Minden csupán „lehet”?! (Tiana írása)

Minden csupán „lehet”?! (Tiana írása)

Ha belegondolunk abba a ténybe, hogy megszületünk, és meghalunk, ezt talán még biztosnak is vehetjük. Ehhez a két eseményhez nem sok kétség fér, fizikailag történik mindkét esetben valami, ami aztán lelkileg nagyon is meghatározó élménnyé válik.
Viszont minden, ami a két pont között zajlik, az csupán feltételezéseken alapul. Hogyan értem ezt? Első körben a hitünk megalapozása történik, amiben semmi kézzelfogható tény nincs, csak a remény. Vagy hiszünk egy fenti erőben, vagy nem. Mindegyik mellett érvelhetünk valamivel, de az igazat mindenki a sajátjaként kezeli, és kemény viták zajlanak le ellenkezés esetében. Aztán jönnek a kérdések: lehetek még boldog? Talán. Lehet végre kapcsolatom? Esélyes. Lehetek sikeres? Ha teszel érte. Lehetek egészséges? Bízzál benne.
Többé semmire nem jön olyan konkrét válasz sem magadtól, sem másoktól, ami megrendíthetetlen erőt adhatna. Nem fogja senki azt mondani, hogy két hét múlva hétfőn, ha balra kanyarodsz a kisboltnál, akkor egy teli tárcát találsz, és ha ezt visszajuttatod a gazdájának, akkor eljön a nagy szerelem. Ki merne ilyet mondani? Senki. Hiszen felelősséget nem szeretünk vállalni, sokszor még azért sem, ami rólunk szól, nem még a másikért. Útmutatót kapsz, tanácsokat kapsz, kérdezhetsz is, amire jön ilyen-olyan felelet, amiből erőt meríthetsz egy ideig. Lendülethez juthatsz egy mély beszélgetés által, de soha nem lesznek konkrétumok. Sőt, ha tíz embert kérdezel, tíz választ kapsz. Nehéz, mert keményen magadra vagy utalva a születésedtől kezdve. Alapvetően nincs stabil támasz. Ez olykor jó, mert erősít, máskor pedig végtelenül magányossá és bizonytalanná tesz.
Tizenéves tapasztalattal magam mögött tudom, hogy bátorítani, segíteni, nyugtatni szabad másokat, de fix pontot nem adhatsz nekik. Miért nem? Mert, nem tudsz. Állítólag akkor elvennénk tőle a szabad döntés jogát. Ami azért poén, mert ha a kisboltos opciót tisztán vázolná valaki, akkor is eldönthetnéd, hogy te hétfőn szeretnél-e ott lenni, vagy kihagyod a találkozást. Tehát kibúvó a magyarázat, mégis jobban hangzik, mint azt mondani, nem tudok válaszolni.
A feltételes módnak nem szabadna létezni, mert rengeteg élménytől zár el. Szeretnélek, ha… veled lennék, ha … fontos volnál, ha… Mivel ott van a „ha”, soha nem lesz valós, fizikai kötelék. Így a lelked egy része mindig olyan szinteken lebeg, ami nem tud aktív élményeket megélni, mert bizonytalanság öleli át. Hányszor sírnak könyörögve az emberek, hogy jöjjön már egy kis öröm, egy kis boldogság, a társ! Nem tudnám nekik, azt a közhelyet mondani, hogy rajtad múlik, illetve azt sem, hogy majd HA, ezt és ezt teszed, akkor jön. Hiszen nincs rá garancia, hogy ez így lesz. Pedig kényelmes lenne pár bevett szöveggel lerázni őket, de a fránya lelkiismeret fojtogat.  Biztatni kell, hogy ne adja fel, és rá is rátalálhat a szerelem, a szerencse, vagy bármi, ami hiányzik az életéből, de ott vége a szerepnek. Nem lehet tovább lépni, mert nincs konkrét irány. Rengeteg jó lelkű, dolgos, szorgos ember él boldogtalanul, mert feltételes módban lebeg az, akire vár. Nagyon gyötrő az érzés. Amikor mindent megpróbáltak már, és a másik mégsem lép feléjük.

A lelkünkben rengeteg kérdőjel rajzolódik ki a születésünk pillanatában, vajon mennyi marad belőle, mire az utolsó szívdobbanáshoz érünk?! Elérjük, azt a szintet, amikor azt is megkérdőjelezzük, hogy valaha szeretett-e minket valaki, őszintén, minden elvárás nélkül?! Mégis bízunk benne, mert HA…

Minden csupán lehet?!

Vélemény, hozzászólás?