Életeim; Hát akkor, játsszunk! (Írta: Fogolyán Szellő)

You are currently viewing Életeim; Hát akkor, játsszunk! (Írta: Fogolyán Szellő)

Nem azért hiszek az előző életekben, mert kétszer is voltam előző életes utaztatáson, és az olyannyira meggyőzött, hogy lelkem szent paragrafusaként őrzöm a létezés szakrális és káprázatos körforgását. Előző életekben való utazásból, azt hiszem, okkal nem engedtek át bizonyosságot. Az élet által azonban minduntalan sejtetni engednek számomra valami transzcendens valóságot.
Több írásomból visszaköszön, hogy bizonyos emberekkel folytatott találkozásaim tettek, egyelőre úgy tűnik, soha semmitől fel nem oldódó pecsétet arra a meggyőződésemre, hogy a jelenlegi életem előző életek lenyomatából, tetteinkből, elmulasztott cselekvésekből, elszeretett vagy el nem szeretett érzésekből, vágyakból, bűnökből, tévesztésekből és ottani megoldásokból tevődik össze. Korszakonként vannak olyan találkozásaim, melyek rendületlenül közvetítik az érzést, hogy valahonnan mindenkinél jobban ismerem az illetőt. A találkozás első perceiben érzem, hogy, mintha az Ég egy bizonyos otthonából pottyantunk volna le erre a földre, a jelenlegi életünk és a benne lévő jelenlegi szerepünket játszani. S biztosként fogadnék arra is, hogy közünk lesz egymáshoz, ráadásul nem is akármilyen. Egy mély szövetség.

Jelenlegi életem 37. évében járok, megannyi spirituális megtapasztalás után, amikor is az érzékfölötti igazságról nem holmi boszorkányok, kuruzslók, csalók, vagy magukat úgynevezett szakembernek nevezett, a tömegből kimagasló látók, hanem csakis maga az élet és a fentebb leírt mindennél erősebb érzések és az azt követő beteljesedések győztek meg. Mivel megannyiszor megtörtént ez a csoda velem és általam, egyszerűen képtelen vagyok azzal az elgondolással tengetni az életem, hogy az céltalan, rendeltetés nélküli, és hogy esszenciám  egyszeri és megismételhetetlen ebben a véletlenül kirajzolódó emberlétben, amit majd nem követ semmi sem, csak a nagy feketeség és az örök elmúlás.

Vajon más is van olyannyira szerencsés, hogy a felsőbb Magasságok, a saját érzései, az oly fontosnak tartott emberi találkozások által folyamatosan emlékeztetik arra, hogy van folytatás, és sőt, van rengeteg előzmény is? Hogy jöttünk valahonnan, valamely szakrális csodából és ugyanoda tartunk vissza, csak jobb esetben egy újabb szerep emlékével utunkról, némiképp megértőbben, bölcsebben, fejlettebben, nagyobb tudással a mindenségről?

Hiszen minden egyes szerep, amibe belebújunk, lelkünk bölcsességét  gyarapítja, empátiánkat mélyíti el. Hiszem, hogy mindannyian vagyunk e Létkeréken legalább egyszer balgák, ostobák, vétkesek, a többségtől különbözők, mások, gyilkosok, áldozatok, betegek, egészségesek, szerencsétlenek és szerencsések, üldözöttek és üldözők, mostohák és szeretett gyermekek, csalók, hűtlenek, hűségesek és becsületesek. Mindegyik szerepünkkel olyannyira azonosulunk, mintha csak azok volnánk és sosem lettünk volna mások. Az adott sorsot egyedüliként éljük meg, s mindegyikből kivétel nélkül, nagyon sokat tanulunk erről a sokszínű mindenségből. Hiszem, hogy úgy térünk vissza, Haza, a Végső és egyetlen igazi Hazába, valahová a felhők fölé, bolygók és fekete lyukak rejtelmeibe, a csillagászati űrön túl, minden galaxis háta mögé, hogy az adott szerepünkkel, amit eljátszottunk életünk során, már azonosultunk. Az adott figurát, eljátszott saját magunkat, sőt, még az adott életünk fontosabb szereplőinek indítékait is, megértettük, empátiánkkal áldoztunk nekik.

Sokkal közelebb kerültünk ahhoz az igazsághoz is, hogy a jó és a rossz önmagában nem létezik, mert egymással és egymásért működő, sőt, egymással szövetkező természeti erőkről van szó. Mert hazudnak azok a bölcsességek, melyek azt mondják, hogy a jó mindig győz. Mert a jó ezen a síkon önmagában eszköztelen és harmatgyenge. Ha nem lenne szövetségeseként a rossz, az ellentétes pólus, ami sok esetben elvezet a jóhoz, a fény, a jó, ezen a síkon önmagában igenis, maga lenne a pokol.
Olyan lenne, mintha elvonnák a színeket és csak egyetlen egy maradna; a fehér. Minden más, a vörös, a citrom, a zöld, a kék, a fekete eltűnne e világról. S gondoljunk bele abba, hogy ha minden fehér, akkor semmi nem is látható. Megszűnik látszódni, s talán élni is minden.

Vagy szigorúbbat és megrázóbb dolgot mondok: olyan lenne, mintha halandóként folyamatosan az úgynevezett Mennyek országában kéne létezni, ahol mindenki szeret és ölel mindenkit, ahol a végtelen béke uralkodik, soha nem történik semmilyen kihívás, fordulat, ahol nincs jelen a dráma. Ebben az elképzelt országban előbb-utóbb a komédia is eltűnik. A nevetés is köddé válik. Sőt, az igazi szeretet is. Mert a végeláthatatlan és örökös béke futótűzként adja át helyét az ernyedtségnek, a tengernyi unalomnak, fásultságnak.

A sokak által áhítozott mennyei békében nincs fordulat. Ha nincs fordulat, katarzis sem lehet. Ha nincs fordulat, játék sincs.

Azokban a percekben, amikor olyannyira rendkívül áldottak vagyunk, hogy egy-egy találkozás érzése emlékeztet bennünket arra, hogy előző életek léteznek, hogy körbe-körbe forgunk a Létezés kereke körül, hogy volt már és még lesz is megannyi szerepünk, amit majd szívvel-lélekkel; idegrendszerrel, ereink végtelen hálózatával átszövünk és magunkénak tudunk, és abban a pillanatban, hogy megértjük, hogy a végtelen béke nem létezhet ezen a síkon, s hogy a rossz eszközei tulajdonképpen áldások, ajándékok nekünk, halandóknak, valóban elérjük egy kicsit a megvilágosodás állapotát.
Megértjük, hogy minden rendben van így ebben a tökéletesre szerkesztett földi világunkban. Itt kitűzhetünk magunk elé célt, itt küzdhetünk, álmodhatunk, itt kereshetünk megoldásokat, itt cselekedhetünk. Itt eleshetünk, de fel is állhatunk. Itt véthetünk, de meg is bocsájthatnak és ki is gubancolhatjuk azt, ami összeakadt. Itt eljátszhatjuk sorsunk küldetését, és játszhatjuk felszabadultan. Ráeszmélhetünk, arra, hogy mindez egy tanulmányút, de valahol egy játék is. Semmi sem véresen komoly. Ami véresen komolynak tűnik benne, ezen a színpadon, az csak egy illúzió. Egyetlen egy lecke. Egyetlen szerep a millió darab szerepe közül.
És ami a legnagyobb áldás, ha már elérjük azt a szintet is, hogy a legnagyobb tragédia közben is nevetünk, mert ráeszméltünk arra, hogy mindenki egy szerepet játszik itt. És minden ellenségeskedés, harag, konfliktus, nehézség mögött tulajdonképpen az a tanulnivaló húzódik, hogy a Mindenség milliárdok felé szóródott részei nagyobb szeretettel, empátiával, fejlettséggel viszonyuljanak egymáshoz.

Mire ez az ősi tudás felsejlik bennünk, már tudjuk, hogy Isten és a Sátán soha nem voltak ellenségek ezen a földön. Ők is örökösen egymással játszanak azért, hogy mi kiteljesedhessünk, hogy halandói valóinkkal ideiglenesen véresen komolyan azonosulva ízig-vérig élhessünk, megtapasztalhassunk.
Ezen a földön az az elérhető legnagyobb béke, ha ezt meglátod és megérted.

Azt mondják, jól van az úgy, hogy nem emlékszünk az előző életeinkre. És hogy miattunk törölték ki ezek emlékeit. Talán valóban jobb, ha a korábbi küzdés nyomaival már nem foglalkozunk úgy, mintha a mai napig a sajátunk lenne. De azt hiszem, hogy ha az Embert időközben hagyják sejtetni afelől, hogy élt már korábban, hogy találkozott már korábban is, hogy játszott már korábban is ezzel és azzal a bizonyos játszótárssal talán ugyanezen a bolygón, csak más történelmi korszakban, akkor az az ember rendkívül áldott lesz. Akkor az az ember már nem fog igazán félni. Akkor az az ember már szívből fog tudni kacagni.
Nem kell arra emlékezni, hogy mit játszottunk, pontosan mik is voltunk a játékban, hogy vétettünk-e, csaltunk-e valaki ellen, vagy hozzá voltunk korábban csak hűségesek a szeretetben is. De megsejteni azt, hogy volt már játék és ráadásul Veled, olyan mintha egy nagyon kicsit (mert megannyi titok lehet még, amit emberként még csak nem is sejtünk) elhúznánk a függönyt a mindenség titokzatos színpada elől.

Vajon hány korábbi életem egységesül a mostani életemben? Ezen életem barátai, szerelmei, résztvevői, hány korábbi életből fakadnak?
Vajon egy olyan, szinte jelentéktelen szereplővel is találkoztam már korábban, mint például azzal a személlyel, aki a jelenlegi kocsimat adta nekem el?

Vajon egészen új szereplővel találkozom-e ebben az életemben? Vagy mindenkivel találkoztam már korábban is, csak a korábbi életek egészen nagy szereplőit, főhőseit érzem csak meg?
Kikből lesznek ezek a nagy főhősök? Akikkel nagyon vétkeztünk egymás ellen? Vagy akikkel nagyon szerettük egymást?
Ha nagyon szerettelek valahol, valamikor, egyáltalán tartozhatok még Neked találkozással?
Vajon áldott vagyok, hogy időközönként megsejtem a Létezés ezen misztikus játékát? Vagy okkal sejtem meg olykor, mert ennek a sejtelemnek köze van a jelenlegi életem céljához és küldetéséhez?
Vajon akik különösen mély lelkek, nekik volt eddig a legtöbb szerepük a körforgásban? Vagy éppen hogy a nagyon önfeledt, könnyedén élő lelkek azonosultak eddig a legtöbb jellemben, élettel?
Vajon amikor különösen nehéz éveket éltem, különösen sok balsors összejött, akkor a különféle életeim karmái üzentek nekem hadat? És amikor különösen sok minden boldoggá tesz, az az előző életek időzített, jó szándékú viszonzása?

Ki időzít egy-egy találkozást, tragédiát, vagy komédiát, és mire alapozza a pont mostot és a pont ekkort?

Mennyi minden, s még a legapróbb jelenség és jelenlét is származhat előző életeimből?

A Létezés, mint egy végtelenre nyúlt óceán, melynek hullámai olykor megcsapják, vagy éppen cirógatják azt a kis vitorlást, amivel átkelni, amivel élni és boldogulni próbálok rajta.

És ha sötét van és vihar, és én fázom, didergek, a vihar pedig jégcsappá formálódik szempillámon?
A nagy sejtelmek ellenére sem tudok még mindig szívből kacagni e viharok közepén. De egyre többször igen. Miközben egyre derűsebben várom a soron következő fordulót. S közben tobzódom, mint egy örök gyerek a Létezés körforgásában: mi fog történni? Melyik korábbi játszótársamat fogom látni újra? És ezúttal mit játszunk majd el?
És mosolygok.

Hát akkor, játsszunk!

Nem a tragédia a lényeg és nem is a komédia. Hanem a játék maga.

Vélemény, hozzászólás?