A lét elviselhetetlen könnyűsége Avagy: a feledésről (Írta: Fogolyán Szellő)

You are currently viewing A lét elviselhetetlen könnyűsége Avagy: a feledésről (Írta: Fogolyán Szellő)

„Hiszen súlya csak annak van, ami örökkévaló vagy örökkön ismétlődik. Az egyének és a nemzetek sorsa nem ilyen. Az igazi dráma azonban – mondja Kundera – nem a súlyosság, hanem a könnyűség drámája: hogy minden feledésbe merül, és semmi sem tehető jóvá. Hogy a jóvátétel, a bosszú vagy a megbocsátás szerepét a feledés veszi át.”

Úgy élünk, mi emberek, mintha egy rólunk Gondoskodó felsőbb erő folyamatosan törölgetne emlékeink között. A legtöbb esetben soha nem hirtelen és drasztikusan. Gondosan. Folyamatosan. És így trükkösen, alaposan. Mintha egymás után, fáradhatatlanul tetetnék le velünk személyes útunkat, ezzel is előkészítvén a nagy egybeolvadást, az élet utáni találkozást a Mind-el, azzal a bizonyos Egy-el, ahol mindannyian ott vagyunk.

Egyre többet felejtünk. Gyerekkort, élményeket, érzelmeket, elhagyunk megannyi erős felindultságot és sajnos jótékony sóvárgást is. Inspirációt, vagy negatív érzéseket, melyek sokszor legalább annyira vittek előre utunkon.
Mintha minden, ami van, ami történik velünk és körülöttünk a földön, csak azért lenne fontos, hogy átalakítson, mozdítson valamit, energiákat kavarjon fel; előre vigyen, fejlesszen. Ezen kívül más jelentősége talán semminek nincs is.
Ezért idővel mindig könnyű lesz még a legelviselhetetlenebb is. Rá sem ismerünk.

Mondjuk egy párszor tapasztalatokra, élményekre, hogy sosem feledjük. S mégis. Addig emlékezünk rájuk, ha emlékekben megkopva is, amíg feladatunk van velük. Nem tovább.

S hogy ezek közül a nehezek közül minden könnyű lesz, ez valahol valóban elviselhetetlen.
Mintha az univerzum hatalmasságából néznénk le piciny énünkre. S látnánk, mennyire nincs jelentőségünk. Őrjítő.
Ezért megéri önfeledten, de felelősen kacagni!
Felelősen, mert nem mindenki néz ugyanis az univerzumból, saját apró mivoltára. És a fájdalmaira. Se a szenvedélyeire.
Pedig külön mindannyian csekélyek vagyunk. És színevesztettek. Jelentőségünk csak saját boldogságunkhoz képest van, és abban a hálóban, ahol másokat boldoggá tudunk tenni, vagy hatást bírunk gyakorolni ebben a hálóban másokra az energiák előremozdítása érdekében.

Voltak érzelmek melyekhez foggal-körömmel ragaszkodtam volna. Inspiráltak az életre. A szeretetre. Az írásra. Nem tudtam őket megőrizni, akárhogyan kapaszkodtam beléjük.
Voltak érzelmek, fájdalmak, melyeket sürgettem volna. Múljanak el! Nem tudtam őket sürgetni. Mégis, kivétel nélkül elmúltak. Miközben sokszor észrevétlenül rátereltek egy új, sokszor sokkal kellemesebb útra.
Nem tudlak úgy szorítani markomban, hogy örökre velem maradj. Hiába vagy hízelgő, mézédes, gyötrően fájdalmas, tragikus, komikus, vagy nevetséges.
Lehet kísérletezni a halhatatlansággal, de valójában, előbb vagy utóbb, minden elkopik, megfakul, elhalványul. Megközelítőleg sem olyan semmi sem, mint amilyen volt. Kicsit elkopik, már nem az, ami.
Tragédia ez vagy vigasz?
Mikor hogyan.
De az igaz, hogy végtelenül könnyű.
S mikor nehéznek érezzük, illúziók játszanak velünk.

Mert hiába a legnagyobb harag. Ha az elillanása után utat nyit valami gyönyörűre. Már a korábbi harag sem ér megtorlást. Csakis hálával tartozunk érte.
S hiába tüzes szenvedélyek, szép érzések, ha azok is, csak kapaszkodók lesznek életünk szép pillanatainak relikviái között. Amíg csak bírunk rájuk emlékezni. Amíg a legkisebb jelentőségük is van utunk és önmagunk definiálásához.
Csak a megélt pillanatban tud létezni bármi is a maga pompájában. Csak a mostban létezik a komédiánk, a románcunk, a ragaszkodásunk, a tragédiánk. Egy perccel se később.
Akkor már semmi sem az, aminek korábban látszott.

Vélemény, hozzászólás?