Amikor az egész Univerzumról kiderül, hogy mosolyogni képes

Amikor az egész Univerzumról kiderül, hogy mosolyogni képes

Észrevetted már, hogy ami felgyülemlik, termelődik az emberben, azt ilyen vagy olyan formában mindig kiadja magából?
Az élet, az érzéseink, mindaz, amit megeszünk, belélegzünk, keresztüláramlik testünkön. A magunkhoz vett étel salakanyag formájában távozik belőlünk. Ha csordultig telítődtünk agresszióval, azt egy dühös szóval, ha fájdalommal, azt könnycseppekkel juttatjuk vissza legjellemzőbben a természetbe. A fáradtságot elásítjuk. A szeretetet meg tulajdonképpen visszaadjuk magunkból annyiszor, ahány féle van belőle; egy ölelésben, egy csókban, egy kedves szóban, egy jó cselekedetben, egy szeretkezésben, egy orgazmusban, egy mosolyban.
Az egyes érzelmeket ugyanúgy ürítjük ki magunkból, mint az ételt, azzal a különbséggel, hogy általában nem vonulunk el ahhoz, hogy a feladatot végrehajtsuk, és napjában többször is tesszük, mint ahányszor mellékhelyiségre járunk. Mindig eljön az az idő, amikor egy lélek kipukkasztja a valóságból azt, amit összegyűjtött, és beleüríti azt a végtelenbe, azokra, akik a közelében tartózkodnak, beindítva ezzel a pillangóhatás visszakövetkezhetetlen, egész emberiségre kiterjedő valóságát.
Ezek az úgynevezett ’ürítéseink’ adják a lendületet, ők a motorjai mindannak, amit mi változásnak érzékelünk. Ürítéseinkre reagálnak és reflektálnak a többiek.
De vajon mit ürítünk akkor, amikor mosolygunk, nevetünk, vagy kacagunk? A boldogság, a felgyülemlett életerő és jókedv, a többihez hasonlóan átszakadhat rajtunk, de amíg az álordítástól nem leszünk dühösek, és egy megválogatatlan csóktól sem leszünk szerelmesek, addig a mosoly képes fordítva is működni; misztikuma abban rejlik, hogy fel tudjuk vele számolni nem csupán embertársaink, hanem saját magunk rosszkedvét is.

Léteznek olyan kutatások, melyek a nevetés, mint jelenség titkát kutatják. Paul Ekman amerikai kutató szerint, tizenkilenc fajta nevetés létezik ugyan, ezek közül csak egyetlen egy az igazi. Mivel a nevetés velünk született képesség, a kultúra, a társadalom, és többek között, a nem és az életkor is befolyásolja, a fennmaradó tizennyolc nevetést mind-mind arra használjuk, hogy képesek legyünk alkalmazkodni.
Azt mondják, egy egészséges ember tizenháromszor nevet egy nap leforgása alatt.
Amikor legelőször találkoztam ezzel az állítással, elég rendesen megrökönyödtem. Tizenháromszor nevetnék egy nap alatt?
Csak?
Ebbe vajon már beleszámították a tizennyolc hamis nevetést is, vagy csak arra az egyre, arra az igazira vonatkoztatták ezt a kijelentést?
Játszhattam volna olyat, hogy egy adott nap reggelén megfogadom, megszámolom hányszor nevetek, de ismerem magam. Vagy végignevettem volna az egész napot, hogy ezt az állítást megcáfoljam, vagy nem tudtam volna eldönteni, hogy hol van a különbség mosolygás és nevetés között.
Így beletörődtem abba, amit szintén e tanulmányból tudtam meg, hogy míg gyermekkorban ötszázszor mosolygunk egy nap, addig felnőttkorban már a tizenhármat is egészségesnek mondják.
Megfogadtam, nem görcsölök ennyire rá a témára, csak csinálom. Végtére is, csak úgy van esélyem arra, hogy megemeljem ezt az arányt.

De vajon mi a mosoly? Mi húzódik azon misztérium mögött, amivel jelzést kapsz egy másik lénytől arra, hogy szívesen üdvözöl az életében, ami nélkül egy kedves szia elképzelhetetlen, ami érintés nélkül képes végigsimogatni belső szerveidet, tenyerébe veszi, dédelgeti a lelkedet, anélkül, hogy azt valaha is kitapinthatná benned?
A lélekerő üdvrivalgása lenne, ami kivetül pajzsként az arca, amely pajzsból bárki erődöt építhet a fizimiskájára?
A mosoly a szeretet kifejezésének legtermészetesebb adománya, amiből – a szeretethez hasonlóan – annál több lesz körülötted, minél többet juttatsz el belőle másokhoz.
Az együtt nevetés ugyanolyan fontos, mint az egymáshoz kapcsolódás. Mindkettő kell a léleknek.
És néha igen is, azon is mosolyogni kell, hogy bizonyos emberek szerint bizonyos szabályainkat, mintha a teremtő hozta volna; örök érvényűnek tűnő, kitörölhetetlen igazságként makacskodik egynéhány felettünk, mint Damoklész kardja. Ha nem mosolygott volna az ilyeneken senki, nyilvántartásunk szerint, a föld talán még mindig lapos lenne, vagy legalább is, le lehetne esni a szélein. A világnak pedig valóban lenne vége…Hiszem, hogy ha szelíd mosollyal világítunk rá a tökéletlenségeinkre, vagy arra, hogy a tökéletességünk pont abban rejlik, hogy nem egyetlen formába vagyunk öntve, érzések, gondolatok, szabályok végtelen lehetséges variációit termeli ki szubjektív énünk, sokkal hatékonyabbak vagyunk bárminél.  Olyannyira, hogy könnyen lehet, ha a nagy igazságok úgy lennének megírva, hogy közben a mosoly, esetleg a kacagás misztériumát is odaajándékozná a sorok közé azok szerzője, sokkal többen elolvasnák őket.
Sosem árthat, ha tetteink, zavaraink, vagy félelmeink mögött észrevesszük olykor a halandó embert, annak magasabb rendű lényét pedig egy mosollyal csalogatjuk elő.

Jó szándékú mosoly és rosszízű tréfa között mindannyian érezzük a különbséget, ennek ellenére a mosolygás cselekvésében is tény, hogy ami az egyik embernek belefér, a másiknak már nem, és egyetlen mosoly félreértése is nagy zavart kelthet. Az igazi mosolyt, a szeretetet, a kedvesség kifejezésére, a körülöttünk élők megajándékozása végett kaptuk, és még véletlenszerűen sem azért, hogy azzal mások hiányosságára mutassunk rá, vagy éppenséggel kellemetlenkedésünk eszközévé tegyük.
A gyáva vagy a gonosz ugyanúgy nevetnek, mint minden, ami angyali. Csak a rajzfilmek világában ismerni fel a gonosz erőt már a kacagásáról is. A valóságban a két kacaj kihallásának megkülönböztetésére csak a szív képes.

Amikor a macska belefeledkezik a játékba és megzabolázva kergeti a játék egeret, amikor a kutyánk annyira örül nekünk, hogy a farkát nem győzi csóválni, amikor a növény új virágot fakaszt, amikor a hangya rámászik a morzsára, ugyan nem tudnak mosolyogni, bizonyos esetekben azt sem tudjuk, merre keressük az arcukat, nem hogy a szájukat, amit mosolyra húzhatnának, mégis érezzük, hogy boldogok. Ha meg éppenséggel tudjuk, merre keressük az arcukat, hajlamosak vagyunk odaképzelni a mosolyt ragyogó tekintetük alá. Én még egy virág lényére is ráképzelem a mosolyt, ha látom, hogy jól érzi magát.
A létezésben rejlő egész képes mosolyogni, s ha mindezt energiával, vagy azzal fejezi ki, hogy mi jól érezzük magunkat tőle, akkor is mosolyog. Teszi mindezt lényének közepével, ha van neki, akkor meg a szívével, de a mosolygás attól még mosolygás. Sőt, ez ám csak az igazi! Ahogyan az ember is őszintén mindig a szívéből indítja a mosolyt, onnan eredeztetve pedig egész lényével képes mosolyogni, a száj az, ami az emberi faj esetében sokszor csak trükközik.
Akármit is nevezünk Mennyországnak, nem tudom elképzelni, hogy ott ne kapna helyet olyasmi, ami annyira jóleső és olyannyira szeretni képes, mint egy mosoly. Azt el tudom képzelni, hogy ezt, ami ennyire nemes, mint a nevetés, valahogyan teljesen máshogy tapasztaljuk meg odaát, de hogy egyáltalán ne legyen semmi, ami pótolja ezt egy sokkal intelligensebb dimenzióban, azt abszolút nem.

This Post Has 2 Comments

  1. Kedves Szellő!
    A mosolygós irasodhoz szólnék hozzá egy érdekes dologgal. Nemrég láttam egy videót egy kislanyról, aki egy nagyon ritka rendellenesseggel született. Csecsemőként nem tűnt fel semmi a szülőknek, külsőleg semmi jele nem volt a betegségnek. Aztán nem fejlődött megfelelően, a mozgása és az értelmi szintje elmaradt a többiektől. Viszont mindig jókedvű volt és nagyon sokat nevetett. Mint kiderült ez a boldog vagy vidám gyerek szindróma. Igen, van ilyen és annyira ellentmondásos, hogy az fáj. Képzeld el a szülőket, a gyerekük valamekkora szintén értelmi fogyatékos, a mozgása korlátozott, de mindig nevet es mosolyog és amúgy ez a kislány is egy nagyon szép kislány volt. Csak ezt akartam leírni, számomra nagyon érdekes videó volt.

  2. Szia kedves Magnet!
    Azt hiszem, nem most hallok erről a szindrómáról először. Amikor legelőször hallottam róla, akkor is “megállított” hosszú percekre, annyira különlegesnek találtam. Valóban, ahogyan írod is, ellentmondásos. Paradoxon. Olykor-olykor látni olyan videókat, hogy bizonyos embereknek nincsen meg valamelyik végtagjuk, esetleg se karuk, se lábuk, és mégis mosolyogva motiválnak, ösztönöznek másokat az életre. Hitet, bátorságot adnak. Sokunknak, akik hozzájuk képest jelentéktelen problémákkal küszködünk. A boldog (vagy vidám) gyermek szindróma ezeket a nagyszerű embereket juttatja eszembe. Csak ebben az esetben, mintha a természet állított volna emléket ezeknek a különleges embereknek, jelenségeknek, a hozzáállás nagyszerűségének.

Vélemény, hozzászólás?