Az voltam, ami Vagy… 2. rész (Haraszti László igaz története)

Az voltam, ami Vagy… 2. rész (Haraszti László igaz története)

2018.10.03. Ekkor írtam utoljára…

2019. 04.09. Szépen csendben „sort sor alá tapogatva” mosolyogva pergetem a napjaimat, bár vannak mosolytalan, „csíkszáj” napok is. Az előző jelentkezésem óta sok, nagy dolog történt, ami valójában apróság másnak, de nekem esemény! Miközben felsorolnám őket, azért írok egy „helyzetjelentést” is a megalapozott véleményekhez.

1. Járni és állni csak a jobb kezemben a háromlábú botommal tudtam. Ma már, ha nem végzek hirtelen mozdulatot, vagy nem löknek meg, ugyanúgy állok kis „szédibabás” billegéssel, mint a kisbabák, mielőtt megtanulták a járást. Ebből adódóan már tudok magamnak vizet tölteni a konyhában és meg is tudom inni anélkül, hogy le kéne ülnöm. Ezt éjszaka is le tudom játszani, bár ez olyan feladat nekem a sok villanykapcsolgatás és ajtónyitogatás miatt a sötétben, mint Amundsennek volt a sarkutazás.

2. A lépcsőn némi biztosítással már elfogadhatóan le és fel tudok menni. Az okoz némi bizonytalanságot, hogy egy szemmel nem tudom pontosan „bemérni”, érzékelni, a következő lépcsőfok és bármi más távolságát. A lépcsőzés befejezését a gyógytornászom kibővítette egy levezető sétálással a folyosón. Gyakorlatilag a bal oldalamon jött mellettem és a bal könyökömet fogva „biztosított” egy keveset, én pedig a botom segítségével sétálva mentem. Nemrég, egy szép napon, a lépcsőről felérve nem a bal oldalamra állt, hanem a jobbra. Fogalmam sem volt róla, hogy mire készül, de vakon megbízom benne, így elindultam a sétával. Egy lépés után szelíd határozottsággal kivette a botot a kezemből és mielőtt szólni tudtam, vagy elestem volna, megfogta a kezemet. Azt tudni kell, hogy nálam kicsivel alacsonyabb, formás, sportos alkat, biztosan nem tudná összeroppantani fél kézzel a teli kólásdobozt, de a kézfogása nagyon határozott és nekem teljes biztonságot ad. Így aztán némi meglepett – és ideges, félős – vigyorgás közben, óvatosan elindultam tovább. Több mint két év után először jártam bot nélkül. Nem tudom leírni az akkori érzéseimet, mert hiába van nagy pofám, a szavaim valóban elfogytak. Amikor visszafele az ajtónkhoz értem, Lilla is és a Mama is megdicsért, én pedig ostoba vigyorral gyerekesen örültem – magamnak! Azóta néhányszor már ismételtünk, annyit fejlődtem, hogy már csak egy laza érintés kell a jobb kezemnek és „kisbabásan” járni tudok.

3. Végezetül egy teljesen önállóan kitalált, begyakorolt és jól működő cselekvéssor a nap befejezéséhez és a kezdéséhez. Mára már este lefekvéskor, és reggel felkeléskor, teljes egészében ellátom magam. Önállóan az ágyam szélén ülve levetkőzök, és fel is veszem a pizsit. Reggel ugyanez fordított sorrendben. Ez talán nem is akkora durranás, de meg lehet próbálni fél kézzel felvenni a zoknit vagy egy hosszú ujjú pólót!

Nos, ezek voltak a „nagy örömök” közül a legnagyobbak. A kisebb „nagy örömöket” az unokáim szállítják szinte naponta!

This Post Has 4 Comments

  1. Drága Laci bácsi!

    Nagyon köszönöm, hogy mindezt leírtad! Mostanában egyre többször tapasztalom, hogy van egynéhány ember, komoly problémával (például vakok, nagyon intenzíven dadognak, vagy bármilyen egyéb nagy “betegségük” van) és olyan nagy lélekjelenléttel megáldva, hogy nem csak hogy viselik a saját terheiket, még mások elé is kiállnak, hogy példát mutassanak nekik.
    A csodabogarak c. filmben (ami a beszédhibás emberekről szól) hallottam az alábbi kijelentést: “Sokan mondják nekem, hogy ha ők ezt a terhet kapták volna, nem bírnák elviselni. Hát én erre mindig azt mondom, hogy talán azért kaptam én ezt a nehezéket, mert én el is birok vele.”
    Ölellek!

  2. Kedves drága Laci bácsi!!
    De jó, hogy ujra itt vagy, és írsz magadról nekünk!! Nagyon hiányoztál, és talán el sem hiszed, mennyire örülök, hogy ujra itt vagy,és hogy megirtad ,,helyzetjelentésed” 🙂 Teljes mértékben átérzem mindennapjaid, és örömmel olvastam aprónak tűnő, ámde igen nagy előrehaladásod!! ,,Az élet apró örömei” szoktuk mondani, és ez most tényleg az… 🙂
    Hatalmas ölelést, és sok-sok szeretetetem küldöm Neked! És kitartást!!
    üdv! Cowboy

  3. Kedves Cowboy!
    Köszönöm a soraidat, és hálából a nick-nevedre hivatkozással küldök neked három mosolygós kérdést a falumból a gyermekkoromból: A tehénnek legelés közben csorog a nyál a szájából, ez valóban így van, természetes dolog. Erre szokták kérdezni – Tudod-e miért nyáladzik a tehén? – Mert nem tud köpni. Tudod-e miért nem csókolóznak a tehenek? Mert marhák. Tudod-e miért nem házasodnak? Mert annyira azért nem marhák! Bocsánat ha nagyon “rusztikus” voltam, de a rosseb ott egye meg a sroke-mat ahol van, neked pedig legyen szép napod a Nememind minden lakójával együtt!

Vélemény, hozzászólás?