Nem létezik jó vagy rossz történet. Igaz történetek vannak.

Újra van anyám és apám! – gondoltam naivan (Ganabi igaz története – 3. rész)

Újra van anyám és apám! – gondoltam naivan (Ganabi igaz története – 3. rész)

(Egy nem annyira jó házból való úrilány emlékei – 3. rész)

Ott tartunk a történetemben, hogy nagyjából nyolcévesen, levélben fordultam szülőanyámhoz, hogy szeretném, ha velük lakhatnék…

A választól, ami az volt, hogy „Megpróbálhatjuk…” boldogságom határtalan volt, mert még nem sejtettem, hogy gyermekkorom talán legzordabb időszaka kerekedik ki ebből a próbálkozásból.

Ha azok a dolgok nem akkor történnek, amikor történtek, hanem manapság, hát minimum 3 H-s hendikeppel indultam volna, mi több, még talán a családból is kiemeltek volna, de akkoriban még nem volt jelzőrendszer és nem úgy működtek a hivatali fogaskerekek, mint mostanság.

És milyen fura?! Hányszor, de hányszor fenyegetett anyám azzal, hogy ha rossz leszek, bead állami gondozásba.
Nem tudtam, hogy az micsoda, de féltem tőle nagyon, és nagyon sokszor, amennyire csak tudtam, igyekeztem láthatatlan lenni, nem felhívni magamra a figyelmet, mindent megtenni, amit csak kellett, amit csak tudtam, nehogy állami gondozásba kerüljek.

Hogy sajnálom-e vagy bánom-e mindazt, ami megtörtént?

Nem.

Iszonyúan fájt, sokszor tényleg majd beledöglöttem, de megerősödtem.

Mindaz, amit kaptam, amit megéltem, az erre az életre választott sorsom elengedhetetlen része volt, amit azt hiszem már akkor is elfogadtam, bár még túl sokat nem agyaltam ilyesmiken.

És kiszenvedtem mindent, ami ért… a verést, a szidalmazást, az érzéketlenséget, a szeretetlenséget, a kihasználtságot, a mellőzöttséget, mindent.

Anyu – emlékeim szerint – soha nem ölelt meg. Pici koromban sem és egy kicsit nagyobbacskaként sem, később meg pláne nem.
Amikor még kicsi voltam és szükségét éreztem annak, hogy odabújjak hozzá, mindig eltolt magától és csak annyit mondott, hogy „Ne hízelegj!
Soha nem kérdeztem meg tőle, hogy ez miért volt.
Nem tudom, ha megkérdezem, érkezett volna-e bármiféle válasz vagy sem.
Azt sem kérdeztem meg tőle soha, hogy valaha szeretett-e!?

Akkoriban haragos voltam nagyon. Utáltam mindent és talán mindenkit, magamat, az életemet. Érdekes, hogy őket nem – „anyu” inkább nagyon fájt nekem, „apu” meg szeretett. Igaz, nem úgy, ahogy kellett volna, de törődést és odafigyelést csak tőle kaptam és akármi is történt, nem tudok igazán haragudni rá. Volt idő, hogy dühös voltam és gyűlöltem, de ez néhány (jó néhány!) év múlva közömbösségbe ment át, később meg teljesen elváltak útjaink, de még nem tartunk ott.

Egy kis kitérő mostani gondolataimhoz:

Nagyon (de tényleg nagyon!) felpaprikázom magam azon, amikor valaki a becsődölt életéért, saját teszetoszaságáért és lúzerségéért saját gyerekkorát hozza fel példának! „Imádom” hallani, amikor valaki azt meséli, hogy ő azért lett alkoholista meg egy nagy csődtömeg, meg azért nem vitte semmire az életben, mert szegény drágámnak a szülei is ittak, meg még csúnyán is beszéltek vele, meg még pofont is kapott, szeretetet meg nem annyira…

Konkrétan hányok ezektől a sztoriktól!

A hozzáértő szakemberek mondjanak bármit is, egyszerűen képtelen vagyok elfogadni, hogy a családi tényezők ilyen mértékben determinálnák a személyiséget és a gyerekek felnőtt életét, pedig tanulmányaim alapján én is hozzáértő szakember lennék, csak éppen a saját életem egy csöppet rácáfolt minden egyetemi tananyagomra.

Félreértés ne essék, azt nem állítom, hogy minden nyomtalanul eltűnik és a gyermekkori történések csak úgy, huss… és elillannak.
Nem, dehogyis!
Hagy nyomot, persze! Nálam is hagyott.
Nem is keveset!
Csak nem mindegy, hogy traumáinkat, akár gyermekkoriak, akár felnőtt életünkben szenvedjük el azokat, mire használjuk!
Persze lehet velem vitatkozni, de a tények (az én életem tényei és valósága) engem igazolnak.
Ahelyett, hogy a lakótelepeken kukabúvárkodnék és elcseszett életemet tablettás bor vagy egyéb kétes minőségű szintetikus anyagok kíséretében siratnám, és gyűlölném a világot, amiért egy nulla lett belőlem, nagyjából kiegyensúlyozottan élem az életem…
Szeretek és szeretve vagyok, még most is vannak terveim és céljaim. Nem vagyok megtört és elfásult, tudok örülni annak, ha süt a nap, szeretem a gyönyörű havas tájat, szeretem a tavaszt és az őszt, szeretem az állatokat, csodálok mindent, amit a természet alkotott és még sorolhatnám mennyi szépség és csoda vesz körül, s ezt mind szeretem!

Megint elkalandoztam, pedig gyermekkorom még nem ért véget és hányattatásaim még csak most kezdődnek igazán…

Vannak emlékeim, amik leginkább érzések (testi fájdalmak) és érzelmek (rettegés, néha csak félelem és harag). Folytonos vívódás és kétségek.
Képeket is látok, elég sokat.
Néhányuk valóságos.
Legalább is olyan szempontból, hogy úgy érzékelem a történéseket, hogy valóban a testemben vagyok, de a képek, felvillanások tetemes hányadában mintha csak mozit néznék. Nézem a saját filmemet, aminek még csak nem is főszereplője vagyok.
Valami furcsa ok folytán olyan képek látszanak, amiken én is ott vagyok, de a főszereplő mégsem én vagyok. Ott vagyok a képeken, legtöbbször egyedül, összezavarodva, megalázottan, dühösen, értetlenül toporogva vagy épp modern hamupipőkeként, akinek nem lencsét kell válogatnia, hanem csak a lakást rendben tartania, de nincs bál, nincs üvegcipellő és nincs herceg sem… Az én filmem, és mégsem. Valahogy éppen csak ott vagyok a képeken, éppen csak benne vagyok a filmben… az én filmemben.

Kilencéves voltam, amikor a rémálom kezdődött.

Nem értettem, hogy miért kell levennem a harisnyámat, amikor fázom, nem értettem, hogy ebben mi a jó… csak azt éreztem, hogy ez valami olyan dolog, aminek nem lenne szabad megtörténnie…
És kezdetét vette egy éveken át tartó, meglehetősen skizoid állapot.

Volt valaki, akit nem tudni milyen gondolatok, milyen érzelmek vezéreltek…
Egyrészről féltő és gondoskodó volt, kedvesen szólt, megvédett, ha anyám bántani akart, fésülte és fonta a hajamat. Ő volt az, akitől figyelmet és valamiféle szeretetet kaptam, bár akkor még nem tudtam, hegy ez a szeretet mennyire más!
Másfelől ő volt az is, aki a bugyimba nyúlkált, aki azzal fenyegetőzött, hogy ha el merem mondani anyunak, abból óriási baj lesz, amiért csakis én leszek a hibás.
Ő volt az, aki úgy várt haza az iskolából, hogy közben magával foglalatoskodott és kényszerített, hogy nézzem, és az is ő volt, aki az önbizalmamat és még kis sem alakult magabiztosságomat (több évtizedre, talán még azt is megkockáztatom, hogy minimum egy fél életre) a földbe tiporta.

De ami nem öl meg, az megkeményít! Ez lesz a folytatás…

Újra van anyám és apám! - gondoltam naivan facemask-3230075_1280.png

This Post Has 5 Comments

  1. Kedves Ganabi!
    Nagyon különös, hogy életed története egyáltalán nem vidám, mégis; akkora erőt sugároznak a soraid, az a példa, amit mutatsz, mindazok után, ami veled történt, hogy komolyan írom, annak ellenére, hogy tele van szomorú fordulatokkal az igaz történeted, minduntalan erőt kapok általa és általad! A hozzáállásod által, és azáltal, hogy mindazt, ami veled történt, mire is használtad végül…Hogy átfordítottad, és hogy magad is megerősödtél általa!
    Én egyébként veled értek egyet. Átélünk bizonyos dolgokat gyermekkorunkban. Sokunkat érnek traumák, a szüleink hatnak ránk valahogyan… De eljön az az idő, amikor már miénk a felelősség, hogy mindazzal, amit kaptunk, mihez kezdünk. Csak így lehetünk saját életünk főszereplői. És innentől kezdve rajtunk áll. Aki ujjal mutogat gyermekkori körülményeire, és állandóan másokat hibáztat a saját nyomoráért, abban a személyben azt hiszem…sosem tudnék bízni száz százalékosan. Mert az a személy nem ismeri el a saját felelősséget még önmaga életében sem. Nem hogy a későbbiekben, az esetleges hibáiért vállalja a felelősséget…

    Mindez természetesen nem menti fel a molesztálót súlyos bűne alól… És nem kérdőjelezi meg az ő vétkét…

    1. Szellő Kedves!
      Nagyon köszönöm a gondolataidat! 🙂 Tudod, hogy sokat jelent számomra, ha segíthetek, pláne ha a saját megtapasztalásaimmal. Sokan mondták és mondják, hogy szigorú vagyok és nagyok az elvárásaim másokkal szemben és hogy gyakran túl magasra teszem a lécet. De mi az, hogy túl magas? Igen, a kifogások nagyon sokszor nem érdekelnek, mert tudom, hogy meg lehet csinálni! “Csak” akarat és kemény munka kérdése. 😉 És szentül vallom, hogy a csúcson csak az lehet, aki járt a völgy (vagy szakadék) legalján is.
      Boldogság, ha Te is erőt merítesz emlékeimből!
      Szeretettel: Ganabi

  2. Kedves Ganabi!
    Ezzel a résszel együtt sikerült elolvasnom az előző kettőt is. Lenyűgözött a stílusod. Téma vezetésed nagyon élveztem… ugrándozván az időben és térben magaddal vittél. Persze hagytam magam. Neked elárulom, hogy analizáló hozzáállással szemlélek mindent és képes vagyok napokig rakosgatni mindazt amit most itt tőled elolvastam. Csodálom, hogy van türelmed és bizalmad írni ezekről. Tudom van köztük fájdalmas részlet és Te minden részletet fel tudsz idézni, tárgyilagosan kezelve elfogadni és élethűen leközölni. Itt tapasztalok (érzek Veled kapcsolatban) egy csodálatos, hasznos lélekmunkát ami káradó erővel bír. Ezt rajtam kívül mások is fel fogják fedezni de én ennél tovább mennék csak azt meg nem akarom elkapkodni. Csoportunknak az a lényege, hogy ezt az erőt kézben tartsuk kamatoztassuk és mindannyian gazdagodjunk általa. Meg persze általad is. Megjegyzem a csoport leírása ezt más szavakkal fogalmazza de a lényeg ez, csak néha megfeledkezünk róla. Te szépen írogatsz én is művelem ezt a műfajt ,s ím eljutok egy kérdéshez. Kedves Ganabi, engem érdekel (!) hogyan és mit tettél ahhoz, hogy ilyen életelőzmény után szókincsekben gazdag igényességgel tudsz fogalmazni. Magyarán MI ÜTÖTT BELÉD, hogy nem degradáltak le a nem leányálom körülmények? Tisztelettel: Szabad Lélek

    1. Drága Szabad Lélek!
      Talán nem is gondolod, mennyire jól estek a soraid! Azt érzem, hogy analizálsz, de nagyon megfontolt vagy, figyelsz a legapróbb mozzanatra is. Ez jó! Nem kapkodsz, kivársz. Tetszik!
      Igen, jól látod, lélekmunka az van, nem kevés. Csak így sikerül.
      A kimondott szó nekem valahogy túl gyors. A való életben csak nagyon ritkán sikerül úgy, ahogy valójában szeretném. Írni, az más! Azt ízlelgetem, megrágom, vizsgálom, hogy valóban az enyém-e, és ha igen, papírra vetem (vagy klaviatúrába pötyögöm).
      Az utolsó kérdésedre: életem további szösszenetei remélem megadják rá a választ. Minden esetre nagyon jó a kérdés… ha jól belegondolok, nem tudom. Azt hiszem, ez sokkal régebbről hozott erő. Amikor leszülettem, ezt az életet választottam magamnak… nyilván nem véletlenül. Okkal kerülök helyzetekbe, okkal vannak körülöttem azok (és pont azok) az emberek, akik hosszabb-rövidebb időre az életem részei. Akármi történik is, kutya kötelességem végigcsinálni, a maga mélységeivel és magasságaival együtt… de erről úgyis fogok még írni.
      Szeretettel: Ganabi

  3. Kedves Ganabi!
    Gyomromban kő telepedett.. szívemen könnycseppek peregnek… :'( Fáj… nagyon fáj olvasni soraid… miket átéltél… de közben nem lehet elmenni amellett, ahogyan írsz!! A tárgyilagosságodon átütő ERŐ ott van minden mondatodban! S a tudás is: -,, Amikor leszülettem, ezt az életet választottam magamnak… nyilván nem véletlenül. ”
    Jó, hogy ezt így látod, tudod! kíváncsi vagyok, mikor sikerült ezt a tudást felszinre hoznod?! Remélem nem teljesen felnőtt korodban -bár a lényeg, hogy megvan , és jobb későn mint soha- Várom a folytatást, ést kívánom Neked, hogy életed mostmár olyan legyen, amilyet te szeretnél magadnak!! Most, ebben az életedben!!! <3

Vélemény, hozzászólás?

Close Menu
Tovább az eszköztárra