A mai fiatalok, ha sétálnak ennek a tóparti üdülő helynek a fő utcáján, nem tudják, hogy a széles utca közepén, ahol most hosszú csíkban park húzódik, az valaha kiszáradt vízmosás volt, két oldalán kocsiút, gyalogút, házsor. Nyaraló alig, főleg parasztházak, és minden nap jó nagy disznócsorda vonult végig a fő utcán. Kora reggel jött nagy kurjongatással, ostorpattogtatással a kanász, hogy eresszék ki a disznókat. Egész nap a szabadban voltak, erdőbe, ligetben, aztán alkonyat felé megint nagy kurjongatás, ostorpattogtatás jelezte, hogy a kapukat nyissák ki. Ezt láttam gyerekként azon a helyen, amit most büszkén városnak neveznek. Ott lakott a nagyanyám.
Nagyanyámék erdélyi magyarok voltak. Az első világháború után jöttek át Magyarországra. A négy testvér korán árvaságra jutott, gyerekként különböző rokon családoknál hányódtak, hol ide, hol oda, felnővén pedig szétszóródtak, ki hol talált munkát magának. Lajos bácsi tán lakatos volt, nem biztos. Vasgyárban dolgozott. Kema, az én szeretett Keresztmamám, és húga postán, sose mentek férjhez. Nagyanyám korán férjhez ment. Mind elég szegényen éltek, albérletekben, de nagyanyámék kertes házat béreltek, ahol mindenféle állatot tartottak. Így próbáltak boldogulni. Élt még a családi legenda, hogy valamelyik ősük a középkorban érdemeiért nemesi rangot kapott, de hát az nem segített, csak néha ábrándosan fölemlegették.
A négy testvérben élt a vágy, hogy egymás közelében élhessenek, egymást segíthessék. Lassacskán meg is valósították. Nagyanyám már felnőtt, dolgozó három gyereke segítségével összekuporgattak annyi pénzt, hogy vehettek egy kertet. Méretre nem tudnám megmondani, de azt tudom, hogy most, majdnem hetven év múltán, kilenc egyforma részre lett felosztva, mind akkora, hogy családi ház elfér rajta, kerttel. De oda ma már inkább nyaralókat építenek. A málnásunk helyén most kastély-szerű nyaraló épült. Ekkora volt csak a málnás.
Mikor először láttam a kertet, nem volt más rajta, mint egy kerekeskút, egy hatalmas borospince, meg sok-sok termő gyümölcsfa, némi szőlő. Kerítés csak kívülről vette körbe, és mi se fáradtunk vele, hogy belül kerítésekkel felosszuk. Anélkül is, még mi, gyerekek is pontosan tudtuk, hogy melyik rész kinek földje. A jobb hátsó vége Lajos bácsiéké, meg a málnás, meg beljebb az öreg almafáig, az utca felé pedig az egyetlen birsig. Azon lakott egy sárgarigó-házaspár. A málnás el volt vadulva, mint egy dzsungel, málnaérés idején Lajos bácsi sarlóval kanyargós utacskákat vágott bele, hogy legalább egy részét le tudjuk szedni.
Először nyári konyhát építettek. Nagyon tetszett nekem, mert nem egyszerűen négy fal volt, hanem mindenféle beépített polcok, padkák a belső térben. Vannak másutt is, nyilván, ilyen nyárikonyhák, parasztházak, de én akkor először láttam ilyet, utána is csak képeken. Felnőttként egyiptomi faluban egy igen hasonlót. Ez a kis nyárikonyha igen sürgős volt, a hatalmas tűzhelyével, mert ért a sok gyümölcs, lekvárokat kellett főzni. Semmi nem mehetett veszendőbe. A kert utcai része előtt kilenc nagy eperfa állt. Kettő se egyforma: gyümölcse mindnek más színű, fehértől egészen a majdnem feketéig. A legsötétebb volt a legízesebb. Mikor megérett, Lajos bácsi fogott egy hosszú nyelű gereblyét, meg egy jó nagy ponyvát, és kiballagtunk. Mi tartottuk a ponyvát, ő lerázott annyi gyümölcsöt, amennyit csak tudott. De ezt korán reggel kellett csinálni, ugyanis sokáig tartott, míg a szárakat lecsipkedtük. A ponyva le lett terítve a kiskonyha előtti nagy, sima gyepre, körül ültük, mi, nők, gyerekek. A férfiak nem értek rá, ők már építkeztek.
Máskor ez a füves terület aszalóként szolgált. Lajos bácsi kecskelábakat szögelt össze, amiken egymás mellett két hosszú deszka elfért. Azokra nagyanyám ócska lepedőket terített. Főleg szilvát aszaltunk, barackot kevesebbet, és zöldbabot. Ki ismer ma már aszalt zöldbabot? Egészben hagyva tisztítottuk, mostuk, zörgősre szárítottuk. Füstös ízt kapott a sok napfénytől. Ezért csak akkor főztük télen, ha volt egy kis füstölt hús. Kellemes változatot jelentett a téli étrendben.
Mikor a földet kifizették, már semmi pénzük nem maradt. Úgy álltak neki építkezni. Mindez csak Keresztmamám testvére, Lajos bácsinak varázslata miatt volt elérhető. Nem tudom, mennyit járt iskolába, nyilván nem sokat, de úgy tűnt, mindenhez ért. /Ő szerettette meg velem például Voltaire-t, meg más filozófusokat, később, általános iskolás koromban. Az építkezés idején, úgy tűnik, még nem jártam iskolába. Az valószínűleg az iskolás korom előtti utolsó nyár volt./
Úgy kezdte Lajos bácsi, hogy egy csomó helyen beleásott a kert földjébe. Egy helyütt végre azt mondta: Ez az. Ebből lehet vályogot vetni.
A föld, ahonnan a vályognak valót kiszedték, a málnás előtt volt, az öreg almafánál. Nagy gödör maradt vissza utána, tán három méter széles, durván félgömb-forma. Az almafa majdnem egész nap árnyékot vetett rá. Ott szerettünk legjobban játszani, én, meg Lajos bácsi kisebbik fia, aki, nálam alig idősebb lévén, még nem nagyon volt munkára fogható.
Néhány hetet töltöttünk nagymamámnál, azután mennünk kellett. A nyár végét megint kórházban töltöttem. Gyerek-kórterembe kerültem ugyan, de csupa fiú közé. Ráadásul egyikük fékezhetetlenül vad fiú volt, a nővéreknek is mindig meggyűlt vele a bajuk. Hát még nekem. Miért bosszantott mindig? Talán mert lány voltam? Vagy mert annyira csendes? Nem tudom.
Egy különösen csüggedt délutánon, miután végtelen sokáig hevertünk szótlanul, ez a fiú megkérdezte, mit csináltam eddig a nyáron. Én meg meséltem a vályogvető gödörről, amit völgynek neveztünk, és hogy unokatestvérem, Janó remek játékot talált ki: Építkezni fogunk a völgyben! Vályogot vetett, ahogy a felnőttektől látta. Szétszedett gyufásskatulya oldala adta a vályogvető keretet. Csináltunk sok kis téglát, kiszárítottuk a napon. A „völgy” egyik felében talpalatnyi teraszokat készítettünk, azokra épültek a házak. Ugyan nem egy városnyi, de jó pár. Egy vályognyi volt az ablak, két vályognyi az ajtó. És alighogy belekezdtünk, Janó a kiserdőben törött üvegablak-táblát talált. Megörültünk: üvege lesz az ablakainknak! A tető nádból készült. Volt a tóparton elég! Aztán, mikor meguntuk az építkezést, Janó a legfelső háztól egészen a gödör aljáig, körben, csigavonalban tenyérnyi széles utat vágott, hegyről a völgybe. Elhozta otthonról az összes kisautóját, egy csomó volt neki, mert rajongott az autókért. Nem kellett kézzel tologatni, csak odaállította őket felül, meglökte, és maguktól lementek a völgybe.
Itt elhallgattam, és aggódva néztem a rossz fiút: ugyan mibe köt bele már megint?
Fénylett a szeme, és szinte áhítatosan mondta: Én még soha nem hallottam senkit ilyen szépen hazudni! De hát igaz! tiltakoztam. Mire ő: Hát pont az a szép benne, hogy egészen úgy mondtad el, mint az igazságot!
Nem tudtam meggyőzni.
Ekkor csalódtam először a férfiakban.