. Balra vizes, sima, függőleges sziklafal jobbra szakadék. Köztük vagy húsz centis, csúszós, agyagos perem, azon kellett menni. A lábam megcsúszott, pont a kút fölött. Ez egy teljesen kút formájú lyuk, azért hívják így. Zuhantam vagy egy métert, aztán megálltam. Nem értettem, mi tart fönn. Murr keze semmiképp, két kézzel kapaszkodott a szilába, a lámpa egyik ujján lógott. Mikor zuhanni kezdtem, elkapta a fogást, amit nem értem el, és villámgyorsan a kút túloldalának vetette két hosszú lábát. Az állított meg. Felkúsztam a testén, mint egy fatörzsön. Odébb segített, ahol le tudtam ülni. Muszáj volt, annyira reszkettem.

Ő meg, szokott, könnyed stílusában: Megmondtam, hogy ha velem jössz, semmi bajod nem eshet! Különben se mély, csak huszonnégy méter, és nem is kő van az alján, hanem homok.

 Úgy tűnt, elég könnyen kockáztatja a bőrömet. Dühösen mondtam neki: Na és, ha nem is törtem volna össze magamat, hogy húztál volna ki?

Teljes nyugalommal felelte: Könnyen. Mindennek megvan a maga módja. Persze kénytelen lettem volna kimenni kötélért, addig egyedül hagyni téged. Itt hagytam volna neked a lámpát.

Mert fél útnál már az egyik lámpánk is bedöglött. Kitalált volna sötétben? Könnyen. Hisz ez volt a kedvenc barlangja.

Három órát voltunk lenn. Betartottam ígéretemet. Végig mentem rajta. Csodálatosan szép volt.

Aztán még ki kellett jutnunk a völgyből, és felkapaszkodni a fennsíkra. Az idő megenyhült, magasan ragyogott a nap, a ház előtt pedig ott ült Murr legkedvesebb barátja, Pacsek, sütkérezett, és sörözött. Megnézett. Volt mit nézni rajtam! Úgy mozogtam, mint a lassított film, a hajam olyan volt a verítéktől, mintha zuhany alól másztam volna ki. Erőm legvégén jártam, és persze fülig sáros voltam. Pacsek vigyorgott, kajánkodott: Látom, barlangban voltál!

Úgy éreztem, elterülök mindjárt a lába előtt. Ahhoz képest könnyedén feleltem: Szép tőled, hogy érdeklődsz, de szebb volna, ha inkább hoznál egy sört.

Felpattant a székből, pont jókor hogy bele tudjak rogyni. Szaladt sörért. Csak hűtetlen van, szólt vissza bocsánatkérőn. Figyelmeztettek, keveset igyak, ilyenkor másképp hat. Hát keveset ittam. Milyen jólesett! Aztán ledőltem az ágy pokrócára, egy órát feküdtem mozdulatlanul. Közben Murr legmulatságosabb barlangász-történeteit mesélte, nehogy kimerültségem haragba forduljon szeretett barlangja ellen. Nem fordult. Jó pár barlangban jártunk még ezután.

Alkonyatkor már hideg volt. A barlangászok tüzet raktak a domb tövében, szalonnát és késői gombát sütöttek nyárson. Addigra már rendbe szedtem magam, hajat mostam, zuhanyoztam. Tiszta ruhában, felfrissülve mentem ki hozzájuk. Jó volt ott lenni.

Murr- nál mindig volt fényképezőgép. E történet borítóképét ő készítette, a leírt utunk során, huszonnyolc éves koromban.