Anyám zárdában végezte a középiskolát. Volt ott egy barátnője, akivel egész életükben barátok maradtak. Tán azon túl is, ezt biztosan nem tudom. Az ország távoli pontjaiba mentek férjhez, és azután ritkán találkoztak, de mindig leveleztek.
Nagyon mulatságosan néztek ki egymás mellett. Anyám alacsony volt, gömbölyded, Pipi néni meg magas, sovány. Anyám fiatalon komolyan gondolkodott rajta, hogy esetleg apácának áll, természetében némi apácás vonások egész életében megmaradtak, Pipi néni meg, ha valami felbosszantotta, egyből káromkodni kezdett. Kilenc- tíz éves lehettem, mikor először láttam Pipi nénit, legalábbis ez az első emlékem róla. Akkoriban közelebb költöztünk Pesthez, ahol Pipi néniék éltek, és így egy-két nyári vasárnapon ellátogatott hozzánk, nálam egy-két évvel fiatalabb kislányával. Ilyen, végtelen hosszúnak tűnő nyári napokon anyám és Pipi néni bevették magukat a konyhába, egész délelőtt főztek, sütöttek, és kedvükre beszélgettek. Aztán kijöttek ők is a kertbe, hűsölni, gyümölcsöt szedni. Hatalmas volt az a kert, mindig pont megérett benne valami gyümölcs. Ott Pipi néni valamin felbosszankodott, és megindult pergő káromkodása. Csak bámultam, mert sose hallottam még olyat. Elképesztő stílusa volt, és legalább öt percig tudta mondani megállás nélkül. Anyám szörnyülködött, de végül ő sem bírta nevetés nélkül, mert trágár szó alig akadt benne, de elképesztően tudta a beszédjét kanyargatni. Egészen egyedi stílusban. Ugyan honnan vette? Tán paraszti eredetű lehetett. Végtelenül mulatságosan hangzott. Már akkor, ott, azonnal tudtam, hogy ezt föl kéne jegyezni, leírni, nehogy elvesszen, dehát elég kicsi voltam még, a hőség nagy, én meg lusta. Semmi kedvem nem volt kimozdulni a nagy diófa árnyékából, bemenni papírt keresni. Máig sajnálom. Olyan érzés, mintha valami egy példányban létező, ritka irodalmi alkotás semmisült volna meg, az én hibámból.
Aztán sokáig nem jöttek, szinte el is felejtettem Pipi nénit.
Középiskolába Pestre felvételiztem, és oda jártam. Vagy két év múlva izgatottan írta Pipi némi, hogy az ő kislányát is felvették ugyanoda. Az ország összes iskolája közül pont abba. Örültek neki. Anyám néha meglátogatott a kollégiumban, vagy benézett hozzám az iskolába, és ilyenkor módját ejtette, hogy találkozzon Pipi nénivel. Mi meg összebarátkoztunk valamennyire, a kislány, meg én. Néha elhívott látogatóba. Nagy, belvárosi lakás, és ami legelképesztőbb: több ezer könyv. Kölcsönadni is hajlandóak voltak. Akkor olvastam először egy-két kis példányszámban kiadott, elég ritkának számító távol-keleti klasszikust, amiket még ma is szeretek.
Anyám korán meghalt. Utána jártam még néhányszor Pipi néniéknél. Ő mindig kifogástalanul udvariasan viselkedett, de ridegen. Nem szeretett. Tudtam. Még többet is tudtam, amit anyám tán soha nem vett észre: a rajongást. Nyilván sosem beszéltek róla egymás között, de Pipi néni nem csak egyszerűen szerette az anyámat. Rajongásig szerette. Szerelemmel. Így hiszem én, és valószínűleg jól hiszem. Nemegyszer megtörtént, mikor náluk jártam, hogy erősen figyelt, mikor azt hitte, nem veszem észre. Az volt a tekintetében: Nem érsz fel te az anyádhoz! Bár ő élne inkább! Különb volt nálad ezerszer.
Idővel mi, gyerekek is férjhez mentünk. Lánya elköltözött, a szülők még sokáig a régi lakásban laktak. Lányával találkoztam néha, de Pipi néni engem soha nem látogatott meg, pedig nem kellett volna sokat fáradnia az úttal, ugyanis mi a Síp utca egyik végénél laktunk, ő meg a másik végénél. Tíz perc alatt odaért volna gyalog. Persze én se mentem őhozzájuk. Elfogadtam, hogy nem szeret, és kész.
Vagy öt éve laktunk már abban a régi házban, szegényes albérletünkben, mikor egy nap, épp az ebédet főztem, a konyha a körfolyosóra nézett, véletlenül kipillantottam, és azt láttam, hogy Pipi néni jön hozzánk. Megállt a kezemben a fakanál. Ő, aki mindig tökéletesen jól öltözött volt, pedáns, megfontolt, nyugodt léptű, most kócosan jött, ziláltan, mint aki tán szaladt fölfelé a lépcsőn. Az ajtó előtt tétovázott, nézte, jó számra jött-e, benézett, meglátott, csengetett. Nagyon mondani akart valamit, de annyira zavarban volt, alig tudott egy köszönést kinyögni. Jöjjön hát beljebb, mondtam, de csak a küszöböt lépte át, az ajtót csukta be, és nézett. Nagyon nézett engem. Nem láthatott rajtam semmi különöst. Nehezen szánta rá magát a beszédre: Csak benéztem hozzád. Mert az édesanyádat láttam álmomban.
– És?
– Annyi éven át imádkoztam, hogy legalább álmomban még egyszer láthassam, de nem jött el soha! Annyi éven át. Csak most!
– És?
– Csak megjelent. Állt előttem, én meg mindenfélét kérdeztem tőle, semmire nem felelt. Csak annyit mondott: Vigyázz a lányomra! Kérdeztem: Miért? Arra sem válaszolt, csak megismételte nagyon komolyan: Vigyázz a lányomra! Aztán eltűnt. Mondd, mi van veled? Ugye valami bajod van?
– Veszélyeztetett terhes vagyok – mondtam.
Attól kezdve Pipi néni úgy viselkedett, mintha ő volna mondjuk a keresztanyám. Elhívott, ha tudta, lányát is odahívta társaságnak. Lánya néhány hónappal azelőtt szült. Ígért és hozott is rengeteg szép, szinte újnak tűnő, szépséges kicsi babaruhát. Pipi néni megenyhült irántam.
Várandósságom idejét kezdettől aggasztó tünetek kísérték, amiknek nem tudták okát. Hetenként jártam be a kórházba, akárhogy vizsgáltak, nem találtak magyarázatot. A hatodik hónapban már benn tartottak, legalább kéznél legyek, ha történik valami. Azt hiszem, én értem a magyarázatát. Egyszerűen nem álltam készen az anyaságra. Pedig nem voltam túl fiatal, harminchárom éves voltam, csak hát soha nem terveztem se gyereket, se férjhez menést. Még fiatal felnőtt koromban is egész más terveim voltak, csak nem voltam elég erős, hogy megvalósítsam azokat. Akkor, a hatodik hónapban, mikor úgy látszott, elveszítem, csak akkor lett igazán fontos a számomra, hirtelen úgy éreztem, semmi más nem fontos a világon, csak a gyermekem. Tudom, ez nem túl helyénvaló, és nem túl szép dolog így gondolkodni, de hát mit tegyek, így éreztem. Csak akkor lettem igazán anya. A gyermek élete egészen a szülés végéig veszélyben volt. Tökéletesen egészségesen született.
Azóta sokszor eszembe jut, hogy hogyan is tudhatta ezt Pipi néni? Egy hitbuzgó, jámbor, zárdában nevelkedett katolikus számára egyszerű a magyarázat: anyám lenézett fentről, látta, hogy bajban vagyok. Vagyunk. És szólt annak a barátnőjének, aki őt legjobban szerette, hogy vigyázzon ránk. Így látta Pipi néni. Én azonban töprengő vagyok, és kétkedő. Nem tudom megmagyarázni, ami történt. Csak annyit mondhatok, hogy nem én találtam ki, ez így történt igazán.
