Egy karácsony, amit sosem felejtettem el (Szávitrí igaz története)

Egy karácsony, amit sosem felejtettem el (Szávitrí igaz története)

Szüleim a háború után a pécsi tanítóképzőben ismerkedtek meg. Apám elmondta, hogy anyám első látásra megtetszett neki, de nem mert közeledni hozzá. Barakki fiú volt. Barakknak hívták Győr szegénynegyedét. Akárkit, csak ne barakkit! Ez a mondás járta a győri lányok közt. Ez tette félénkké apámat. Pedig nem egy dologban tehetséges ember volt. Tanulni már egész fiatalon csak úgy tudott, ha dolgozott mellette. Például elment kifutófiúnak.

Már eljött a tanítóképző iskolájának utolsó napja. Apám azt gondolta: Ha ma sem, mindörökre elveszítem őt! Akkor végre megszólította. Megszerették egymást. Összeházasodtak. Persze koldusszegényen.

Sürgősen állást kellett keresniük. Nehéz volt, mert olyan iskola kellett, ahová egyszerre két ember vesznek föl. Végül, a nyugati határ mellett, egy olyan faluban, aminek addig hírét sem hallották, ott elvállalták, hogy alkalmazzák mindkettőjüket. Jól tették. Jól jártak velük. Anyám a tanítóképző mellett népitánc-oktató szakot végzett, és mindjárt két csoportot alapított, egyet a felnőtteknek, egyet az iskolás gyerekeknek.

Apámnak is különös tehetsége volt a zenéhez. Egy csomó hangszeren tudott játszani, fogalmam sincs, hogy, hisz nem járt drága tanárokhoz. Mégis már egész fiatalon templomban orgonált Győrben. Szíve szerint zenebohóc lett volna, és tanúsíthatom, hogy ehhez minden tudása megvolt. De hát nem abból lehetett leghamarabb pénzt keresni, hanem az orosz nyelvtudásából.

A vallással már egészen kis koromban gondjaim voltak. Például szüleim, akik egyébként békében, szeretetben éltek, menetrendszerűen összevesztek minden pénteken. Oka a két éves hadifogság volt, ahonnan apám jóformán félig éhen halva került haza. Akkor megfogadta, hogy ő az életben soha, semmi okból böjtöt nem tart. Anyám persze minden pénteken böjtös ételeket tett az asztalra. Meg is ette apám, aztán kipótolta nem böjtösekkel. Általában mindig volt zsír, szalonna, esetleg dobozos májkrém, néha olcsó kolbász. Hát emiatt veszekedtek, és soha nem értettem, ennek mi értelme van.

Mint ahogy azt sem, hogy miért könyörgök hiába hosszú hajért, hisz a királylányoknak mindig az van, Anyám meg, ha hajam kicsit is megnőtt, egyből vitt fodrászhoz, és irgalmatlanul levágatta fél fülig, Mert a hosszú haj világi hívság. Mindig megsirattam.

De a fő bajom az volt anyám istenével, hogy nem tartottam igazságosnak. Mért kell nekem születésemtől fogva betegnek lenni, miközben más gyerekek vígan, egészségesen élnek? Hat éves korom körül ilyen keserű gondolatok foglalkoztattak.

Egyébként elég koravén gyerek voltam, megtanultam például írni óvodás koromban, de alakoskodni nem tanultam meg. Így aztán anyám valahogy rájött, hogy azon a karácsonyon ki akarom lesni a Jézuskát. Mélységesen felháborodott, és hosszan prédikált emiatt, és karácsony délutánján apám elvitt vendégségbe, hogy még véletlenül se leshessem ki, amikor jön a Jézuska. Annyi eszem azért volt, hogy titokban tartottam: én a Jézuskát nem meglesni akartam, hanem beszélni vele. Hogy túl nehéznek tartom az életem, és szépen kérni, könnyítsen valamit rajta.

Évekkel később anyám elmesélte, hogy azon a télen a szokottnál is kevesebb pénzünk volt. Tán éppen miattam, az országban mindenfelé hurcolt orvosokhoz, rengeteget költött gyógyszerre, újból és újból, ugyanis nem tudták, mi bajom van. Kísérletezgettek rajtam.

Szegény anyám töprengett, min lehetne még spórolni. Azt találta ki, hogy utolsó percre hagyja a karácsonyfa vásárlását. Mikor az árusok már félnek, hogy nyakukon marad, és olcsóbban adják a maradékot.

Ez így is volt, nagyon olcsón adták, csak arra nem számított, hogy a maradék kizárólag nagy fákból áll. Fa nélkül nincs karácsony! Kénytelen volt venni egy nagyot. De mihez kezdjen vele? Az a két maréknyi kis szaloncukor, amit gondosan, jó előre beszerzett, meg se látszott volna rajta! Utolsó pillanatban támadt egy ötlete: elrohant, pont zárás előtt, már nem emlékszem, boltba, vagy cukrászdába, és sikerült vennie egy nagy doboz fehér habcsókot. Az filléres dolognak számított. Csak azt tette fel a fára, a szaloncukrot meg egyszerűen alá, hogy látszódjon, az is van.

Mikor apámmal hazafelé mentünk, sötét volt már. A szobában égett a villany, és a hatalmas fa árnya a sötétítő függönyön is átderengett. Egyből tudtam, hogy a Jézuska üzent vele, hogy meggyógyítani nem tud, de velem érez, és azt akarja, hogy boldog legyek karácsony estén.

Vélemény, hozzászólás?