Mesék Murról 3. rész (Szávitrí igaz története)

Mesék Murról 3. rész (Szávitrí igaz története)

Egy különösen hideg, ronda napon, mikor egyikünknek sem volt vendéglőre pénze, még olcsó kocsmára sem, így szólt hozzám: Elvállaltam hét végére egy kétnapos ügyeletet. Szeretném, ha velem jönnél. Kérdezgettem, miféle hely, hát furcsa dolgokat mondott. Nem is a városban van, hanem elég messze, még az utolsó buszmegállótól is jó félórát kell menni gyalog. Faház az erdőben, a Kutató egy kicsi részlege. Van benne laboratórium, fürdőszoba, készenléti szoba, ami pihenésre, alvásra való. Meg raktárak. Ennyi az egész. És hányan vannak ott? Általában hárman, vagy ketten, mikor, hogy jön ki a lépés. Hét végén ki lesz még ott? Hát, az éjjeliőrnek kötelessége volna ott lenni, de tudja, hogy úgysem ellenőrzi senki, mindig ellóg haza. Én nem bánom, szeretek egyedül.

 Váratlanul ért a meghívása. Ez valamikor október vége felé volt, és sok kimondatlan dolog volt még köztünk. Még a nevem se árultam el neki. Nyusztnak hívott. Azt mondta, olyan félős és érthetetlen vagyok, mint a nyuszt. Annak se bírt igazán soha a közelébe férkőzni. Csodálkozott, mert meghívását elfogadtam.

Péntek délután indultunk. Előbb vonattal, aztán busszal, utána fél óra gyalog, jeges esőben. Agyonfázva értünk oda. Murr dühöngött, mert az éjjeliőr úgy lógott meg, hogy nem gyújtott be, pedig tudta, hogy ő jönni fog. Szaladt fáért, szénért, de egy óra is beletelt, míg meleg lett kicsit. Addig ott citeráztunk a laborban, ő egyből elindított valami munkát, aztán nekem magyarázta, melyik eszköz mire való. Persze semmit nem értettem fizikához, kémiához. Az egyik szerkentyűre nézve eltöprengett. Láttam, nagyon jár valami az eszében, de nem mondta, mi. Rákérdeztem, mire ő: Nem is tudom, mondjam-e. Félek, hogy akkor nagyon rossznak fogsz tartani, pedig hát itt mindenki ezt csinálja. Nagy nehezen kiderült, hogy az eszköz, a neve már nem jut eszembe, folyadékok nagyon pontos mérésére szolgál. Hát szóval, vallotta nagy nehezen, ha nincs fűtés, és nagyon fázunk, hozunk a raktárból tisztaszeszt, felhígítjuk felerész vízzel, és megisszuk. Jó, hát csináld, mondtam. Hozott tisztaszeszt, és végtelen hosszan méricskélte, nehogy túl erős legyen, nehogy azt higgyem, hogy le akar itatni. Mert ő ilyen volt. Becsületes. Förtelmes ízű ital lett, de mindjárt nem fáztam annyira. Azért még fáztam, úgyhogy kértem még egyet. Adott, de babonás rémület fogta el. Mert várta, hogy berúgok, de pont olyan maradtam, mint addig. Komolyan latolgatta: talán mégis léteznek boszorkányok?

Akkor állított be az éjjeliőr, megnézni, jött-e valaki. Ha nem jött volna, nem mer meglógni éjszakára. Idősödő férfi. Kérdezte, maradunk-e. Örült, hogy igen, és ő elmehet, de előbb mindenáron segíteni akart valamit. Tudta, a laboratóriumban, sok a munka. Mit csináljak még, Zoltán úrfi? kérdezte. Így tudtam meg Murr nevét. Feltűnt, milyen tisztelettel beszél vele az a férfi.

Legtöbbször azután is vendéglőkben találkoztunk. Furcsa egy kapcsolat volt a miénk. Egyszerre nagyon közeli és nagyon távoli. Már mikor először találkoztunk, tudtuk, hogy együtt szeretnénk élni, viszont olyan zárkózottak, bizalmatlanok voltunk, hogy ezt sokáig nem mondtuk el egymásnak. Nem mertük kimondani. Egyébként rengeteget beszélgettünk, sose untuk meg. Ha visszagondolok, ezen kívül szinte semmi más jó nem volt akkor az életemben. Barát alig akadt már. Kiveszőfélben lévő ősbölények, szoktam mondani. Az évek múlásával változtunk, tehát távolodtunk egymástól. Semmit sem tehettem ellene, bár nagyon fájt. Csak alkonyat felé kezdtem felvidulni. Tudtam, hogy Murr vár rám valahol. Aztán csavarogtunk valamennyit, később beültünk kedvenc vendéglőnkbe. Feloldódtam jókedvű voltam órákon át. Ahogy közeledett az éjfél, úgy fogyott a varázslat. Éjfélkor zárnak, vissza kell menni fűtetlen szobámba, rabszolgatartó munkahelyemre. Kedvemnek ilyen változása neki is feltűnt. Kérdezgetett. Hát, gyűlölöm azt az albérletet. Nem embernek való hely. Ilyesféle válaszokat adtam.

Éjfél volt, mennünk kellett. Az utcára érve hirtelen átölelt, olyan erősen, hogy ösztönösen szabadulni próbáltam, nem sikerült, és akkor megcsókolt. Aztán elengedett. Láttam, hogy szégyenkezik. Ne haragudj, mondta ki nagy nehezen. Nem szoktam így viselkedni. Nem is értem, hogy tehettem. Tudod, napok óta figyellek. Mindig akkor leszel szomorú, amikor búcsúzni kell. Úgy hittem, lehet, hogy tévedek, de azt gondoltam: szeretsz engem. Szólj már! Igaz? Igen. Akkor nem haragszol? Nem.

Elindultunk a kis mellékutcán, kézen fogva. Akkor fogtuk meg először egymás kezét.

Még néhány ügyeletet elvállalhatott a faházban, ahol boszorkánynak nézett. Úgy tekintettük ezt a helyet, mint otthonunkat, pedig hát neki munkahely volt, nekem meg jogilag be se lett volna szabad menni. Egyszer egy munkatársa kijött váratlanul hét végén, és ott talált. Szaladt aztán Murr főnökéhez, mondani, hogy munka helyett nőket hord ki, de a főnökük elküldte a fenébe, mondván: örüljön, hogy egyáltalán elvállal valaki hét végi ügyeletet ilyen isten háta mögötti helyen, és a munkát is becsületesen elvégzi. Egyébként addig is tudta, hogy ott vagyok, általában őt váltottuk, mert hétvégeken haza akart menni a családjához. Kis cetliket hagyott nekünk, például: Z, ezt és ezt a munkát végezd először. Ha van még időd, kedved, akkor még ilyen meg ilyen elemzést. Nyers fasírt maradt a hűtőben, süssétek meg, különben elromlik,

Még fagy beállta előtt egyszer Murr azt mondta: gyere ki hét végén, meglepetést tartogatok neked. Az történt, hogy előtte egész héten ottani ügyeletes volt, és két kismacska, két kiéhezett kóbor vetődött arra. Ételszagot éreztek, hát megálltak koldulni. Murr látta, hogy nagyon éhesek, persze adott nekik valamit. Nem örült a társaságnak. Ő a vadakkal volt csak barátságban. Ekkor épp egy erdei sündisznóval. Az hol kiment az erdőbe, hol bement az épületbe, kedve szerint. A macskákról azt hitte, ha jóllaktak, odébbállnak, de hűvös idő volt, kéredzkedtek a tűz mellé. Murr előbb dühös lett, aztán azzal vigasztalódott, hogy ha kijövök hét végén, örülni fogok nekik.

Pénteken elém jött a faluig, és mesélte: vendégeink vannak. A süni? Ő is, meg két másik. Majd meglátod!

Egy idősnek tűntek, de azon kívül semmiben nem hasonlítottak egymásra. Egyik kecses, vékony, mint a kígyó, mozgása csupa elegancia, bundája helyenként csíkos, de leginkább pettyes. Petymegnek hívtam. Később, mikor neve ismertté lett a barlangászok körében, egyikük dührohamot kapott, mert az ő csúfneve volt Petymeg, azt hitte, róla nevezte el valaki. A másik kismacska tarka volt, görbe lábú, még kiéhezetten is pocakos, szóval egyszerűen csúnya. De mikor elkezdték harci játékukat, hát az káprázatos volt. Órákig el tudtam volna nézni.

A sün először félt tőlük. Gondolom, még sose látott macskát. Azok meg kihasználták ezt, és elzavarták az etető tányértól. Aztán a süni rájött, hogy neki tüskéi is vannak, és ő zavarta el amazokat. Végén kibékültek, gyakran ettek, ittak egy tányérból hárman egyszerre. Volt, hogy a süni nem akart éjszakára kimenni. Először hagytuk, de megbántuk. Ugyanis ilyenkor a házban indult felfedezőútra. Mindig talált valamit, amivel zajt csaphatott: körme kopogott a padlón, fölborította a papírkosarat, aztán a papírral zörgött, és így tovább. Egyik éjjel arra ébredtem, hogy rángatják a hajamat. Hosszú hajam volt, csaknem derékig érő, és a süni azon gyalogolt. Ez még nem lett volna baj, de a gyenge holdfényben patkánynak néztem, így aztán érthető, hogy visítva ugrottam fel, halálra rémisztve embert, állatot, Egyébként barátságos süni volt, még a bajszát is hagyta megsimogatni. De hát hidegedett az ősz, sünitől el kellett búcsúznunk. Seprűvel lapátra tettük, ez a sünszállítás legkényelmesebb módja. Elvittük messze az erdőbe, reméltük, onnan már nem talál vissza, hogy keressen magának szépen valami jó zugot, mert közeledik a tél.

A macskák maradtak. Nem tudtuk, mit csináljunk velük. Albérletbe nem mehettek. A Kutató kirendeltsége se volt nekik való hely. A munkatársak többsége hagyta volna tán, de ott volt például az a ronda ember, aki áskálódott ellenem, róla el tudtuk képzelni, hogy macskákat öl. Ki se dobhattuk egyszerűen a kicsikéket, olyan fiatalok voltak még. Hogy boldogulnának a télben?

Annak a télnek elején gyakran térdig ért a hó. Egy különösen zord napon valami könyvet olvastam, hogy elüssem az időt, amíg Murr a raktárban dolgozik. Hóvihar volt. Egyszer csak megkopogtatta kívülről az ablaküveget, és mert a szél teljesen elvitte a hangját, kezével mutogatott az ablak előtt álló fára. Nagy nehezen megértettem, hogy az a hülye, esetlen, görbe lábú Gombóc macska ül a fán, majdnem a tetején, és persze nem bír lejönni. Keservesen jajgatott, de ezt csak akkor hallottam, mikor kinyitottam az ablakot, és könyörögtem: hozd le valahogy! Legalább tíz fok hideg van, megfagy a szerencsétlen! Igen ám, de hogy? Itt nincs létra, se barlangász-felszerelés, még egy nyomorult kötél sincs!

Hatalmas, öreg fa volt, talán nyárfa. Törzse sima, mint egy oszlop, nagyon magasan kezdődtek az ágai. Gombóc meg csak üvöltött. Murr káromkodott. Faládákat hordott ki a raktárból, és azokból groteszk, semmire nem hasonlító építményt készített. Azon indult felfelé. Az ágakig érve már könnyebben boldogult. És mi lett a jutalma? A pánikba esett macska teljes erejével belekarmolt. Én közben már becsuktam az ablakot, és onnan, mintegy páholyból figyeltem az eseményeket. És akkor olyat láttam, amit még soha: Süvítő szélben, hatalmas, kavargó hópelyhek között macska hullott az égből. Egy emeletnyit repült, kalimpáló lábakkal, elmondhatatlan hülye képet vágva. Azután belefúródott a hóba. Mikor onnan nagy nehezen kimászott, berohant a kályha mellé, fülét-farkát behúzta. Petymeg csodálkozva nézett rá,

Végül úgy oldottuk meg a macskák sorsát, hogy Murr rábeszélte legkedvesebb barátját, aki a jósvafői Kutató új vezetője lett, hogy fogadja be őket, Csak egy macskát akart, és persze Petymeget, de miután végignézett egy káprázatos macskameccset, megadta magát. Lenyűgöző volt, ahogy ezek tudtak egymással verekedni. Végül mindig Petyi győzött, mert ő volt okosabb: Egy váratlan pillanatban hátsó lábbal orrba rúgta a másikat.

Autóval vitték el őket. Mikor hosszabb idő után újra ott jártam, Gombóc már nem volt ott. Mondták, lemászkált a faluba, és kifigyelte, hogy a Tengerszem Szállónál mindig tud kaját szerezni. A hulladékból. Ott maradt. Petymegkém beleszokott a hegyi életbe. Csodaszép tájakon kószált, hegyi patakokból ivott. A Kutatóba mindig visszatért. Persze adtak neki ott enni, de a vadászatnak nincs párja. Magam figyeltem a völgyre nyíló ablakból, hogyan balettozta végig a patak partját. Először azt hittem, játszik, utána láttam a kövér pockot a szájában. Boldogan élt. Mikor kicsinyei lettek, előtört belőle a vad, és senkit nem engedett két méternél közelebb hozzájuk. Csak Murrt. Tudta, mivel tartozik neki.

Vélemény, hozzászólás?