Mesék Murról 2. rész (Szávitrí igaz története)

Mesék Murról 2. rész (Szávitrí igaz története)

Egyik állandó beszédtémája volt a barlangászás, másik az állatok élete. Nem úgy kezelte őket, mint alsóbbrendű lényeket. Neki lételeme volt a természetben csavargás, úttalan utakon, ezért tudott annyit az állatok életéről. Vaddisznókat, borzokat lesett meg, volt, hogy ilyenért ébren töltötte az éjszakát. Mikor megkérdeztem, miért érdemes egész éjjel ébren lennie azért, hogy meglássa, mikor jön elő a borz, először kicsit zavarba jött, aztán teljes nyugalommal felelt: de hiszen ő is barlangász! Ha éjszakai lesen mégis elálmosodott, keresett egy nagy fűcsomót, az volt a párnája.

Legelső nap az egerekről mesélt. Sokat. Kiderült, hogy szereti az egereket. Másnap munka után a Gellérthegy aljánál fölvettem a legfényesebb, legnagyobb hullott vadgesztenyét, és otthon egy tűvel egeret karcoltam belé. Nem lett túl tökéletes, de azért egér volt, az látszott. Másnap odaadtam neki. Úgy örült! Úgy ragyogott az arca! Most nemrég öreg fényképek közt kotorászva megtaláltam ezt a gesztenyét. Most is megvan.

Aztán elérkezett a hűvösebb ősz, mikor már nem olyan jó hosszú órákat a szabadban mászkálni. Próbáltuk, de nagyon fáztam. Hidegben szinte nem is lehettünk együtt. Albérletembe a zord szabályok szerint semmiképp nem jöhetett föl, és hasonló körülmények közt lakta ő az övét.

Vagy száz kocsmát és vendéglőt ismertem meg akkor. Ez volt az egyik ok, amiért apám második felesége erkölcstelennek tartott, pedig csak arról volt szó, hogy együtt akartunk lenni. Meg hogy mindig éheztünk főtt ételre, szegény albérlők szokása szerint. Egyszer, az még szeptemberben, vendéglő-járó korszakunk előtt történt: egy éjszakai sétánk során megvitattuk olvasmányainkat. Kiderült: sok az olyan könyv, olyan író, akiket mindketten szeretünk. Kerouac, Asimov, Tolkien. (Idővel az kiderült aztán hogy „A gyűrűk urát” minden ismerőse szereti, amiben az a furcsa, hogy a barlangász-banda a legkülönbözőbb jellemű emberekből tevődött össze.) Egy azonban mindegyikükben közös volt: a természet szeretete. Hát azért.)

Csodálkozott azonban, hogy még sose hallottam Boris Vianról. Azt akarta, feltétlenül olvassam el egyik könyvét, és mivel másnap hosszabb kiküldetésre készült, még aznap oda akarta adni nekem. Éjfél körül lehetett, de még elmentünk a csendes kis mellékutcába, ahol lakott, a könyvért. Kertes ház volt, ritkaság azon a környéken, és egy fehér macska is lakott ott. Föl akart hívni, mert házinénije elutazott. Tudta, hogy félnék az utcán. De az igazság, hogy tőle is féltem, vagyis kicsit bizalmatlan voltam: néhány hete ismertem csak. Úgyhogy könnyedén megkértem, hogy siessen, és megálltam a kapunál. Az udvaron ácsorogni nem lett volna tanácsos, nehogy meglásson valami későn fekvő lakó, és befújjon a házinénijénél. Sokáig nem jött, ugyanis elfelejtette, sok kacatja közt hova tette az említett könyvet. Közben gyanús alak lófrált az utcán, ezért bebújtam a kapu mögé. A kapu nem egyenest a kertre nyílt, hanem szűk kis folyosóra. Sarkában valaki tűzifa-hasábokat halmozott fel. Arra leültem, mert sokat mászkáltunk aznap, fáradt voltam. És akkor észrevett az egyik földszinti lakó. Csavargónak gondolt, aki ott akarja tölteni az éjszakát. Ritka ronda kéjenc ábrázata volt. Ajánlotta, aludjak inkább nála. Úgyhogy egyből mentem ki az utcára. Gondoltam, oda már csak nem jön utánam. De jött! Mentem, először sietve, aztán futva. Ő meg kergetett az utcán. Csíkos pizsamában! Mit tehettem volna, kiszaladtam a Móricz Zsigmond körtérre. Ott éjjel is van némi forgalom. Ott elég hülyén nézne ki csíkos pizsamában. Ezt ő is belátta, és visszafordult. Csüggedten indultam albérletem felé. De alig tettem meg néhány lépést, jött szembe Murr. A kapuban találkozott a pasassal, kérdezte: nem látott-e valamerre menni egy lányt. Hát, mit mondjak. Murr száznyolcvanhat centi magas volt, és elég sportos alkatú. A pasas nyüszített: Nem csináltam vele semmit! Ebből Murr megértette, mi történt, és körbe futkosta a környező kis utcákat. A körtér sarkán megtalált. Mondta: itt a könyv. Csak néztünk egymásra, és röhögtünk.

Később a Kisrabló vendéglő lett a törzshelyünk. Megszoktak minket. Tudták, hogy mindig alkonyatkor érkezünk, éjfélig maradunk, és rendelésünk úri szeszélyünk, magyarán pénztárcánk állása szerint a legkülönbözőbb árkategóriában lehet. Ő valamivel többet keresett, mint én, és ezt többnyire a vendéglőre költötte. Azért szerettük ezt a helyet, mert közel volt, csendes volt, jól főztek, és főleg azért, mert éjfélig nyitva tartott. A zárás általában úgy történt, hogy a pincér előbb kidobott mindenkit, mármint azt a néhány megmaradt vendéget. Mi szokás szerint a leghátsó sarokban ültünk. Akkor jöttek a takarítók, felrakták a székeket az asztalokra, söpörtek, felmostak, mindezt a bejárati végénél kezdve. Mikor már csak a leghátsó sarok volt hátra, odajött a pincér, hogy ne haragudjunk, de hát, izé, most már be kéne zárni.

Azért persze nem találkozhattunk minden nap. Ő szándékosan választott olyan munkahelyet, ami időnként hegyen-völgyön mászkálással jár, mert azt szerette. Elmaradt napokig, aztán mesélte, merre járt, mit csinált. A barlangászás se állt le teljesen, bár télen nehezebb.

 Egyszer a Móricz Zsigmond körtéren mentünk éppen, barlangról mesélt. Egyidősnek látszottunk, ő kicsit tán idősebbnek, mert halántéka őszült már. Van, aki korán őszülni kezd. Szóval azt gondoltam nagyjából egyidősek vagyunk. De ez a kamaszosan lelkes hang! Hirtelen megálltam. Furcsa lehetett az arcom. Látta, valami megrémített. Mi az? kérdezte szokott kedves hangján. Semmi, semmi. Csak valami eszembe jutott. De ő látta, hogy megijesztett, ami eszembe jutott, és faggatott tovább. A végén elmondtam neki: Tudod, megszoktam, hogy aki velem egyidősnek látszik, az általában öttel fiatalabb. Most értettem meg, hogy ez a korkülönbség köztünk is megvan!

Ugyan, az nem lehet. Akárhogy figyellek, képtelenség, hogy te már huszonhat éves lennél!

Szóval nem is öt év, hanem hat! Míg ezt végig gondoltam, ő faképnél hagyott. Beállt egy kapualjba, mint sértett gyerek, csak onnan szólt ki, hogy ő nem megy végig az utcán olyan emberrel, aki hazudik neki. Otthagytam. Aztán mégis utánam szaladt, de továbbra sem hitt nekem.

Másnap a Kisborostyánban vacsoráztunk, borostyánnal futtatott falú, kedves kis vendéglőben. Aznap mesélt először a barátairól. Ez érthetően nagyon lekötötte a figyelmemet. Pont ez volt a célja. Akkoriban szokásom volt különböző tarisznyákat csinálni, és azokkal járni. Egy ilyen volt nálam akkor is. Mikor a vendéglőben leültünk, ráakasztottam a székem hátára. Aztán mivel nagyon lekötötte a figyelmem azzal, amit mesél, észre se vettem, hogy közben hátam mögött a tarisznyámban turkál. Csak akkor, mikor meglepetésében akkorát kiáltott, hogy mindenki odanézett. A személyim volt a kezében. Az nem olyan volt, mint ami manapság divatos, hogy egy kártya, hanem keménytáblás, több lapos könyvecske volt, rengeteg adattal. Beleírták például a családi állapotot, dátum szerint, sorban az ember összes munkahelyét. Ő azért lopta ki, hogy születésem dátumát megnézhesse. Akkor kiáltott akkorát, hogy mindenki megijedt a csendes kis vendéglőben, de aztán látták, hogy kinevetem, és nincs semmi baj.

folytatása következik…

Vélemény, hozzászólás?