Tanáraink (Szávitrí igaz története)

You are currently viewing Tanáraink (Szávitrí igaz története)

Barátnőm arra kért, írjak iskolánkról is, ahová jártunk, meg tanárainkról. Hát, az nem olyan egyszerű. Mivel iskolánk nem olyan volt, mint más iskolák, kivéve talán a pécsit, tanáraink többsége sem olyan volt, mint más tanárok.

Matek tanárunk például Piszkos Fredre hasonlított. Nem külsőre, hiszen lomha volt, testes, és egyáltalán nem piszkos, hanem a világnézete. Világ-lenézése. Ami már járásán is látszott, még hátulról nézve is. Beszédéből szállóigék lettek azok közt, akik még nála tanulhattak. Ez igen öreg diákokat jelent. Alapítottak emlékére egy klubfélét a neten, úgy hívják: Csízió emlékoldal, és kilencszázharmincnyolc tagja van. Komolyan!

Legtöbb tanárunkat magunk közt nem rendes nevén hívtuk. Így lett ő például Csízió. Mindig goromba volt, de gorombasága nem igazán sértő, inkább szórakoztató. Sajnálom, hogy annakidején nem írtam le válogatott mondásait. Egyébként azt hiszem, nem mind volt saját, akadt közte Rejtő szövegéből, meg apáméból is, nyilván háború előtti szleng.

Most éppen úgy látom magam előtt, ahogy épp Julcsával veszekszik. Már nem tudom, mivel bosszantotta úgy fel, mert csendes, szelíd kislány volt Julcsa. Csízió akkor jól legorombította, és igazán nem válogatott kifejezéseket használt. Aztán még megkérdezte: Mi az apád? /Ezt kérdezte időnként. Tán hogy a diák hátteréből a gondolkodásmódját jobban megértse/. Julcsa erre elmondta apja hivatalának hosszú és cikornyás címeit, amiből nem nagyon értettük, milyen hivatal, szerintem a Csízió se, mert rárivallt: Ne cifrázd, azt mondd, mit csinál? Julcsa, zavartan: Hát ő a pénzügyminiszter. Csízió lenézően rávágta: Akkor mondd meg neki, hogy emelje fel a tanárok fizetését, különben megbuksz!

Az igazgatóhelyettes is nagyon szabadszájú volt Külön mulatságot jelentett nézni, ha beszélt, ugyanis pont úgy artikulált, mint az operaénekesek, olyan erős volt a hangja is, főleg mérgesen. Ha megszólalt a folyosón, azt két emelet minden diákja hallotta. Az ő hatáskörébe tartozott, hogy hetente egyszer begyűjtse az iskolaújság számára készült cikkeket, rajzokat, verseket. Tizenkét osztály lévén ő csak megállt a folyosón, a leadás napján, és várta, hogy nagyszünetben odavigyék hozzá.

Egyszer az egyik C felelőse késett. Kanizsás csak odaszólt a többieknek: Figyelmeztessétek, hogy holnap adja le! Jött a másnap, nem jött a felelős. Kanizsás végig várta a húsz perces nagyszünetet, a végén már igen dühös volt. Elkapott valakit, aki abba a C-be járt, és két emeleten mindenki számára hallhatóan utasította: Mondd meg az osztályod felelősének, hogyha holnap nagyszünetben nem jön ide hozzám, én levágom neki a- Pontosan megmondta, mijét. Másnap nagyszünetben Kanizsás már ordított, hogy azonnal küldjék hozzá. Aznap valahogy úgy alakult, hogy igen sokan jártak a folyosón. Vagy tán csak az ordításra mentek ki. Valahol a középső folyosó közepe felől indult a derültség, először halk kuncogás, aztán egyre többen röhögtek. Én is, mert a kollégiumból ismertem az említett osztályfelelőst. Szép lány volt Giza, jó alakú, derékig érő, gesztenyebarna haját kibontva hordta. Ezért röhögött mindenki: hogy most a Kanizsás hogy vágja le Gizának azt, amije nincs? Kanizsás csak egy pillanatig állt szótlanul, utána már harsogott a hangja, végig a három folyosón: Holnap az utolsó határidő! Hallod? Ha addig nem adod le, én bevarrlak, és nem fogsz tudni többet izélni! /Nem én találtam ki. Minden jelenlévő, aki még él, tanúsíthatja/.

Szobrász tanárunk igen kedvelte a nőket. Persze törvény volt rá, hogy diákjaival nem lehet, mégis az a hír járta, hogy száz szeretője van a diákok között. Nem tudom, egyáltalán volt-e, de ez jól kifejezi a róla alkotott véleményt. Nagyon vonzó férfi volt. Egyszer egy barátja megkérte, hogy vállaljon epizódszerepet egyik filmjében. Meg is tette. Csak annyi: Ki kellett rontani valahonnan puskával, és megfenyegetni valakit. Láttam a filmet, mulattam rajta. Mert eljátszotta ugyan a szerepet jól, de a hangját szinkronizálni kellett. Saját lágy behízelgő, dorombolás-szerű hangja sehogy nem ment a szerephez!

Egyszer láttam, ahogy agyagból fejet mintáz. Az arc bal felét jobb kézzel, jobb felét baljával. amit ugyanúgy tudott használni. Ezt nagyon irigyeltem tőle.

Sokkal később róla mintáztam egy elbeszélés-sorozatom egyik főszereplőjének alakját. De csak hangját, meg külsejét.

Volt egy beképzelt mütöresz-tanárunk, nagyon nem szerettem. Egyszer könyvet írt. Nem volt valami nagy szám. De minden osztályban kihirdette, milyen jó az ő könyve, vegye meg mindenki, nagyszerű már a képanyaga miatt is. A diákok vették is, dedikáltatták nagy számban. Ha valaki nem vette meg, aggódhatott, milyen jegyet kap aztán! Nagy, lompos, agresszív ember volt. Rajongott a barokk művészetért. Mindig az az érzésem volt, hogy fölöslegesen sok órában vette a barokkot. Emlékszem, egyszer, mikor vetített, barokkot, persze, sokáig állt a kép, addig ő folyton magyarázott lelkesen. Valami mitológiai téma volt, sok meztelen, kövér nővel. Mikor pillanatnyi szünetet tartott, megszólalt egy hang a sötétben, méla undorral: Mészárszék! Persze felismertük, kinek a hangja. A Próféta. Röhögtünk.

Másik műtöresz tanárunk meg neki jóformán mindenben ellenkezője. Sovány, tűnődő, szelíd, halk szavú ember volt. Nem kívánt katonás fegyelmet. Az ő órája előtti szünetben mindenki szabadon intézhette dolgait, mert tízóraizni ráért a vetítés alatt is. Azért ő nem haragudott. Csak csendet kért, meg egy kis figyelmet. Azt is tudta, hogy vannak, akik csókolóznak a hátsó padban. Azt sem tiltotta, sőt, vetítés végén figyelmeztette őket: Tisztelt társaság, most pedig felgyújtom a villanyt!

Csak annyiban hasonlított a másik tanárra, hogy ő is írt könyvet a művészetről. Soha nem említette. Véletlenül találtam rá egy antikváriumban. Dedikáltattam, örült neki.

Érettségi után első dolgom volt eladni Kispaja agyondicsért könyvét, de Maksy tatáé még mindig itt van a polcomon. Örülök, hogy megvettem, elsősorban nem a könyv miatt, hanem azért, mert örömet okoztam vele egy embernek, aki jó volt hozzánk.

 Magyar tanárból sajnos csak egy volt. Harcban álltunk négy éven keresztül. Pedig normálisabb lett volna, ha jóban vagyunk, hisz mindketten szerettük az irodalmat, de a természetünk valahogy sehogy nem fért össze. Például rajongott Adyért. Én nem. És így tovább. Túl sok leckét adott, és ezt meg is mondtam neki. Egyszer meg Fekete István miatt kaptunk össze. Azt mondta: Holnapra elemezzük egy tetszés szerinti könyvét. Megtettem, mégis föl volt háborodva: Hogy jutott eszedbe éppen ez? Mondtam: De hát tetszés szerint lehetett választani! Mire ő: Igen akármelyiket, de nem ezt! Máig se tudom, mi baja volt vele. Tán valami politikai.

Már az öltözéke se tetszett. Igen fázós volt, ezért télen egy csomó réteg ruhát viselt, de úgy, hogy a legbelső volt a legmagasabb nyakú, leghosszabb ujjú, a többi kifelé egyre rövidebb, elég hülyén nézett ki. Egyszer meg kitalálta, hogy a magyar nyelvben nincs olyan szó, hogy „tulajdonképpen”, mert logikátlan, ezért nem szabad használni, aki használja, annak egyest ad. Azt hittük, tréfál, de komolyan mondta. Rossz volt nézni a felelőket ezután. Nem tudtak a tartalomra koncentrálni, csak arra, hogy ki ne mondják azt a hülye szót. Ágota akadályozta gondolataik szabad áramlását!

Negyedikben már teljesen bele voltam veszve Kelet irodalmába, az európait untam. Nem Ágota hibája, hanem a tantervé, ami jóformán semmibe vette Keletet. Elég baj volt az nekem érettségin, ahol természetesen magyar költőt húztam. Kirepült a fejemből minden értelmes gondolat, magyar költőkről. Szanszkrit és prákrit verssorok zsongtak a fejemben, agyam egyszerűen képtelen volt magyarra váltani. Csak egy lehetőség maradt, menteni irhámat: Hallgattam kicsit, mint aki elrendezi fejében a gondolatokat, azután előadtam szó szerint Ágotának azt az előadását, amit erről a költőről tartott valamikor negyedikben. A bizottság el volt bűvölve. Ágota eltátotta a száját. Persze felismerte, de hát, gondolom, őrá se vetett volna jó fényt, ha valaki megbukik az érettségin. Na és ő meg attól volt elbűvölve, hogy amit mondott, azt képes voltam szóról szóra megjegyezni.

Vélemény, hozzászólás?