Kollégium és színház (Szávitrí igaz története)

Kollégium és színház (Szávitrí igaz története)

Első látásra megtetszett a kollégium ódon épülete, kastélyra emlékeztető formájával, szépséges kertjével. Az hosszú volt, teraszokkal, lévén a Gellért hegy közepe táján, a hosszú hátsó kert pedig a hegyoldalban, erős lejtőn. Végig füvesítve, fákkal és padokkal. Akkor még nem tudhattuk, milyen kevés időnk lesz, amit a kertben tölthetünk.

Kolostori szigorúságú napirendben kellett élnünk, amit utáltunk, de csak feltűnés nélkül, titkon lázadozhattunk ellene. Alig maradt szabadidőnk, amit kedvünkre tölthettünk.

Hatkor ébresztő, szobarádión keresztül, a szemközti fiúkollégiumból adták. Ez gyakran szépen indult: először kedves fiúhang: Diri bácsi, hadd küldjünk egy kis zenét a lányoknak! Na jó. Aztán felcsendült, legtöbbször Beatles, akiknek zenéje akkoriban egyre szebb lett. De csak pár percre, nem volt idő ágyban merengeni. Fél hétkor reggeli. Addigra ajánlatos volt mindennel, mosdás, öltözés, ágyazással kész lenni, mert hosszú az út az iskoláig.

Szép időben szívesen sétáltunk át Budáról Pestre. Nagy ködben is szerettem átmenni a hídon, csodálatos élmény, mintha a semmibe gyalogolna bele az ember. De sokszor szidtam is, különösen ónos esőben, a Gellért hegy összes lépcsőjét. Meg aztán a városi közlekedést is olyan eszetlen módon tervezték meg, hogy aki nem akart gyalogolni, egyenes vonal helyett csak derékszögben mehetett a Körtér felé. Előbb kivárni egy buszt aztán kivárni egy villamost, ami időt nyert volna, azt el is vesztette, és még fizethetett is érte. Így hát gyalog jártunk. Rossz időben már addigra elfáradtam, mire az iskolába beértem.

A tanítás minden nap kettőig tartott, szaknapokon néha komoly fizikai munkát jelentett. Aztán még megküzdeni a menzán az ebédért. Volt, hogy fél órát is álltam sorba. Ebéd után meg lustálkodás helyett gyorsan neki a hegynek, mert szabott időre vissza kellett érnünk. Még tanulásunk idejét se magunk szabhattuk meg, minden hétköznap délután szilencium: kötelezően ott kellett ülnünk egy nagy teremben, nem ám a zöld gyepen, mennyit is? Tán két órát. Annak is, akinek épp nem volt kedve tanulni. Ezért aztán ötletesebbek a szórakoztató könyveiket iskolai kék papírba kötötték, és ezt vitték be, hogy tankönyvnek tűnjön, de Kata néni, a zord felügyelő állandóan figyelt. Ilyenkor tilos volt szórakozni.

De első nap még ábrándosan léptük át a kollégium kapuját, csodáltuk az épület méreteit, a szép, fényes, fából készült csigalépcsőt, és jól szórakoztunk az elsősök tiszteletére rendezett nyitóbulin. Az úgy kezdődött, hogy mindenki kiment a hallba, elsősök középen, és hirtelen minden fény kialudt. Utána egyetlen, kísérteties fény világította meg a jósnőt, aki jövőnket jósolta meg. A fény a kristálygömbből jött, a jósnő pedig, vén banyának maszkírozva, reszketeg, síri hangon kezdte: Négy évig fogtok itt senyvedni_ És ilyen stílusban tovább. Utána pedig buli jött, rengeteg szép zene. Egy héten egyszer tartottak bulit, a fiúk csak ilyenkor jöhettek át a lányok közé. Általában a kivilágítatlan csigalépcsőn bújtam el, hogy közelebbről hallgathassam a zenét.

Akadtak persze mulatságos dolgok is. Például mikor egy kollégista fiú elhatározta, hogy beszökik egy lányhoz. Abban az volt a humor, hogy pont azelőtt egy vagy két nappal vesztem össze vele a menzán. Nagyon hosszú volt a sor, tehát kinézett magának egy jámbor elsőst, és egyszerűen beállt elé. Az elsős én voltam. Tiltakoztam, de ki törődött vele? A fiú szemtelenül beszélt. Lenézően. Megdühödtem. Könyékig felhajtott ujjú inget viselt, és mikor összevesztünk, úgy megkarmoltam, hogy véres csíkok maradtak a karján,   csuklóig. Akkor meg akart ütni, de a többiek nem engedték. Azt viszont hagyták, hogy beálljon elém a sorba.

Aztán különösen csendes hét vége következett, több napos ünnep. Sokan hazautaztak, Alig lézengtünk ottbenn néhányan. Kilenc ágyas szobánkban rajtam kívül egy lány maradt. Feltűnt nekem, milyen ideges. Fel-alá mászkált, és folyton az óráját nézte. Aztán elmerültem egy könyvben, nem figyeltem rá. Az ágyon heverve olvastam. Egyszer csak odajött hozzám, idegességtől remegve, és azt mondta: Add ide a lepedőd! Mi? Akkor láttam, hogy már minden ágyról leszedte, mind össze is csomózta. Ahogy a várkastélyos, középkori miniatúrákon szokták az úrhölgyek. Más lányhoz jött, de a miénknek volt erkélye!

A fiú azt hitte, mindent jól kiszámított. Amit nem sikerült: hogy pont azzal a lánnyal kerül szembe, akivel olyan csúnyán viselkedett a menzán. Ha csak egyet sikoltok, aki az épületben van, mind összeszalad, beleértve az éjszakai ügyeletes nevelőnőt is. Akkor valószínűleg kivágják a koleszból. Nem szórakozásból jártunk mi kollégiumba, hanem azért, mert sokkal olcsóbb volt, mint egy albérlet. Ha szegény a család, albérletet nem vállalhat. Akkor vagy pénzt kell keresnie a tanulás mellett, vagy félbehagyni az iskolát. Hát nem csoda, hogy a fiú, amint átlendült a korláton, megdermedt, mozdulni se tudott. A fiú ellenségem volt, de a szerelmet tiszteltem.

Csak annyit mondtam: Szia! Lapoztam egyet, és olvastam tovább.

Még sok furcsaságot mesélhetnék, de nekem az tetszett legjobban, amikor zord nevelőnk, Kata néni népszerűsítette a modern irodalmat. Így történt: szilenciumon, vagyis tanuló időben, amikor szórakozni tilos, kifigyelt valakit, aki túl nagy átéléssel olvasta iskolai kék papírba könyvét. Kerouac-regény volt. Odaugrott, kitépte a kezéből, és beleolvasott. Pont a legjobb helyen. Ahol a főszereplő meglesi haverja barátnőjét, aki a fedélzeten meztelenül napozik, és keresetlen szavakkal leírja, mi jut eszébe akkor.

Kata néni felüvöltött, a könyvet betiltotta. Egy füst alatt a Zabhegyezőt is, már nem tudnám megmondani, miért. Tény, hogy akkoriban Kerouac és Salinger volt legkedveltebb író az ifjúság körében. Szóval Kata néni vad kirohanásával igazán sokat tett a két könyv népszerűsítéséért. Még azok a lányok is, akik nem nagyon szerettek olvasni, egyből keresni kezdték a két divatos regényt. Persze nem volt elég példány belőle, ezért elosztottuk, hogy minden hálóba jusson egy, és tíz után, lámpaoltás után olvasta egy felolvasó, zseblámpa fényénél, hogy senki ne maradjon ki belőle.

Összebarátkoztunk egy Paula nevű lánnyal. Időnként nagy hangon elismételgette: Ősi olasz kőfaragó-családból származom! Tény, hogy olasz volt a vezetékneve, és, ha jól emlékszem, apja is kőfaragó. Apjának egy barátja Pesten élt, megkérte barátját, figyeljen kicsit a lányára, mert féltette, olyan messzire otthonról, egyedül, ekkora városban! A barátja megígérte, és néha vendégségbe hívta őhozzájuk Paulát. A kollégiumból, ritka kimenőinken volt, hogy együtt mentünk Jóskáékhoz. A lakásuk elbűvölt, a rengeteg könyv, és a házigazda személye, a lényéből fakadó őszinte barátság, amivel fogadott minket. Megkínált vermuttal: „gyereknek az való!” Főleg művészetről beszélgettünk. Jól át tudta érezni mindazt, amit nem szerettünk a kollégiumban, hát azon volt, hogy felvidítson minket. Még azt is megtette egyszer-kétszer, hogy kölcsönadta lakáskulcsát olyankor, mikor tudta, hogy nem lesznek otthon, csak hogy kicsit más környezetben lehessünk. Ilyenkor rávetettük magunkat a könyvtárára. Nekem legjobban az amerikai folyóiratai tetszettek. Művészeti témájúak. Nem tanultam angolt, de enélkül is sokat értettem belőlük. Elsősorban a szép, nagy, színes képek alapján. Színpadra került, akkor először a Jézus Krisztus szupersztár! Rockban! Elképesztőnek találtam az ötletet, de tetszett. Színpadképei is. Zenéjét persze még akkor nem ismertem.

Pesten meg akkor mentek a Nemzetiben Madách Mózesének első előadásai. Jóska arra elhívott minket. Nem egyszerű egy kollégiumból késő estig kimenőt kérni, de sikerült valahogy.

Ő színpadi ügyelő volt. Úgy nézhettük az előadást, mint ő, a színfal mögül, szinte a színpadról! Nagyon különleges élmény volt.

Az első felvonásban a fáraót testőrei veszik körül. Csak álltak vigyázzban, ennyi volt a szerepük. Gondolom, fiatal főiskolásokból válogatták össze őket. De a jelmezük! Hogy képes valaki ilyet kitalálni? Összesen ennyi: lándzsa, bocskor, meg akkora ágyékkötő, ami elöl is alig takart valamit, hátul meg még annyit se.

Mi persze mappát, papírt vittünk magunkkal, és az első felvonás alatt, ami elég unalmasnak tűnt, végig rajzoltunk. A legközelebbi testőr tán csak két méternyire állt tőlem. Sose felejtem el, milyen képet vágott, mikor észrevette, hogy őt rajzolom. Majdnem elejtette a lándzsát.

A hosszú szünet idejére az ügyelői szobába mentünk, lifttel, de: Várjatok, most jön az aranyborjú! Az is lifttel ment.

Jóska szerette a népművészetet, színházbeli barátai tudták ezt. Egyik főiskolás szerzett neki egy különösen szép, mázas köcsögöt, és szünetben diadallal rontott be vele. Azt hitte, Jóskát egyedül találja, aztán majdnem futásnak eredt, ott látva minket. Még testőrjelmezét viselte. Mi lehettünk úgy tizenhét évesek, ő tán csak eggyel több, és ott állt előttünk majdnem tiszta meztelenül. Mennyit nevettünk!

Az előadás további részére már jobban odafigyeltünk. Sinkovits játszotta a főszerepet.

Előadás után a színház népe nem ment mind egyből haza. Jópáran a körúti Erzsébetbe. Tán éjfélig lehetett nyitva, és még késő este is lehetett meleg ételt rendelni. Voltak, akik ettek, mások csak beszélgettek. Jóska két főiskolás ismerőse odajött asztalunkhoz. Elmerültem a vidám fecsegésben, csak néha gondoltam arra, hogy tudhatja-e a kollégiumi Kata néni, meddig tart egy Mózes-előadás, és mit szólna, látva minket itt most.

Ottlétünk egész váratlan véget ért, ugyanis a mellettem ülő fiú kicsit sokat talált inni, és folyton beszélt. Főleg arról, hogy ő majd milyen híres művész lesz. Mi is! vágtuk rá Paulával egyszerre. /Akkor még azt hittük./ Végén fogadást kötöttem a fiúval. Megmondtuk egymásnak teljes nevünket, és megbeszéltük, hogy az fog nyerni, aki előbb lesz híres kettőnk közül. Aztán meggondolatlanul azt kérdezte: Ti mindketten barátai vagytok Jóskának? Valószínűleg ártatlan kérdés volt, de Jóska máshogy értette. Miszerint azt kérdi: mindketten szeretői vagyunk-e. Hirtelen fölugrott, megemelte a súlyos, hosszú asztalt, és azt mondta neki: Ezért a beszédért én most elvághatnám a pályádat! Tudod, hogy megtehetném! De inkább ezt az asztalt teszem rád, ha el nem hallgatsz! Na, ideje hazamenni.

Indultunk, a fiú meg nem értette, csak szaladt utánunk az utcán, mulatságosan siránkozva: De hát mi bajod van? Mit csináltam? Mondjátok már meg, gyerekek, mit csináltam?

Tényleg színész lett, nem világhírű, de azért elég híres. Ma is szerepelt a tévében, pedig nálam idősebb. Nem nagyon nézem a filmjeit. Egyrészt azért, mert általában csak néprajzi, vagy fantasztikus filmeket nézek, másrészt azóta is, ha meglátom, mindig a fogadásunk jut az eszembe, és bánom, hogy elvesztettem azt a fogadást.

Vélemény, hozzászólás?