Jó utat! (Írta: Fogolyán Szellő)

Jó utat! (Írta: Fogolyán Szellő)

Rossz, hogy valakivel egész életetekben szeretitek egymást, ott vagytok egymásnak az élet legfontosabb fordulóinál, végig igyekeztek egymást jól szeretni, aztán akkor, amikor a szeretett személynek utolsót üt az óra, nem ragadhatod meg a kezét, és nem kísérheted át Őt, akárhová is távozik a Lelke. Akárhol is folytatja.
Látszólag nem. A szemünkkel nem látjuk már Őt, így többnyire meg vagyunk arról győződve, hogy ez nem lehetséges.
Dédimamám rendkívül hosszú ideig élt. Megérte a 80. életévét is. Hosszú évekig, amikor kilátogattunk korábbi szeretteihez a temetőbe, mindig belém kapaszkodott, így jártunk a sírok és az emlékek között. Karon fogott. Az utolsó pillanatokig ragaszkodott ahhoz, hogy kimenjen szerettei sírjához, és mindeközben szinte egy másodpercre sem engedett el. Elesett volna.
Huszonéves voltam, amikor a dédimamám végül meghalt, az az asszony, akinek a halála is rendkívüli volt számomra, és nem bírtam megállni, hogy ne legyek vele és ne nyújtsam a karomat támaszként azokban a pillanatokban, amikor elengedi földi életét és lelke egy ismeretlen dimenzióba távozik. Tudatosan fogalmam sem volt arról, hogy mindezt hogyan is kell csinálni, ösztönösen cselekedtem. És úgy érzem, útjának végén Ő jelét adta annak, hogy igen, végig érezte jelenlétemet létezésének egyik legfontosabb pillanatánál, a halála utáni első órákban. Így kísértem át dédimamámat a földi életen túli folytatásba:

Az egyik kedves ezoterikus tanácsadó ismerősöm szerint, elég csak valakire, a Lélekre gondolni és Ő meg fogja érezni azt. Így van ez, amíg életben van; ha nem is tudatosítja magában, az energiák szintjén így működik ez. És így van ez a halál után is. Rá gondolsz és ott lesz Ő, újra veled. A találkozások így működnek, miután fizikailag már nincs a földön a Lélek, s amikor a szemeddel nem, maximum a harmadik szemeddel látod ’csak’ Őt csupán.

Amennyiben elfogadjuk az állítást, hogy az Univerzum ereje és talán legvégső titka is, a szeretet, egy eltávozott szerettünkkel a találkozás sem működhet csakis így, ilyen végtelenül egyszerűen. Nem kell hozzá semmi más a szíveden kívül. A szíveddel érzed, hogy újra ott vagytok egymásnak akkor, amikor csak szeretnétek. Már jóval feljebb léptetek, már nem szavakkal kommunikáltok, hanem gondolatok, érzések és a szinkronicitás segítségével.

De ezt huszonévesen, amikor a dédimamám meghalt, még nem tudatosítottam magamban, és nekem nem is szólt erről a titokról senki. Azt hiszem, dédimamám halálának módjával, majd az, ahogyan utána ösztönösen cselekedtem, anélkül, hogy tudtam volna, mit teszek, megtanította, hogyan lehetséges kommunikálni szavak nélkül, és mit is jelent az, hogy valakivel igazán együtt lenni.

Sosem fogom elfelejteni, ahogyan dédimamám a kórházi ágyon feküdt, halványzöld szemében a zavar, valami szokatlan mámor tükröződött. Keserédes szemkontaktusunk közben, csak az járt a fejemben, mit élhet most Ő. Én annyit látok belőle, hogy az ágyon fekszik és valószínűleg az utolsó óráit éli. De hogy Ő mit él közben, hogy látja-e már szeretett férjét, a dédipapámat, akit sosem ismertem, és akit már Ő is nagyon régen elveszített, látja-e már a gyermekeit, akiknek halálát szintén meg kellett élnie, elbúcsúzik-e már attól a kis vidéki vályogháztól, amit dédipapámmal együtt építettek fel a saját kezükkel, és dédimamám egész életében abban a házban lakott, azt nem.
Szerintem dédimamám volt az egyik legerősebb asszony a világon, önmagában már az a tény is, hogy megannyi szerettének halálát megélte, köztük a saját gyermekeiét is, a legerősebbek közé avanzsálta Őt a földgolyón.
És ebben a pillanatban, most, amikor Ő éli az utolsó óráit, talán éppen azon gondolkozik, hogy melyik nehezebb; amikor Őt hagyták el, vagy amikor Neki kell útnak indulnia, ezzel elhagynia bennünket. Engem, a dédunokáját. És édesanyámat, az unokáját.

Dédimamám feküdt az ágyon, édesanyámmal adtunk az arcára egy-egy puszit, majd elindultunk haza. Ekkor már nem csak a tekintete volt fátyolos, de a szavai is. Hébe-hóba még úgy emlékszem, talán mondott valamit. De már alaposan megválogatta szavait, mire is fecsérel energiát.
És ekkor valami rendkívüli dolog történt, amiről mind a mai napig fogalmam sincs igazán. Arról tudok beszélni, aminek tudatában vagyok. Amit felfogtam a pillanatból. Arról, amiről fogalmam sincs a pillanatból, arról nyilván nem. Jóval nagyobb pillanat ez annál, mintsem találgatni kezdjek róla.
Éppen átléptem a kórházi szoba küszöbét édesanyám után, amikor visszanéztem dédimamámra. Emlékszem, minden fehér volt. Vakítóan fehér volt a lepedő, a dunna. Volt ott egy erő, ami megragadott, és aminek hatására visszaszaladtam az ágyhoz. Szabályosan szaladtam! Kezemet dédimamám homlokára tettem, mire ő lehunyta szemét. És csak egyetlen mondat járt abban a pillanatban a fejemben: „Jó utat!” Hangosan nem mondtam ki, de olyan erősen gondoltam, hogy tudom, hogy eljutott hozzá. Hunyorogva felnyitotta szemét, még utoljára egymásra néztünk, én még két puszit adtam neki, majd elhagytam a szobát.
Másnap reggel vége volt. Édesanyám rögtön hívott, ahogyan felhívták a hírrel.   

Ekkor én is útra keltem. Bekapcsoltam Deva Premal: Om Mani Padme Hum című dalát, végtelenített lejátszásra. (https://www.youtube.com/watch?v=2wBbL2xYVqQ) És utaztunk.
Elmentem a Blaha Lujza téren lévő kórház bejárati ajtajához. Aljából néztem fel a második emeleti ablakra. Nyitva volt. A kórház előtt galambok játszottak egymással. Megzavartam találkozójukat, ahogyan közöttük tovább sétáltam. Elszálltak a szélrózsa minden irányába.
Nem tudom pontosan, merre jártam, milyen villamosokon utaztam Budapest körül. Csak fizikailag vettem be az egész fővárost, mert lelkemben egészen biztosan máshol jártam. Lelkemben a dédimamámmal karon fogva meneteltünk egy úton, és körülöttünk az égvilágon minden fénylett. Fénylett a gömb alakra épített vízesés egy bevásárló központ emberkavalkádjában, fénylettek az emberek, a Duna felszínén felcsillantak a habos hordalékok, a Citadella tetejéről fényszikrák szóródtak. Órákon keresztül tartott, azt hiszem. De nem voltam tudatában annak, ezúttal sem, mi történik. A Dédimamámmal voltam, és csakis az út járt a gondolataimban. És csakis Ő. Ezt az egyet tudom csak.
Dédimamám egész életében keresztény volt, és a vallása meghatározta az egész életét. Ezekben az órákban, most, hogy eljött a végső pillanat, most szembesül. Tegnap még velem nézett farkasszemet, ezekben a percekben a halál utáni élet igazságával teszi ugyanezt; a Teremtőjével, vagy azzal, hogy mekkorát tévedett. De most már a tévedést sem fájdalom, düh fogadja. Csak kacagás. Úgy vélem.
S miközben én itt lent utazgatok, Ő ott valahol fenn utazgat egy másik dimenzió felé. De olyan erősen Vele vagyok gondolatban ezen az úton, hogy tudom; sosem voltunk együtt ennyire igazán.

Három különböző irányból, anélkül, hogy óráinkat egyeztettük volna, édesanyám, édesapám és én; egyszerre értünk haza. A testvérem pont akkor nézett ki az erkélyen, amikor mi hárman a ház aljában ilyen véletlenszerűen összefutottunk. Innen gyanítom, hogy azt hiszem, ezen a végső úton a dédimet végül is, mindannyian elkísértük. Mi több, érzékelhetően ott volt Ő akkor velünk, a véletlenek összjátékába csomagolta üdvözletét, és azt hiszem, mosolygott.
Én pedig rájöttem, hogy tovább nincs szüksége a karomra. Mert a dédimamám már nem csoszog. Már szabályosan repül. Könnyedebb Ő már a levegőnél. Már a véletlenek összjátékával csintalankodik, hogy minderről tudomást szerezzünk. És így gondoskodik tovább rólunk.

This Post Has 2 Comments

    1. Hmm…Mennyire érzékenyen rezonálsz, hogy ezt így megérzed! Nagyon szépen köszönöm, hogy olvastad! <3 A legeslegtöbb, ami adható, mert írás és írás között is van különbség. És ez ott van számomra a legfontosabbak között.

Vélemény, hozzászólás?