Leskelődő

Leskelődő

Tizenhét évesen kezdtem naplót írni. Azután a bizonyos éjszaka után. Elolvasom az évekkel ezelőtti feljegyzéseimet és felkötöm szemkendőmet.

A nyomorult! ágyékomba nyilall a gyötrelem és felszisszentem. Ez a sajgás semmi másnak nem enged. Keresztülzúdul testemen, végül a fülkagylómban lüktet. Összeszorítom a fogamat, és egészen addig szívom a levegőt, amíg orrcimpáim tágra nem nyílnak.
Reflexszerűen kezdek a gyógyítás alternatív módjába; kézrátétellel kúrálom magam. Kétmarkomba szorítom legbecsesebb testrészemet. Összegörnyedek és utálom az egész világot.
Leülök a betonra. Két lábamat hasamig felhúzva, ágyékomat két markomra bízva, eldőlök a bal oldalamra. A talaj nyirkos és zimankós.
Akármi is volt, aminek nekimentem, tegnap, tegnapelőtt, de még azelőtt sem volt itt! Egyetlen egyszer sem volt itt, azzzz életbe, amióta éber figyelemmel, a ma estére készülve teszem meg ugyanezt az utat! Most indultam, és ez a bizonyos út már teljesen másmilyen!
Mihály igazán szólhatott volna! Több okból is. Legfőképp emberségből.
Már most Istent játszik, aki mindent lát, de sokszor nem avatkozik közbe.
Háromszor üvöltöm az éjszakába:
Mihály, cseszd meg!
A messzeségben egy autó gyorsít. Távolabb pár fiatal az éjszakával civódik. Üvegek is koccannak egymáshoz ugyanott. Valószínűleg sörök. Egészen körém úszik az a hangulatfelhő, amit a kedélyállapotoknak elixírként okoznak.
A közvetlen közelemben csend.
Tíz perce lehet, hogy a kezemet gúzsba kötötte, olyan szorosan, hogy a kötél szétvágja a csuklómat reggelig. De előbb a szememre kötött egy kendőt, ami megakadályoz abban, hogy az egyébként is sötét éjszakában bármit lássak.
Ajkammal léket vágok a tavaszi éjen, a levegő különösen zamatos. Mihály utolsó jótanácsa az volt, ha bármikor eljutnék arra a pontra, hogy feladom, gondoljak bele, ez az egész miért merült fel köztünk. Az úton átérzek egy világot. Egy olyan világot, amit kedvelni vélek, de nem ismerem, ezért nem is kedvelhetem.
Kiráz a hideg. Zongoraversenyre készülünk Liza nénivel és mindössze pár nap választ el a fellépéstől. Ha lebetegszem, soha nem bocsájt meg! Liza nénit az sem szokta érdekelni, tudok-e arról, mit vétettem. Hosszú ideig haragszik, ha haragszik. Néha olyan kedve van.
Térdem és összekötött kezem segítségével feltápászkodom ülőhelyzetig.
Tüdőgyulladást fogok kapni és nem tudok részt venni a versenyen!
A sötét massza előttem felmorajlik, sejteti, hogy létezik még valami rajtam kívül ebben a mindent elnyelő űrben. Szinte élem a nesz érzéseit; most megadja magát.
El fog engedni!
Az orromat ismeretlen kölni csapja meg. A nesz és a pacsuli szinkronban hatolnak át érzékszerveimen. Ki az anyád lehetsz? Félcédulás kérdés; bárki erre jöhet.
Mihállyal megbeszéltük. Ha valaki ránk szeretné hívni a rendőrséget, előbb ő hívja fel a rendőr barátját, aki be van avatva ebbe az egész éjszakába.  Ő tudja. Harmincöt éves.
A gyomrom hullámzik. Visszafekszem a földre, kezemet arcom védőpajzsaként emelem. Magzatpózba rendezem magam. Van remény, ha ezt a pacsulit én nem látom, ő sem lát engem?
Ezúttal súlyosabb jármű zúg fel az éjszakában. Talán egy furgon. Belsejében tuc-tuc zene szól. Hosszú ideig vonul, de a mérgelődő motor indulatai végül elhalkulnak.  
Az orrom viszketni kezd. Hol jobbra, hol balra mozgatom. Összekötött kezemmel megvakarom, a korábbiakban alkalmazott módszerrel feltámasztom magam, majd felállok. Elhatározom, hogy szaladni fogok. Jobb vállammal a mellettem lévő ház falát súrolom. A járda széle a másik oldalon van. Azon túl már autók járnak.
Valami előre iszkol belőlem. És tekintélyes ellenerő állja útját, hogy utána rohanjak.
Karomat kinyújtom a ház oldalán.
Senki nem fog meglepődni, hogy lézengő zombiként érek haza. Mihállyal lakom együtt. Liza néni unokaöccse. Ők ketten úgy döntöttek, a korábbi gyámságom alól felszabadítanak, jobbnak látták, ha Mihály szeme előtt vagyok.
Öklöm beleütközik egy élesen kiálló tárgyba a ház végénél. Nyelvemet kinyújtom a befeszített ujjaim tetejére. A vasas íz szétmállik a számban, küzdök, hogy gátat szabjak neki.  
Meglubickoltatom nyálammal az idegenből érkezett aromát, fejemet az autóút irányába fordítom, és kiköpöm, amit bírok. Nyelvem hegyét megmártva a sebbe, nyugtázom, a vágás nem nagy.
Kértem, legalább botot adjon. Kutya nem jöhet szóba. Őket érteni is kell, én most magamat sem értem. A vakvezető kutyákat tizenegy-tizenhárom hónapon keresztül egy kölyöknevelő család őrzi gondosan, aztán fél évig képzik őket, és nem biztos, hogy elsőre megtalálják az egyéniségéhez illő gazdát. Játszásiból nem kaphatok. De ha lenne egy botom, a pacsuliszagú lidércet el tudtam volna hessegetni!
Mihály bölcselkedett, ha nem köti össze a kezemet, előbb-utóbb biztosan eljön a pont, hogy le akarom venni a szemfedőt. De a vak ember sem tudja száműzni a fátum törekvéseit. Kísértési ajánlatokat sem kap; úgy hagyta a végzet vakságának teljes bizonyosságában.
Próbáltam kioldani tarkómon az anyagot. Hiszen a vak ember is, ha nem úgy születik, hanem időközben vakul meg, bizonyára pislog még párat, hátha lát mégis.
Van még egy szabály: Nem kiabálhatok segítségért. Egyébként élhetek a megmaradt eszközeimmel, csak jussak haza.
Azt hittem, ha sokszor megfigyelem ezt az utat nappal, egyszerű lesz bekötött szemmel végig járni. Éjszaka eltűnnek az ember nevezetű akadályok, és minden ott van a helyén, rendben. Mihály is idézett nekem arról, hogy Milliószor messzebbre látunk sötétben, mint világosban. Ki látja fényes nappal a csillagokat?
De én csillagokat a fájdalomtól láttam csak.
Köpök még egyet. Innék egy korty vizet. Nem tudtam, hogy a véremnek ilyen átkozottul vas íze van.
Továbbengedem öklömet a kerítésen, majd fél lépéssel eltávolodom tőle. Ha a fene fenét eszik, akkor sem tudom megmondani, melyik kerítés mögött észleltem a haragos ebet, ami a nappali emberforgatag kellős közepén rám ijesztett. Hányadik háznál vagyok?
Az egész titka, hogy csak egyenesen!
Kezemet magam elé nyújtva, már nem törekszem a feltámadó széllel együtt szelni az éjszakát.
Mihály arra kért, akármi történik, figyeljem meg a belső boldogságindexemet, és vágjak jópofát ehhez az egészhez. Úgy mindenkinek jobb lesz. Köszi! Futótűzként marja majd szét hallójárataimat a véreb csinnadratta.
A jobb sarokból előugrik valahogyan Leskelődő, gondolom azért, hogy a feszültséget oldja. Labrador fülei repülnek szeme elé, vakvezető hámja világít a sötétben. Hosszú rózsaszín nyelvét horizontomra lógatja. Ha erőltetem a belső látásomat, még makulátlanra kevert hóka bronzbarna bundája is előtüremkedik ebben a nélküle árnyas fogdában. Megrajzolom minden elsőrendű összetevőjét, a fantáziámmal, gondosan.
Liza néninek van egy kutyája. Ő Leskelődő. Nagyon határozott, egy igazi jellem. Emellett egészen hamar feltűnt nekem, hogy szeret játszani. Most is azt csinálja. Szájában gumicsontjával csipog feneketlen univerzumomba, miközben összegömbölyödik a világom bal sarkában.
Ne igyál annyit, hogy lekevered magad az útra, hülye gyerek!
Felharsan egy dudaszó. Megállok. Az autóból gúnyos nevetés tör elő, majd távolodik.
Egyenesen menni vakon igen nehéz! Jobb lábamat kitolom magam mellett. Farmernadrágom szorít. Bal lábamat a jobb mellé emelem. Ismétlem ezt a mozdulatsort, amíg jobb lábfejem beleütközik a kerítésbe.
Rémlik, hogy gépkocsikiállók nyílnak pár helyen. Mihály szerint az esély, hogy valaki ilyen késő este akarja használni az autóját, nulla a környéken. Ha mégis megtörténne, fogom hallani a motor zaját. Ha elkerülné figyelmemet a motor zaja, a személy, aki a gépjárművet vezeti, látni fog engem. Az, hogy egymás után három dolgot kilőjön a sors valószínűségszámításaink közül, tényleg csekély.
Leskelődő újra jelleméről tesz tanúbizonyságot. Markos testét elém veti, farkát komiszul csóválja. A fejét nem látom, csak gumicsontjának szélét, és távolodó csipogását hallom. Előttem lépked, büszkén, egyenes tartással. Követem őt.
Liza néni állapította meg, hogy Leskelődő nem egyszerűen ugat. Szól. Ők ketten elválaszthatatlan társak. A mindennapok kavalkádjában mégis előfordul, ami egyszer a szemem láttára esett meg. Leskelődő a zenetermen kívül maradt. Egyetlen öblös ugatással elintézte mindezt. Nem holmi keverék módjára. Nem nyüszített, nem eresztett belőle sorozatot. Muszáj volt meghallani, hogy az ajtó túloldalán maradt. Ennél is többet jelzett, de emberi fordításban ez a kutyául és Leskelődő módján elhangzott frázis, még nem került kigondolásra.
Olyan volt, mint aki egyszerre be is olvas, meg bízik is abban, hogy kioktatása hatására ajtót nyitnak neki.
Leskelődő ezen tétele, ki nem mondottan is jelnyelvünk meghatározó részévé vált Liza nénivel.
Akkor használtam, csak és kizárólag, amikor vészhelyzetben voltam. Liza néninek rendszerint sok dolga akadt a Zeneiskolában és egyéb kötelességei is elvették ideje nagy részét. Én meg kiváltképp, amikor kottákért felelős segédjévé megtett, sokat pánikoltam apróságok miatt. Záporoztak az SMS-eim: „Egy tízlapos kotta, Braille-ben, ötven-hatvan lapot tesz ki. Ma már nem érek vissza a nyomdából!”
Magam sem értem, miért írtam, hiszen ő aztán tudja, hogy a síkban és a Braille-ben nyomott kotta között mennyi a különbség. Meg az is bizonyos, hogy aznap már nem várt vissza az iskolába.
Liza néni egyébként rengeteg kottát ismer fejből, mégis szereti bekéretni azt Braille-ben is, amit tanít. És, mivel látó tanítványai vannak, az osztálytársaimét síkírásban kell beszereznem. Úgyhogy van munkám rengeteg, amellett, hogy a tanítványa is vagyok. De legalább zsebpénzem is van. Nem kell mindenért Mihálytól kérnem.
Amikor szamárságot kérdeztem, rendszerint nem válaszolt Liza néni. Ekkor sem. Ugyanakkor előfordultak vészhelyzetek. Például, amikor Braille kottákat kötöztem egy kötegbe össze. Egyik épületrészből a másikba kellett szállítani őket, és elfogyott a kókusz kötelem. Kénytelen voltam engedélyt kérni tőle, hogy felmenjek a pénzügyre, s a kapott összegből elszaladjak vásárolni. Ez az SMS-em, ahogyan mindegyik, mely vészjelzésről adott hírt, a nagybetűs felkiáltással kezdődött: Wau!
Liza néni ezekre az üzenetekre mindig visszaugatott és válaszolt.
Azt mondják, ha két ember nagyon szereti egymást, elkezdenek hasonlítani. Bár Leskelődő egy Kutya. Mégis, amióta életem részei, az egész világom rajzfilmmé változott. Liza néni néha Leskelődővé változik, Leskelődő olykor Liza nénivé. Így alkotnak titkos szupercsapatot.
Arcon csap egy bokor. Ezen a szakaszon a kerítések mögül sorjában burjánzik elő a kora tavaszi, és felidézéseim relikviáiként őrzött, zöld növényzet.
Leskelődőnek meg kellett volna állnia előtte, mert a vakvezető kutyák megállással jelzik az akadályt.
Az oldalsó öko-sorompók előtt lakik a véreb, vagy utánuk? Netán Leskelődő elijesztette volna?
A növények balra irányítanak a járdán. Épphogy marad egy keskeny csapás mellettük.
Öklömet a bokor csücskéhez érintem, míg bal lábfejemmel megkeresem a padkát, ami a járdát és az autóutat választja el egymástól.
Kedvem támad Leskelődőt megérinteni, de eszembe jut Liza néni intelme:
Csak akkor simogasd, ha már nagyon nem bírod ki! Ő ugyanis az én szemem. És egymás szemét nem szokásunk simogatni!
Leskelődőnek csak Liza néni adhat enni is. Senki nem kenyerezheti le holmi jutalomfalatokkal. Úgyhogy se érintés, se eleség. Nem szegek paragrafust, dacára annak, hogy nekem jólesne.
Legalább láthatom Leskelődőt ebben a végtelen sötét térben! Ha ő nem lenne itt, minden bizonnyal okádni kezdenék a kötelességtudó sötétség frusztráló ingerszegénysége végett.
Indulj!
Most sem vár cserébe semmit. Mégiscsak lett nekem vakvezető kutyám, Mihály! Túljártam az eszeden!
Leskelődő ma éjszaka úgy elkóborolt, mint amennyire tőlem elkóborolt az utóbbi időben Liza néni. Úgyhogy nagyon átérzem, onnan, ahonnan Leskelődő miattam elszökött, mennyire hiányozhat!
Liza néni viselkedése egyszer csak megváltozott velem szemben. Pedig már a hangoskönyveket is hanyagolta, én olvastam fel neki. Így akart rávenni, hogy mást is tanuljak a zenén kívül. A zene ugyan mindkettőnk életének értelme, az én szervezetemnek még szüksége van egyéb tudnivalókra is. Hetente többször is átmentem az otthonába, és mindig vittem magammal egy kötelező olvasmányt. Majd, bár nem tudok arról, hogy bármit elkövettem volna, Liza néni váratlanul bezárta a házi készítésű irodalmi szakkörünk kapuit. Hónapok óta csak annyit szól hozzám, amennyi szükséges. A létminimumot.
Mihály többször piszkált, hogy az utóbbi időben nem eszem rendesen, így elmondtam neki.
Azt gondolom, Mihály beszélt Liza nénivel, de ő sem tudott többet kihúzni belőle. Liza néni csak akkor indokol egy döntést, ha akar. Kínjában Mihály kitalálta a ma éjszakát. Érzékenyít egy világra, amiről tudomásom sem lehet.
Ugyanis Liza néni, pár éves korában, elveszítette a látását teljesen. Vak. Szebben nem tudok fogalmazni, erről is egy életre le lettem tiltva. Amikor azt hittem, hogy szalonképesebben fogalmazok, úgy megharagítottam Liza nénit, hogy fél évig nem mertem nem csak hogy hozzászólni, a jelenlétében sem mertem szólni egyetlen árva mukkot sem. Így kezdődött a kapcsolatunk, évekkel ezelőtt.
Az évnyitó után, fel sem tűnt kivel állok szemben. Liza néni összeszedettebben közlekedett az épület falain belül látó kollégáinál. Fehér botot akkor sem használt. Azóta sem láttam őt egyetlen egyszer sem, hogy igénybe vette volna. Szemét nem takarta fátyol, ha össze-vissza is pislogott. Leskelődő nyilvánvalóan ott volt a lába mellett, és Liza néni irdatlan mennyiségű viccet eldurrogtatott már rögtön az első pár percben. Igazság szerint, nem így képzeltem el egy vak embert. Nem ilyen magabiztosan, és pláne nem ilyen boldognak. Nem is mondta magáról rögtön, hogy vak. Valahogyan mellékesen jegyezte meg a bemutatkozásában végül, de nem utolsósorban. Az osztály pedig nem tett úgy, mintha nem történne semmi. Úgy tett, hogy emiatt nem történik semmilyen rendkívüli.
A gyámomat hibáztatom azért, hogy a kapcsolatunk Liza nénivel elbaltázva kezdődött. A gyámomat, aki elég mostohán bánt velem mindig, amikor pedig nem, akkor nem bánt velem sehogyan sem. Megörültem neki, hogy kivételesen foglalkozik velem, ezért szót fogadtam neki. Azt mondta, sose mondjam ki azt a szót, hogy vak, mert nagyon bántó. Ha így cselekszek, Liza néni biztosan megbuktat. Így, mikor második alkalommal, Liza néni arra kérte az osztályt, hogy mutatkozzon be, az enyém felejthetetlenre sikerült.
Félig én is világtalan vagyok, elég rossz a szemem.
Na, ezt ne! – Liza néni nagyon hangosan jelentette ezt ki. Majdnem felpattant ültő helyéből. Széke lába mellett nyugvó Leskelődő bezzeg háborítatlanul pihentette tovább fejét mancsán.
Nincs olyan, hogy világtalan! A vakoknak is van világuk!
Mérges volt. A harminc fős osztályterem elnémult. Mindenkiben megrekedt a jelenlét. Liza néni végül felkért, hogy folytassam. Valamit makogtam, hogy az elemi osztályokban emiatt a dolgozat kérdéseit puskáztam le a mellettem ülőről, amiket az akkori tanárom a táblára vésett fel. És nem a válaszokat. Féltem szemüveget hordani, nehogy csúfoljanak. De fél évig ez volt az utolsó mondat, amit Liza néni jelenlétében egyáltalán szólni mertem. Pláne, hogy Liza néni dühösnek tűnt még akkor is, amikor nyugtázta a bemutatkozásomat.
Elég lenne nekem az a fél szem, higgyétek el!
Az elkövetkező fél évben sokat tanultam. Mivel keveset beszéltem, annál több mindent hallottam. Jobban hallottam így a zenét. Meg azokat a tanulságokat is, melyek emberek között következtethetők ki, amikor egymással nézeteltérésük támad. És elsajátítottam a láthatatlan emberként létezés művészetét.
Egy vak ember, ha a környezeted nem hívja fel rád a figyelmet, vagy direkt kérdés nem érkezik, nem észleli, hogy jelen vagy, ha nem szólalsz meg. A diákok sosem hívták fel a figyelmet rám. Ehelyett mindenki Liza néni kegyeit leste. Én pedig használtam a helyzetet, amikor rájöttem, hogy számos önkéntelen szituációt machinálhatok úgy, mintha meg sem teremtődtek volna. Amikor velem szembe jött a folyosón, felléphettem úgy, mint akik nem is mennek egymással szemben a folyosón. Egy hónap elteltével, már valóban nem vettem észre őt. Így az sem feszélyezett, amikor nem köszöntem neki.
Liza néni csupán az osztálynévsorból tudhatta, hogy az iskola tanulója vagyok, és a zenémből, de nem voltam biztos, hogy kihallja a többiek által gyűjtött fejedelmi dallamok közül.
Ha egyáltalán emlékezett, hogy létezem, lehet azt gondolta, csakugyan megnémultam. Én pedig azt gondoltam, hogy se a gyámommal, se Liza nénivel, nem látjuk egymást. Liza nénivel mindössze egy valamit láttunk. Zongorajátéka mindenkit lenyűgözött, így ha semmi mást nem is, a zenét látta ő is. Az biztos! Miután újabb és újabb művet kellett fejből ismernem, a legváltozatosabb helyeken láttam kottákat magam előtt; Zeneiskolába menet, biciklizés közben, a reggeli müzlistálam kavargó tejében elsüllyedni, de számtalanszor Leskelődő háta közepén is. Aztán olyan fordulat következett, amit már én sem tudtam elvarázsolni.
Pár másodperc tört része alatt történik. Lábfejem kibicsaklik az elém kerülő padka miatt, amely egész testemben igazolni véli a pillangóhatást. Testem összegörnyed, felsőtestem előre zuhan, az utolsó pillanatban hajlítom be a könyökömet. Mielőtt az orrommal és az arcommal is a betonba fúrom magam.
Az esés lebénít. Elerednek a könnyeim.
Mihály!
Leskelődő ismét nem állt meg. Ráadásul el is szalad. Először fejével együtt gumicsontját nyeli el a végtelen sötét, majd szépen sorjában következnek egyéb kuriózumai; a hámja, a háta, a farka vége. Legvégül a csipogása hallgat el.
Elsiet játszani valahová.
Liza nénivel sosem viselkedsz így!
Csak az én hibám. A belső boldogságindexemre koncentráltam az út helyett.
Liza néni vajon hányszor esett el életében? És hogy élte túl?
Belefújok a betonba, visszakúszok a járdára.
Mihály minden bizonnyal húzza a lóbőrt valahol, túl lassan mentem és unatkozott. Miközben bal oldalamon lények jelennek meg. S nekik nincsen arcuk, egy nagy száj van a nyakukon. Jóízűen kacagnak, még az ég is beledördül.
Ha nem érek haza a vihar előtt, bőrig ázom. Arcom jobb oldalát elfektetem a hideg betonon, összekötött kezemet érintem orrom hegyével. A hideg végigfut a farcsontomon túl a lábhajlatomig, onnan majdnem elér a lábujjam hegyéig.
Gyakran történik váratlan fordulat. Alkalmazkodni kell. Vagy belehalni tisztességgel. Büszkén, alázatosan. Mint egy igazi férfi.
A gyámom alkoholizmusa elfajult. Nem tudta többé a szomszédok előtt titkolni, hogy éjszakánként megver, és gyalázatos szavakat ordít. Az üres röviditalos üvegek legspécibb válogatása gurult ki küszöbünk alatt. Egyenesen a közös képviselő orra elé.
Emlékszem, sokáig bent volt aznap Liza néni zenetermében a képviselő. Amíg az ajtó előtt várakoztam, arra gondoltam, csak úgy lehet belőlem zongoraművész, ha egy nagy kottaként újra megszületek. Az ajtó kinyílt. Liza néni közölte, hogy a fél év során az én zenémet szerette hallgatni leginkább. Felnőttkoromig Mihály lesz a gyámom, és hogy ne neki kelljen állnia minden költséget, a segédje leszek.
Ott benn, ahol máskor zenéket komponálunk, ezúttal teljesen új életet komponáltak nekem össze. Azóta se mondta, hogy sajnálja, vagy részvéte a veszteségem miatt. Ehelyett ezt tette, amit.
Egy pillanatra felvillan előttem az ég, amit a textil sem tud megszűrni.
Az első benyomás után, óvatosan közeledtünk egymás felé Liza nénivel. A nehézségeket, mint férfi a férfival, Mihállyal beszéltem meg. Liza néni, nem tudom, kivel. Ha egyáltalán megbeszélte valakivel, csakis Leskelődővel tehette.
Azt mondják, a szem a lélek tükre. De hogyan nézzem meg a lelkét, ha soha, egyetlenegyszer sem néz bele a szemembe? Nem találkoztam még ilyesmivel. Nézhetem a szája szélét, ahogyan mosolyra görgeti, a homlokát, ahogyan összeráncolja, de ki tudja, mire gondol közben? Nincs neki tekintete!
Mihály valahol értette a félelmeimet. Tudta, hogy Liza néni akármibe kezd, teljesen kimunkálja. Nincsenek félmegoldások. Ha zongorázik, ő maga a zene. Ha nevet, gyógyítja környezetét, beszélni órákig képes, amennyiben mérges, nem rest káromkodni. Amikor meg dühös, jobb, ha mindenki visszavonulót fúj, mielőtt ripityára törik a szíve. A legfontosabb törvény Liza néni számára az, amit Shrek-től ismerek:
Jobb kint, mint bent.
Ennek ellenére, egy nagyon fontosat, mint valami dzsinnt, Liza néni elzárt, erősen szorította magához, és akkor sem engedte ki, ha valaki fényesre csiszolta a lámpását.
Talán Leskelődő el tudná neki ugatni, mi az. Embernyelven még csak nem is sejtem, hogyan fogalmazható.
Ne a fogyatékosságával törődj! Ennek semmi köze ahhoz, hogy nem lát! – válaszolta Mihály. – Ha igazad is van, és ő sem bízik benned, azt kell megtalálni, ahol elveszíthette a bizalmát. Gondolj arra, hogy gyermekként, bizonyos játékok azzal a kéréssel indulnak, hogy hunyd le a szemed!
Talán komolyan kéne beszélgetnünk! Megkérdezhetném tőle, hogyan vakult meg.
Valóban számít ez most? Ha eljutsz egyszer odáig, ne felejtsd el megkérdezni, szeretne-e beszélgetni erről.
Ismét fény villan, közvetlenül felettem mennydörög az ég. Feltápászkodom. Egy ház oldalához dőlve sántikálok tovább.
Sosem láttalak fogyatékosnak! – kiáltom fel. Minden munkát időben elvégeztem, a zeném és a felolvasásom is tetszett. Mi bajod van velem?
A szempillám törik, kinyitom szememet a szövet alatt. Kövérebb esőcseppek csorognak államra.
–  Essél, szakadj meg!
Kilincsfélét érint a hasam. Jobb oldalam segítségével kikerülöm, de már nem térek vissza a járda szélére. Ölem elé leengedem összekötött kezem. Az előre nyújtott kezek egyszer sem védtek meg. Nem úgy, mint Liza nénit, amikor először láttam így közlekedni egy ismeretlen terepen. Nyúltam érte, hogy segítsek. De ő szétcsapott kezeim között, mielőtt kezeit megfoghattam volna. Vakot nem így kísérünk. Vakot úgy kísérünk, hogy ha majd a vak akarja, belénk karol, és mi vezethetjük.
A feltámadó szél és a latyakos égi hozzájárulás megmutatják, hogyan kell egymással egyenrangú félként bánni. Hol ez piszkál, hol az.
Lehunyom szememet, figyelem miként villan fel a hazafelé vezető út sötétségem kongó, másszor morajló végén.
Otthon! Az aluszékony Mihály, a könnyűvérű Leskelődő és Liza néni nélkül. Egy otthon ahová ma éjjel biztosan senki sem talál haza.
Hiába nem fogyatékos Liza néni, ha van is neki egy fogyatékossága. Hiába utasítja el magától az aláírósablont, ahogyan tette, amikor az új életemről írt alá. Hiába áll helyt olyan terepeken, melyek közel sem híresek akadálymentesítésükről. Mindig megszervezi a boldogulását kiválóan. Ahhoz igen is hiányzik valami Liza néniből, hogy idetaláljon.
Leginkább egyvalami hiányzik belőle ehhez.
Hogy tudjon róla, hogy az ő otthona is.
A villámcsapás oázisszerű fénytengeréből kirajzolódik négy láb, és egy lehangolt csipogás tör magának visszhangot az ég borzongtató dörmögései után. Megállok. Leskelődő fejét lehajtva, félszegen helyezi elém gumicsontját. Ezt is olyan méltósággal teszi, hogy csak azért veszem észre, hogy bánkódik korábbi csélcsap modortalanságai végett, mert egykoron lefüleltem egyéniségét. Időzünk egymás előtt egy darabig. Aztán Leskelődő egyre többször kukucskál a gumicsontra, nagyobb lendülettel kezdi csóválni farkát, majd az következik, amit már nem bírok szó nélkül hagyni.
Elhangzik tőle a híres Wau. Amit az ominózus napon, egyszer hallottam. Felismerem, az összes vihar kellős közepén és mindennek ellenére, hogy ugyanazt szólja.
Vezess!
Öklömmel magam elé, a fénybe, az útra és a haza felé mutatok.
A szél irányt változtat, nem ellenem, értem dolgozik. Hátulról meglegyint egy párszor. A csontjaim fájnak, hiába tenném őket a szelek szárnyára, ha akarnék se tudnék szaladni. A pokolra vezető út mindig jó szándékkal van kikövezve. Eszembe jutott, amikor Liza néni azt említette mennyi diákja segíti túl. Hol le akarják ültetni, hol kitalálják helyette, merre szeretne menni. Ő egyiket sem kívánja. S nem is akarom megmondani neki, merre menjen haza. De tudjon róla, hogy itt is szívesen felolvasok neki, ha arra vágyik.
Leskelődő túlvezet a taktilis jelzéseken, melyek megmasszírozzák beázott cipőmön keresztül talpamat. Átvezet a kereszteződésen. A kapualjba érve, egymásra támaszkodva pihenünk meg.
Összekötözött kezem közül ujjaim törvényeket sértő módon érintik Leskelődő bundáját. Válaszképpen meleg öblítéssel köszönti arcomat. Felnevetek. És azt hiszem, ő is nevet. Néha a nevetést is lehet érezni. Nem kell ahhoz látni.
Egy tenyér nehezedik a vállamra. Felnézek. Suttogva kérdezi.
Hogyan vakultál meg ma éjszaka? Erről szeretnél még beszélni?
Mihály az.
 Hát végig velem voltál?
Végig. És mindent, amiről úgy ítéltem meg, pár nap alatt kihevered, csakis miattad tűrtem el.
A vihar az éjszaka teljes folytatásában kopogtat ablakomon. Annyit kérek Mihálytól, a kezemet oldja szét, hogy megmosakodjak. Nem kérdez semmit, csak szóljak, ha segítségre van szükségem.
Mielőtt elalszom, az jár a fejemben, amit Liza néni mondott, amikor az egyik osztálytársam megkérdezte, a vakok szoktak-e álmodni.
Igen, mi is szoktunk álmodni! De nem úgy, mint ti! Mi nem látunk álmunkban sem. Ott is csak hangok vannak, érzések. Szerencsére! Nem is lenne jó, ha lennének képeink. Akkor örökösen csak aludni szeretnénk!
Megértem. Holnap eldugom a szemkendőt. Hogy innentől akkor vehessem fel, amikor akarom. Hogy igazi képeket láthassak.

Vélemény, hozzászólás?