Mi, nők

Mi, nők

Bár nem szeretem, ha kizárólagos jelleggel női-férfi princípiumról gondolkodunk, mert energiákat érzek, melyek széles skálán mozognak az egyes emberekben, és sokkal inkább szeretem azokat az írásokat, melyek arról szólnak, mitől jobb ember az ember és nem arról, hogy mitől jobb nő a nő, mitől macsóbb a férfi, most mégis a női princípiumról írok. De nem arról, milyen ruhát kéne hordanod, mennyire legyen magas az a magassarkú…
Mi nők is kihozhatjuk magunkból a legjobbat és a legrosszabbat. Ahogyan mindenki megragadhatja, vagy el is mulaszthatja az előtte álló lehetőségeket. És ezekkel a döntésekkel bizony mindenki maga alakíthatja, terelgetheti a sorsát.
De lássuk, mi az, ami adatott nekünk, nőknek, és mit kezdhetünk vele pozitív és mit a negatív aspektus megélése szerint?

Arról, hogy egyszerre többfelé tudunk figyelni, egyidejűleg több dolgon vagyunk képesek tevékenykedni

Bizony, egyszerre többen osztozhatnak a figyelmünkben, miközben hatékonyak is tudunk lenni. Így, ha odafigyelünk erre a képességre, mi magunk lehetünk a szürke hétköznapok szociális munkásai, a tág környezetünkről gondoskodók, akivel valóban elégedett lehet a vezető, miközben otthon is derekasan helyt állunk párunknak és gyermekeinknek elegendő gondoskodást és figyelmet szentelve.
Ahhoz persze, hogy a munkahelyünkön megfelelően lássuk el a feladatainkat, ennél több minden kell; önszorgalom, hozzáértés, fejlődés és tanulási vágy, de amivel mi, nők alapból rendelkezünk, az nem rossz kiindulási alap.
Mivel azonban egyszerre több információt szerzünk a környezetünkről, bizonyos dolgokra jobban is kell vigyáznunk. Például inkább törekednünk kell arra, hogy ne álljunk meg a felszínnél, olykor mélyedjünk el bizonyos témákban és emberekben, sose ítéljünk elhamarkodottan, és talán a legfontosabb az, hogy ne ármányra használjuk azt a képességünket, hogy sok mindent látunk és tudunk! A másokról megszerzett információval sose éljünk vissza, sose támadjunk vele hátba senkit! Kiérdemelni a bizalmat, megőrizni valaki titkát, a legnagyobb morális kincsek egyike. A környezetünk orra alá dörgölni azt, hogy „olyan szuperek vagyunk, hogy mi ezt az információt is megszereztük” és elterjeszteni valaki féltve őrzött titkát, könnyen jellemtelenné avanzsálhat minket. Ez persze nem mindenkinek számít, de ha ilyennek látnak bennünket a körülöttünk élők, aki egy idő után szóba áll velünk, majd szintén ilyen természetű lesz. Az pedig nem baráti kapcsolat, ahol két fél nem tudja magában megőrizni a másik személyes titkát. Ha minden kötél szakad, a „muszáj valakinek elmondanom, mert szétpukkadok” esetén, legjobb, ha egy sokadik, a történetben nem szereplő embernek adjuk ki magunkból a feszültséget, akinek az illetőt nem nevezzük meg, és még csak nem is ismeri az alanyt.

Arról, hogy „nem halunk bele egy náthába”, és sok érzelem kavarodik bennünk

Erősek vagyunk, persze ez is személyiségfüggő, de mind érzelmileg, mind az életünket érintő „csapásokat” érintve ez sokszor elmondható. És erős, még egy túlérzékeny is lehet, aki ha érzékenyen is reagál, élete kihívásait, fordulóit, sok esetben sikeresen megoldja.
Mivel multifunkcionálisak vagyunk, sok mindent észreveszünk és sokakra ráérzünk, arra különösen vigyáznunk kell, hogy szervezőkészségünket ne kiközösítésre, uszításra, igazságunk igazolására használjuk olyan szinten, hogy az valaki mást nyomorba dönt, valakinek kárt tesz. Ezt a tulajdonságunkat sok esetben ki lehet használni arra, hogy felkaroljuk a gyengét, segítsünk a rászorulóknak, hogy mi legyünk az elsők között, akik oda mernek állni, ha valakit igazságtalanul kitaszított a társadalom, és az ilyesféle nemes ügyre kerítsünk magunknak támogatókat.
Érzelmeinket így uralni előkelő, és akkor kevesebb eséllyel csap le ránk a női szeszély nevezetű betegség… Én tehát úgy gondolom, fontos, hogy megtanuljuk az érzelmeinket érzékien uralni. A saját magunk és szeretteink békéje érdekében, fontos, hogy kerüljük a szélsőséges reakciókat, a sértődéseket, az önrombolást, a radikális vitákat. Kiállni magunkért nem ugyanaz, mint meddő és felesleges konfliktusok résztvevői lenni.

Arról, hogy támogatók és gondoskodók vagyunk

Nem véletlenül mondják, hogy minden sikeres férfi mögött, ott áll egy nő. De a gondoskodásunk miatt sajnos sok esetben mintha megfeledkeznénk a saját életünkről és céljainkról… Sokszor még akkor is alárendelt szerepben tengődünk, amikor a gyermekeink már nem kicsik. Az élet legszentebb ajándéka életet adni és arról gondoskodni! De emellett fontos – sokkal fontosabb, mint ahogyan a legtöbben gondoljuk -, a saját fényünk megmutatása is a világnak!
Különösképpen és tudatosan ellen kell állnunk, gátat kell szabnunk az ellenünk irányuló elnyomásnak, fölényeskedésnek, érzelmi zsarolásnak! Legyen szó akár egy házasságról, párkapcsolatról, vagy munkahelyi erőfitogtatásról. Fontos, hogy támogassuk azt, aki mellettünk van, de érzés szerint, azért arra sem ártana sokkal több gondot fordítanunk, hogy megvizsgáljuk, vajon ezt a támogatást és gondoskodást megkapjuk-e mi is. Abban a pillanatban, hogy erről a figyelemről és gondoskodásról, bármelyik fél lemond, vagy lemondatják, az már nem esszenciális párkapcsolódás, hanem szülő-gyermek csatlakozási viszony.
A saját álmaink, céljaink, önmegvalósításunk tehát, ugyanannyira fontos, mint bárki másé! Gondoskodásunkra pedig azért is kell ügyelnünk, hogy ne telepedjünk túlságosan se a párunkra, se a gyermekünkre. Mi magunk éljünk, szárnyaljunk és önmegvalósítsunk szabadon, de minderre engedjünk teret a szeretteink számára is.

A szavainkról…

Sok nőt ismerek, aki tud hallgatni, és nem igaz rá, hogy „csacsogna”. A köztudatban mégis így „tartanak minket nyilván”. Az tehát nem árthat, ha odafigyelünk arra, hogy a szavakkal is mindig a megoldásokat keressük, ne panaszkodjunk, ne kántáljuk a negatív dolgokat sokáig! Vegyük a környezetünk visszajelzéseit, ha már multifunkcionálisak vagyunk, ne legyünk energiavámpírok, ne telepedjünk rá a hallgatóságunkra. Bennünk van a képesség, hogy jó hallgatótársak legyünk, ugyanakkor igazságosan figyeljünk arra, hogy egy adott kapcsolódás, kapcsolat, rólunk is, és a másik félről is, egyaránt szóljon.
A szavakat pedig nem árt, ha nem csépeljük el, ha megfontoltan bánunk velük. A pletyka, a kavarás, ugyanolyan, mint a fentebb említett negatív irányú szövetkezés. Nem erény, még ha képesek is vagyunk rá.

Azokról a bizonyos – és méltán híres – megérzéseinkről…

A legtöbb tanítás arról szól, hogy mindig kövessük a megérzéseinket és a legjobb döntés mindig az, ha a szívünkre hallgatunk. Az én személyes véleményem, hogy ebben a kettőben is a középérték az irányadó. A megérzéseink mellett, legalább annyira számot kell vetnünk a földön ténylegesen fennálló körülményekkel. És ugyan kezdetben a szívünkre kell hallgatnunk, próbáljuk meg szerintem mindig, azért legyen meg a szívünkre hallgatás határa. Ha ugyanis nem húzzuk meg a képzeletbeli vonalat, sajnos nagyon könnyen áldozatokká válhattunk a saját életünkben. A spiritualitásnak föld kell, a szívnek pedig néha a józan ész. Valamint szabadság ezek észrevételében.

Arról, hogy elvileg mi vagyunk a szebbik nem…

Végezetül a szépségről. És most itt a külső szépségről beszélek, és nem említem meg a belső szépséget, amiről szerintem mindannyian tudjuk, milyen hatással van a külsőre. Most szigorú értelemben, csak a külső szépségről írok itt.
Van esztétikumunk, bájunk, illatunk. És ez nem fegyver, amit használnunk kell a mindennapos előremenetel során. Illetve…Lehet ez egy ilyen fegyver, de tudunk kell róla, hogy azt hiszem, mindez akkor sosem lesz kincs annak az egynek. Annak az egynek, akinek pontosan azért vagyunk különleges ékszerek, mert csak neki és csak előtte bontakozunk ki. És még a mézesmadzagot sem húzzuk el más orra előtt ezek felhasználásával.

Vélemény, hozzászólás?