Kis kék virág (Gumikacsa1033 spirituális írása)

You are currently viewing Kis kék virág (Gumikacsa1033 spirituális írása)

Kék kis virág.

Tandara, az angyal megkapta újabb küldetését. Ugyanattól, akitől valamikor a nevét és életét is. Újra elindult hát, mint már annyiszor. Eonok óta teszi a dolgát. Nem kérdez, nem ítélkezik. Az éterben a gondolat sebességével közlekedik. Az idő számára is létező dolog, csak másképp. Annyi, de annyi életet vett már el. Hogy már fel se tűnik neki ez a tény, hogy ezt ő teszi valaki mással. Aki szintén Isten egy teremtménye. Nem, nem zaklatja fel a dolog. A multiverzumot Isten azért alkotta olyannak, amilyen, hogy béke legyen benne. Ugyanakkor fejlődhessen. És a halál, ami ugyan csak illúzió, ennek a fejlődésnek a szerves részét képezi. Számtalan módon jelent meg az élet ezekben a hatalmas, de mégis relatíve zárt rendszerekben. Olyan helyeken is gyökeret verve, ahol ez teljesen elképzelhetetlennek tűnik. Mind megjelenésében, mind formájában elképesztő az a találékonyság, amivel a lét, a létezés utat tör magának. Odaát, Tandara csak egy energia góc. Nincs teste, nincs neme, nincs kivetülése. Nem izzad, nem lesz éhes és nem érez fájdalmat. Ugyanakkor vannak érzelmei. Legalábbis ő eddig így tudta. Odaát, az éterben ő maga a tiszta energia. Amikor kilép onnan, elhagyva az étert, muszáj testet öltenie. Ilyenkor sebezhetővé válik. De nem fizikai értelemben. Angyali lénye sérthetetlenné teszi, legyen bármilyen kivetülése is a valóságnak. Manifesztálódjon akár férfiúi, akár női vagy ép egy gyermek alakjában. És ez szó szerint értendő. Ha kell fortyogó lávában sétál, vagy puszta kézzel semmisít meg egy egész armadát, hadsereget. Teheti, mert ő Isten egyik angyala. A félelmet nem ismeri, mint ahogyan a fájdalmat sem. Mindig más és más formában jelenik meg. Attól függően, hová tart és kihez és mi célból. Nagyon sok Univerzumban, és még több világban járt már. De még annál is több civilizációval ismerkedett meg hivatása, teendői közben. Vannak fejletlen, primitív és igen előrehaladott társadalmak is. Ugyan, ez utóbbiak ritkábban fordulnak elő, de vannak. És ők, mármint az utóbbiak azok, akik már-már istent játszva léteznek. Felül emelkedve a dogmákon és az előítéleteken. Technikai fejlettségükre támaszkodva egyengetik a még fejlődő létformákat. Amolyan modern Jézusként. Ez utóbbi esemény számos helyen megtalálható univerzum szerte, a multiverzumban. Mármint a kapcsolat a két eltérő fejlettségi fokkal rendelkező civilizáció közt. Mégsem tudnak a szuper fejlett fajok egymásról. Ennek egyik oka, az elbizakodottság. Csak azért, mert képesek utazni egyik galaxisból a másikba. Vagy netalán átugorhatják az univerzumokat elválasztó vékony határvonalakat. Ne adj isten az idő vonalán is rést tudnak ütni. Máris azt hiszik nincs náluk fejlettebb faj. Az angyal tudta ezt, de nem érdekelte őt. Hisz neki nem voltak ez irányú érzései. Nem gyűlölt, nem utált és nem rajongott semmiért sem. Csak tette a dolgát. Ő közvetlen a teremtőtől kapja feladatait. Most ép egy fiatal nő vár rá. Feladata van ott, egy lélek várt begyűjtésre. A lány a földön, egy brazíliai nagyvárosban él emberként. De már nem sokáig. Már elindult érte. Ez esetben nincs más dolga, mint felvenni a porhüvelyéből a lelket és útjára bocsájtani az éteren át. Nem neki kell elvennie az életét. Csak átsegíti azt, aki soros. Ott és úgy, ahogy és ahol az meg van írva! Rutinfeladat ez számára. És ez is valahol a feltétlen szeretetről szól.

Elisane Silva majd tíz éve a Rio de Janeiro testületét erősítő, karizmatikus, ugyanakkor elbűvölően kedves főtörzsőrmestere. Családjában az egyetlen, aki rendőrként, rendőrnőként képzelte el a jövőjét. De nem ez az egyetlen, ami miatt kilóg a sorból. Édesapja nem brazíliai. Egy rendkívül kis országból származik. Mindig büszkén beszélt hazájáról.  Az egyetlen ország a világon, ami saját magával határos. Elsa, ahogy apja nevezte amíg még élt, gyermekként el se tudta képzelni ez, hogy lehetséges. Szerette nagyon építészmérnök apukáját, ahogy az édesanyja is. De az élet már csak ilyen, kiszámíthatatlan. Édesapja már nem lehetett ott a diplomaosztó ünnepségen. Sokat mesélt neki a világról, és ami azon túl van. Apja, akiben hívő emberként a szeretet és az igazságérzet határozta meg a világa stabilitását, és amiből sikerült sokat átadnia imádott kislányának, Elsának, sajnos hamar elment. És mint sok vegyes családnak, Elsának is több anyanyelve volt. Portugál nagymamájától, spanyol nagyapájától, Brazíliában született édesanyukájától és magyar édesapjától, tökéletesen megtanult mindhárom nyelven anyanyelvi szinten nem csak beszélni, de érezni is. Érti, átérzi apja nemzeti tragédiáját, pedig csak egy szó……Trianon. Beleremeg lelke a Riói karnevál fényeibe, hangulatába, ritmusába. Igazság érzete mélyen szívéig hatolva követelte a neki kijáró részt a világból. Különös egyvelege lett az eltérő, a már már ellentétes kultúrák találkozásának. Érdekes egyvelege a sírva vigadó és az átszellemülten az élet ritmusával együtt dobogó, táncoló szívnek.  Talán emiatt is lett diplomás rendőrnő. Ennek ellenére nem a karrierista szemlélet ad neki hajtóerőt. Bár igen jó eredményeket ért el tanulmányai során, nem lett sem nyomozó sem pedig vezető beosztású rendőr. Ehelyett azt csinálhatta, amit mindig is szeretett volna. Gyerekeknek tart oktató és felkészítő órákat a biztonságos közlekedésről. Ép most, egy csoport kis óvodást próbál bevezetni az úton átkelés rejtelmeibe. És aki azt hiszi, hogy olyan egyszerű harminc kis kobakot, egyszerre érdeklődésre rávenni, hát az bizony nem is tévedhetne ennél nagyobbat. Elisane Silva ma harmincegy éves. És mint minden délelőtt, ma is az egyik legnagyobb kihívásnak próbál eleget tenni. A csöppségek ámulatba ejtésének művészetét egy magasabb szintre emelni. Ma délután ismét eme hatalmas kihívásnak kellett eleget tennie, egy helyi óvodában alig négy utcányira az őrstől. Ezért gyalog indult el, na meg azért is mert gyönyörű volt az idő is. Szinte hívogatta az embert egy kiadós sétára. Így hát ő is ezt választotta. Egyenruhája, hófehér kesztyűje, vöröses fekete copfba font haja, lángolva ragyogott a szikrázó napsütésben. Sportos alakja és csinos, kissé idegen beütésű arca, csillogó vidám élettől sugárzó szemei, ragyogó kisugárzása vonzotta, mint a férfi, mint a suhancok tekintetét. Amikor odaért a zebrához, a lámpa ép váltott, de nem lépett le az útra. Mert valami rendkívüli fura érzése támadt. Mintha valaki figyelné. És ez a valaki, mintha megérintette volna. Mintha egy hajtincse magától életre kelve járná, szabad és rakoncátlan útját. Megdöbbentette az az ismeretlen ismerős érzés, ami végig bizsergett a gerincén. Mintha egész életében csak erre várt volna. Körbenézett, de senkit sem látott, akire számíthatott volna. Mígnem a háta mögött, a váratlan zajok lavinaként zúzták össze ezt az idilli látomásokkal tarkított álomképet.

Tandarát meglepetésként érte az az érzelmi zuhatag, az a belső vihar, amit akkor élt át amikor hozzáért Elzához. Szeretet kontaktba kerülni feladata végrehajtása előtt az adott lélekkel. Nagyban megkönnyítve ezzel teendőit. De most, valami szokatlan, valami számára ismeretlen dolog történt. Ebben a világban szemmel követhetetlen volt. Mozgása, gyorsasága emberfeletti. Mégis néha megérezték jelenlétét. De ez itt és most, teljesen más volt. Eliza egy hajfürtje fellebbent, mintha csak egy szellő mozdította volna meg. De a tincs, egy angyali érintést követően vett fel egy másik pozíciót. És ennek az érintésnek következményei lettek. Ahogy hozzáért a lányhoz, hirtelen áramütésként csapott át rajta az érzés. Akár egy cunami, sodorta el a biztos talajról a bizonytalanságba. Egy vagyok veled, egész vagyok. De nélküled senki és semmi. Te vagy az, aki elveszett. Akit elvesztettem és akit most megleltem. Eonok óta téged kereslek! Te vagy az, akiért létezem!! Tandara érezni kezdte a létezésének értelmét, a lelkét. Melynek hiányzó darabja a lányban volt mindvégig. Melynek nem csak hiányáról, de létezéséről sem tudott. Ekkor meghallotta a zúgó, a mindenségben vízhangzó, világokat megremegtető ketyegést.  Tik, tak, tik, tak. Egyre erőteljesebben és hangosabban ketyegve. Tik, tak, tik, tak. És ahogy az óra mutatói lassan a tizenkettesre értek, ahogyan a másodpercmutató közeledett a zenithez. Az utolsó negyedben ütni kezdett mintegy hatalmas harang, amely körbe fogja az egész mindenséget. Bímm, baamm, bímm, baamm, bímm, baamm. Ereje minden eddiginél erősebb és áthatóbb volt. És ahogy a képzeletbeli óra másodperc mutatója közelít a tizenketteshez, egyre hangosabban ketyeg. Ereje akár egy száztonnás harang. Minden másodpercben üt. Bíímm, baamm, bíímm, baaamm. Az angyal tudta, érezte döntenie kell. Csupán azzal nem volt tisztában, mit is vár tőle a teremtő.  Kétségbeesetten próbálta kitalálni. Mígnem tekintete találkozott a lányéval és szinte azonnal megsemmisült, belehalt, legalábbis így érezte. Bííímmm, baaammm, baaammmm, baaammmm. És a másodpercmutató elérte a zenitet. És a döntés meghozattatott.

A férfiak az autóban négyen ültek. Mind a négynek automata fegyvere volt. És ezek lelkiismeret furdalás nélkül csőre töltve, kibiztosítva várták pokoli feladatuk végrehajtását. A férfiak fejét, fekete, kivágott sísapka takarta el a kíváncsi szemek elől. Egyikük, nem volt még tizenhat se. Míg a legidősebb jóval ötven felett. Az öreg, de jól karbantartott autót, még az éjjel lopták.  Az orosz csoda. A tundrák eme kereklámpás királya. Hangosan csikorogva előzte ki, az egy nálánál jóval korszerűbb, fiatalabb, ámde szabályosan közlekedő négykarikás járművet és semmit sem sejtő sofőrjét. Nem törődve a forgalommal és az abban okozott káosszal. A kereszteződéshez a forgalommal szemben közeledve a sofőr beletaposott a fékbe. A fehér veszedelem, mind a négy kereke blokkolt. Fekete csíkokat maguk után húzva, mintha csak egy vérző, halálos sebet kapott tigris lenne. Kivágódó ajtókkal félkeresztben csúszott be a kereszteződésbe. Elizátol alig nyolc méterre lehorgonyozva. Döbbent csend, fehér füst, égett gumiszag lengte át ezt a szép napot. Az idő lelassult, mintha pantomimeset szeretne játszani. Fegyveres férfiak ugrottak ki a halál szekeréből. Automata puskáikat Elizára irányítva azonnal tüzet nyitottak.

Eliza ösztönösen összerándult, ahogyan a sivító gumik zaja közeledett felé. Nem gondolt semmi rosszra ahogyan a hang forrását kutatva arrafelé fordult. Bár ösztönei vészjeleket küldve próbálták menekülésre bírni, kíváncsisága erősebbnek bizonyult a józan eszénél. Csak, amikor a szemei elérték a káoszt teremtő hang forrását, tért vissza józansága. Rutinból fogyasztotta térdeit és nyúlt automatikusan a fegyveréért. Ez a jól begyakorolt mozdulatsor, olajozottan és rendeltetésszerűen működött. Annyira, hogy nem is figyelt oda rá mit tesz. Mintha lassított felvételt nézne. Minden épp csak mozdult. Mindent tökéletesen látott, értett és felfogott. Bőven volt ideje megfigyelni a tőle balra elrepülő légy lassú, már-már vontatott szárnycsapásait. Az utcán sétáló embereket, akik most szinte mozdulatlanok voltak. A túloldalon babakocsit toló nőt, ahogy épp rácsap a nagyobbik gyermeke kócos fejecskéjére.  Vagy a lámpa előtt várakozó apukát, aki a kislánya kezét fogva várja, hogy átmehessen a túloldalra. A kislány kezében olvadó fagylalt. A piros lé végig folyva a csöppnyi praclin, szökik a végtelenbe. A kis vörös fagyi cseppecskék mintha csak lebegnének az erejét vesztett szélben ellentmondva a fizikának, akár magának Einsteinnek is. Ahogyan a fehér halálhozó, sátáni terhével becsúszott lassan a horizontra, látóterébe. Annak közepére, addigra Elisa fegyvere kezében már járta halálos útját, határozottan kattant a biztosító szeg. Szabad utat engedve a gyilkolásnak. Elisa tudta, már elkésett. Fel nem akarta adni, ugyanakkor tudta. Ismét bevillantak a képek, ahogy sétálnak az emberek, a szőke kisfiú, a nyakleves az édesanyától, a babakocsi ringása, a kislány mosolya, a légy szárnya és a fagyi cseppek. Ahogyan lassan aláhullnak. Ekkor ujja ellazult a ravaszon eldöntve a dilemmát. Atyám, legyen meg a te akaratod. És lelkét elöntötte a megbékélés, a nyugalom és a határtalan boldogság. Történjen bármi, ez a fegyver ma nem fog elsülni, nem fog halált osztani. Se bűnös, se ártatlan általa ma itt nem hal meg. Megbékélt a tudattal. Bevégeztetett. Megmérettetett és könnyűnek nem találtatott. Nem bukott el. És akkor meglátta őt, az angyalt ahogy tőle nem messze áll és őt figyeli. Szeméből a meglepetést azonnal kiolvasta. Értetlenül nézet Elizára, mint aki nem érti. Mint ahogyan nem is értette. Hisz a lány egyértelműen látja őt. És azok a szemek, az a tekintet. Majd sétálva elindult felé. Világosszürke, már-már vajszínű földig érő esőkabátja ragyogott, mintha saját energiája lenne. Keresztül a káoszon, mint akinek semmi köze nincs hozzá. Úgy tűnt, rá nem vonatkoznak a fizika törvényei. Ekkor eldördültek az első lövések. Négy gépkarabély ugatása zakatolva darálta halálos dalát, csak neki. Hogy sátáni terhüket kiadva magukból szétszaggassák fiatal romlatlan testét. És az angyal felé közeledett. A kilőtt lövedékek már meg nem álltak. Kegyetlen pályájukat Elisa teste keresztezte. És az angyal döntött. Kinyújtotta kezét, hogy a kétszeres hangsebességgel haladó fémdarabokat, amik az ő sebességéhez képest csak vánszorgó csigaként araszoltak gonosz céljukat elérni akarván, egyszerűen csak megállítsa.

Tandara, a teremtő angyala, aki eonok óta szolgálja az urat, döntött. Döntését befolyásolta a lány is. Aki nem csak vonzotta őt, mint egy mágnes a vasat, hanem aki látta is. Áttörve az idő síkon. Aki ember asszonyként látott egy angyalt. Túllépve valamennyi korlátot. Nem, nem engedi, hogy baja essék! Elindult hát, hogy ellentmondjon a teremtőjének, hogy megváltoztassa a lány sorsát. Odasétált a repülő fémdarabokhoz és kinyújtott kézzel elkapta a legelsőt. Legnagyobb megdöbbenésére az nem állt meg! Sőt, tenyere vérbe borult, bőre felhasadt. Éles fájdalom hatolt el elméje olyan részeibe is, ahol azt még meg nem tapasztalta, tapasztalhatta. Ekkor az addig általa uralt idő, kezdett kiszabadulni. Elkezdte elveszteni felette a kontrollt. És minden fokozatosan gyorsult. Ekkor megértette. Ellent mondott az úrnak cselekedeteivel. Így elveszti fokozatosan jogát is arra, hogy az legyen, aki volt. Angyal. Márpedig, ha nem marad angyal, akkor nem lesz ura a természet erőinek. A természet felettinek és az időnek. Megértette, nem lesz ura a halálnak sem. De valami új is érkezett. Ott legbelül a mellkasában, megdobbant valami. Valami új, ami korában nem volt ott. Ez Isten igazsága. Ha elvesz, akkor ad is. És ha ad, akkor el is vesz! Tandara villámgyorsan átgondolta lehetőségeit. Még visszakozhat, ő ismét az lesz, aki volt.  De akkor a lány meghal. Ez elviselhetetlen fájdalom volt számára. Ott fájt bent a mellkasában. Ez az új ismeretlen, de igen kellemes és izgalmas dolog. Ami most dobbanásokkal jelezte, valami elkezdődött. Utolsó természetfeletti erejét felhasználva, a lány elé ugrott, kitárva a legtisztább hó, fehér ragyogásával átitatott szárnyait. Izmos erős karjait. Mormolva imádkozni kezdett. És magába szívott valamennyi halálos fémdarabot. Egyet sem elengedve, mint megannyi testébe fúródott lándzsa, mindet megállítva.

Rio de Janeiro nem ismeri a terrorizmust közvetlen közelről. Persze, ki ne hallott volna már róla. De az tulajdonképpen nem létező dolog volt a Jézus szobor árnyékában. Dél Amerikában, Brazíliában ugyanúgy volt szervezet bűnözés és korrupció, mint minden nagyvárosban. De mégis, valahogy átszövi a vallásosság. Ez alkalommal nem így volt. Gábriel, Lukas, Matheus és Rodriguez második napja fent voltak. Felipét gyászolták alkohollal és kábítószerrel.  Felipe, a bandavezér, Rodriguez, legkisebb még élő öccse volt. Egy fegyveres rablás során lelőtték. Egy rendőr lőtte le. Annak idején édesanyja bízta rá öccsét a halálos ágyánál. Hat testvéréből öt még gyermekkorában meghalt. Apját nem is ismerhette. Csak Felipe maradt neki. Édesanyja megeskette Jézus Krisztusra, hogy vigyáz rá. Nem engedi bajba kerülni. És ez nem is bizonyult olyan egyszerű feladatnak. Felipe meghalt és lélekben ott és akkor Rodriguez is. Most, hogy a mámorral telített kábulatából kifele tartva, kezd a kép tisztulni. Vért akart látni. Rendőr vért. Sokat. Mindegy kiét, ha egyenruhát visel. Hajnalban a drogoktól és az alkoholtól kótyagos fejjel, loptak egy autót. Nem volt válogatás, az elsőt feltörték, ami az útjukba eset. Majd elindultak az üres városba áldozatot keresni. Reggel negyed nyolcig bolyongtak. De egy egyenruhás emberrel se találkoztak egy postást kivéve. A postásokkal Rodrigueznek nem volt terve. Így a nyugdíjazását aznap ünneplő, több mint negyven éve az utcákat járó közalkalmazott, hazatérhetett a családja körébe az utolsó műszakja után. Rótták a köröket a városban és közben egyre jobban kitisztult a fejük. De a dühe nem csillapodott. Az elkeseredés, a bűntudat, a gyász és a keserűség táplálta vendettályának tomboló tüzét. Mígnem meg nem látták a feltűnő csinos, dekoratív rendőrnőt. Makulátlanul tiszta, kifogástalan egyenruhája és hófehér kesztyűje szikrázott a reggeli nap fényében. Rodriguez nem habozott. Azonnal oda kormányozta az öreg lopott Ladát. Még csúsztak a blokkoló kerekek. De már a kivágódó ajtókkal küzdve, vették célba az AK-negyvenhetesekkel a nőt. Az azonnal reagált, térdeit berogyasztva már felfelé emelte pisztolyát. Egyenesen Rodriguez felé. És ö tudta, elsőként fog meghalni. De nem félt. Várta a halált, kívánta azt. Meg akart szabadulni a kínoktól, amelyek a lelkét gyötörték. Tudta, ma meg fog történni. És nem ismer más utat, csak az erőszakét. Aki az erősebb, az marad életben. Ezt jól megtanulta. Három húgát és két öccsét temették el, míg felnőtt. A dühe, a bosszúvágy és a félelem erővel töltötte fel. Elhomályosítva elméjét, annak elemi tisztaságát. Elsőként húzta meg a ravaszt. De, amikor a fegyver elsült, már megbánta. Vissza akarta csinálni! De már késő. Nem akarta elpusztítani ezt a gyönyörű lényt, akivel farkasszemet néz. Ujja mégsem tudta elengedni a fegyver elsütő billentyűjét. Elméje visított a fájdalomtól, nem akarta azt, ami történt. Csodáért imádkozott, könyörgött Istennek. Segítsen helyrehozni a helyrehozhatatlant. És ekkor megtörtént a csoda! Az idő lelassult. Mintegy varázsütésre a lány előtt a levegő remegni kezdett. Ragyogó fehér és szürke, csillogó füst gomolygott elő a semmiből. Egy majd kétméteres férfit formázva. Majd azzá válva! A férfi tengerzöld szeme szigorúan tekintett rá. A hatalmas izmos atlétaszerű ember hirtelen kitárta szárnyait. Uram irgalmazz! Imám meghallgattatott. Egy angyal szállt alá az égből. De a gépfegyverek nem hallgattak el. Erőnek erejével próbálta elengedni a fegyvert. De keze egyszerűen nem engedelmeskedett neki. Az angyal tekintete elszánt, vállig érő szőke göndör fürtjei ragyogva úsztak a reszkető levegőben. A golyók egymás után csapódtak testébe, hatalmas vörös krátereket robbantva ki belőle. De ő meg sem rezdült tőlük. Nem mozdult, Nem hátrált. Mintha ő maga gránitból lenne. Meg sem szólalt csak tűrte a lövéseket, felfogta mind. Bárhol is találta el, abból patakokban ömlött a vér. Majd hat méteres hófehér szárnyait, vörös, tenyérnyi sebek borították. Minden becsapódás, újabb és újabb tenyérnyi vértöl csepegő krátert hagyott maga után. Fájdalmát emberi ésszel fel nem lehet fogni. De kitartott. Meg sem rezdült az újabb és újabb becsapódó gyilkos nyilaktól. A betonra festett zebra, fehér csíkjait, felfoghatatlan mennyiségű vér borította. Mintha nem is egy testből származna. Ami igaz is volt. Mindazok vérét el kellett veszítenie, akik ma itt meghaltak volna, ha nem lép közbe. Ez Isten igazsága. Ha ad, akkor elvesz. És ha elvesz, akkor ad. Mind a négyen addig tüzeltek, amik a tárak ki nem ürültek. Amikor a fegyverek elhallgattak, a csend szinte belehasított a levegőbe. Az angyal minden egyes golyót felfogott. Egyet sem eresztett át magán, megmentve így több tucatnyi embert és a lányt. Békésen nézett Rodríguezre. Majd megszólalt. Testvér, isten adjon neked erőt, hogy felülemelkedj vélt és valós sérelmeiden. Hogy megbocsáss saját magadnak. Tandara becsukta csúnyán sérült, összetört szárnyait. Rodriguez elejtette füstölgő, immár ártalmatlan fegyverét. Térdre borult és zokogni kezdett. Teljes szívéből, őszinte megbánással zokogva borult Tandara elé. Nem tudott megszólalni, de nem is kellett. A sebekből ömlő vér hirtelen alábbhagyott, épp csak szivárgott. Bár remegett a fájdalomtól, ami ott lüktetett testében. Odalépett a férfihoz és a fejére tette sebes kezét. Megbocsájtok neked testvérem. És feloldozlak bűneid alól, ha életed hátralévő idejében az urat szolgálod. Majd lehúzta a fekete csuklyát Rodriguez fejéröl és a saját véréből egy keresztet rajzolt a homlokára.  A lány felé fordult, mélyen a szemébe nézett. Nem szólt semmit sem. Nem is kellett bármit is mondania. Hisz rátalált, ő reá. A két lélek végre találkozott. Két lélek, akik eonok óta egymást keresték. Utoljára Isten igazsága jutott eszébe. Halhatatlan Angyalként érkezett és halandó emberként távozik. Elmosolyodott. Mindig is értékelte Isten humorérzékét. Látása elhomályosult, összeesett, szemeit lassan lehunyta. Mosolyogva arra gondolt, ami most ott a mellkasában egyre erőtlenebbül, mégis rendíthetetlenül pumpálta benne az életet. Az ajándékra, amit az Úrtól kapott. És ami most az utolsó dobbanásával, elengedi őt az árnyékvilágba. Ahol már mosolyogva várta őt a neki odarendelt angyal. Kedvesen szólt neki. Ne félj, nincs miért. Gyere velem, te vagy a soros. És én csak át segítelek.

A csend tovább uralta a teret. Az emberek körbeállták az angyalt, az üres porhüvelyt. Elisa még mindig csak állt döbbenten. Nem csak hogy karcolás nélkül megúszta, de minden tocsogott az angyal hihetetlen mennyiségű vérétől. Kivéve az a hely, ahol a lány állt. Percek óta képtelen volt megmozdulni. Pisztolyát még mindig a kezében tartotta. Távoli szirénák hangja egyre erősödő intenzitással nyögte fájdalmas dallamát. Három támadó eliszkolt, de Rodriguez nem mozdult. Ugyanott térdelt és halkan sírt. Ekkor esőkabátos alakok közeledtek a halott angyal felé, átfurakodva a tömegen. Nem volt két egyforma, nők és férfiak vegyesen. Ázsiai, európai, afrikai, ausztrál, indiai, eurázsiai a világ minden tájáról. A tömeg átengedte őket. Körbeállták a holttestet. Halkan mormolva kántálták a világmindenség legősibb imáját. És a test vakító fehér fénnyel lángra lobbant. Füst és hamu nélkül semmivé foszlott másodpercek alatt. És ahogy jöttek, úgy is mentek el. Észrevétlenül. Ugyanebben az időpontban, a világ másik felén, távol minden várostól, kisebb csoda történt. Egy kis Kínai faluban, megszületett egy lányka. Három kiló nyolcvan dekával jött a világra, rögtön azután, hogy Tandara teste elhamvadt. Mi volt ebben a csoda? Édesanyja már igencsak benne volt a korban. Negyvenhat évével, ahol élt már öregasszonynak számított. Férjével sokáig próbálkoztak. De méhe meddőnek bizonyult. Nem fogadta be az áldást, amiért imádkozott nap mint nap. És kilenc hónappal ezelőtt, férje megtért a mindenhatóhoz. Ő pedig várandós lett. És a gyermek születésének percében, az éjszaka közepén egy hatalmas hullócsillag vakító nappali fényben világította meg a Kínai Guangdong Tartományban lévő, Kuangtung melletti igen elmaradott kis világvégi falut. A csillag egy darabja, alig öklömnyi darab, az asszony háza tetejét átszakítva mellé eset. Kettéhasadt, és egy kis, szív alakú tengerzöld áttetsző kristály esett ki belőle. Közepén egy repedéssel, aminek vörös színe volt. Pontosan abban a pillanatban mikor a gyermek felsirt. Szinte hibátlan rózsaszín gyönyörű gyermek érkezett e világra. És miért volt csak szinte hibátlan? A gyermek bal füle alatt, a nyakán egy szív alakú anyajeggyel született. Pontosan ugyanolyan színekkel, méretekkel és alakkal rendelkezett, mint az a csillag darabja, ami az égből aláhullt. És pontosan olyan tengerzöld szeme volt a kislányának is. És ezen egyedül csak az asszony nem lepődött meg. Mivel már azelőtt tudott róla, hogy lánya megszületett. Áldott állapotban volt már, mikor álmában először látta meg, a még meg nem született lányát. Akivel a teremtőnek tervei vannak, voltak és lesznek. Tandara az angyal mutatta meg neki alig hat hónappal ezelőtt. Isten, a teremtő parancsára. Fogalma sem volt róla, hogy a gyermek érkezését ő már nem láthatja. Legalábbis nem úgy, ahogyan azt remélte. Látogatásakor, vitt az asszonynak egy soha el nem hervadó kis kék virágot. Bizonyítékként, hogy nem álmodta a találkozást vele. Egy olyat, ami ezen a világon nem terem.

Így történt, hogy az Édesanyja, Lein Szödasza Khwaa nevet adta gyermekének. Kis kék virág. Akivel a teremtőnek tervei vannak. És bár ő ezt nem láthatta, de míg fel nem nő gyermeke, Kerubok vigyázzák lángoló karddal és pajzzsal minden mozdulatát. Mindkét Kerub kiemelkedően részt vett anno, a Sátán elleni harcban. És most csak ő érte léteztek itt a földön. Mert Ő Isten egyetlen lánya, Jézus húga emberi alakban.

 

Kis kék virág

Vélemény, hozzászólás?