A Hit próbája (Félhold igaz története)

A Hit próbája (Félhold igaz története)

Hivatásomban nagyon sok nehéz sorsú emberrel találkozom. Teri néni – nevezzük így– is őhozzájuk tartozott. Egy másik intézményből helyezték át obszerválás, további ápolás céljából.

Nagyon idős volt, közel a 90-hez. Egyedül élt egy városhoz közeli tanyán. Nem volt neki családja, így a tyúkjai, a kis állatkái jelentették neki a Mindent. A gondozók látták el élelemmel és mindennel, amire szüksége volt heti két-három alkalommal.

Egy nyár végi napon épp az udvarra igyekezett a kis kedvenceknek enni adni, amikor elesett és combnyaktörése lett. Bevitték a kórházba, megoperálták. A műtétje jól sikerült, azonban szüksége volt még gyógytornára, hogy viszonylag helyre tudjon állni a korábbi mobilitása, így átkerült hozzánk. Én vettem fel.

Az utazástól kifáradva csak pihegett a kis kócos, ősz hajú néni. Épp az ablakon nézett ki, figyelte a nyári szellő pajkos játékát a falevelekkel. Nagyon szomjas volt, adtam neki egy jó nagy pohár hűvös vizet. Mind megitta. Addig nem is akart együtt működni, amíg nem csillapította szomját. Végül túlestünk az EKG-n, vérnyomásmérésen, az ápolási dokumentáció kitöltésén. Zavart volt ugyan, de szépen megválaszolta a kérdéseimet.

Telt, múlt az idő, napok, hetek. Egy picit javulni látszott az állapota, már önállóan fel tudott ülni, evett, ivott. Nem kellett segíteni, sőt, a tisztálkodást is önállóan oldotta meg. Nagyon örültünk, hogy ilyen szépen gyógyul. Várta már, hogy haza mehessen. Hiányoztak neki a tyúkjai, és a többi kis kedvence. Nehezen viselte a kórházi létet, bár igyekeztünk terelni a figyelmét róla, és biztatni, hamarosan rendbe jön és mehet haza. Valahol a lelke mélyén kezdte feladni egy idő után. Állapota lassan hanyatlani látszott a gondos ápolás és terápiák ellenére is. Nem volt hajlandó enni, inni. Elutasítóvá vált. Egyre jobban gyengült, tüdőgyulladást kapott. Az antibiotikum segített ugyan, de továbbra is gyenge maradt. Nagyon keveset evett, ivott. Folyamatos infúziós terápiára szorult, ami fedezte a szervezetének a megfelelő tápanyagot.

Aznap reggel az én feladatom volt az infúziók bekötése. Miután megmosdatták, az oldalára fektették, kitámasztották párnával a hátát, a végtagjait, minél kényelmesebben feküdjön. Kócos, ősz haját is szépen megfésülték. Jelezték is a kolléganők, már nem reagált semmire sem, nagyon gyenge.

Én végeztem a dolgom délelőtt. Amikor esedékes volt az infúziós palack cseréje, végig mentem szépen betegről betegre. Teri néni is sorra került. Ágya végében ott állt két kolléganőm. Éppen befejezték a pelenka cserét a néninél. Hátára fordították, félig ülő pozícióba helyezték és oxigént adtak neki, hogy könnyebben lélegezzen. Arca piros volt, szemeiből eltűnt a fény… hiába szólongattam, cirógattam az arcát, fejét, nem reagált semmire sem. Üveges tekintetével bámult a messzeségbe. Teljesen öntudatlan volt.

–  Nincs láza? Olyan melegnek érzem. – kérdeztem

–  Nem lázas, most mértük neki. – válaszolták. Picit hátrébb húzódtunk az ágytól, ott folytattuk a beszélgetést sutyorogva, hogy csak mi hárman halljuk. Felmerült bennük a kérdés: attól, hogy öntudatlanul fekszik és nem reagál semmire a néni, érzékeli-e a jelenlétünket valahogy?

Közben A. odalépett mellé, elhúzta a szemei előtt a kezét. Semmi reakció..

– Látod, nem reagál. Hiába volt ott a kezem, semmi nem történt.

Csak figyeltük, ahogy a légzése picit könnyebbé válik.

–  Szerintem érzi a jelenlétünket. Azt gondolom, hogyha nincs is tudatánál, a lelke érzékel bennünket. A lelke már félig kint van a testéből, sőt.. lassan teljesen kint van. – Miközben e szavakat mondtam, éreztem azt a jól össze nem téveszthető hideg fuvallatot, ami akkor van jelen, ha közeleg vég. – Érzed a hideget a mellkasa felett? – fordultam A.-hoz. Félve nyújtotta ki a kezét, érezte ő is. Beleborzongott.

Szinte láttam magam előtt Teri néni mindennapjait. Ahogy reggel felkelt, evett egy kis zsíros kenyeret, ivott egy pohár teát, amit előző este főzött.. Láttam a kis konyháját az öreg konyhaszekrényével, a régi edényeit, amiket talán még az édesanyja is használhatott. Kopott falon a tányérok, a falvédő, ágya felett egy kereszt lógott, az ajtó mellett szenteltvíz tartó.. Éreztem azt a tipikus, kissé nedves, dohos tanyasi házikó illatot. Olyan békével töltött el. Láttam, ahogy belebújik egy jóval nagyobb, elnyűtt lábbelibe, és megy ki az udvarra megetetni a kapirgáló tyúkocskáit. Idős, ráncos-bütykös kezeivel csak szórta a kukoricát nekik, ők pedig nem győzték enni.

– Szerinted meddig lehet így lenni? – súgta fülembe K. Vissza zökkentem a valóságba.

–  Nem tudom. Már menne. Talán fél, vagy csak hiányzik valami, ami átsegíti.. Biztos nagyon vallásos lehetett. Hiányzik az elengedés? Az áldás? Az utolsó kenet? – Erős késztetést érezve odaléptem a fejéhez. Végig simítottam kipirult arcát, majd a feje tetején végig húztam a hüvelykujjam. Azt éreztem, segítem megnyitni a koronacsakrát. Egy kiskaput, ahol szabadon távozhat elfáradt kis lelke. Egy keresztet is rajzoltam a homlokára, majd gondolatban elengedtem. Menjen békével. Utolsó mozzanatként a homlokára tettem a kezem.. Megáldottam.

Kellett valamit tennem, hogy végre át tudjon kelni. Valahol éreztem, hogy ezzel tudok segíteni neki. És sikerült. Megkönnyebbült. Egy pillanatra elfordultam. Még hallottam egy lélegzetét..

–  Úristen! Mit csináltál? – kérdezte döbbenten A. Visszanéztem a nénire.. szemeiből könny csordult. Már nem lélegzett.. – Félek tőled..

Az a bástyaerős nő, akit eddig ismertem A. személyében, hirtelen eltűnt és egy könnyes szemű, összeomlott kislány állt velem szemben. Nem haboztam azonnal átölelni. Hosszú percekig álltunk így, K. -val igyekeztünk a legnagyobb támaszt nyújtani. Nehéz volt megélni az elmúlt néhány percet, hiszen nem gondoltam, hogy Teri néni azonnal elmegy, és nem számítottam rá, hogy összeomlik.

Nehezen talált szavakat. Nem először találkozott az elmúlással. Valamennyi esetet higgadtan, kellő részvéttel tudta kezelni. Akkor sem rendült meg ennyire, amikor a kezei között szenderült jobb létre valaki. De Teri néni esete alapjaiban rengette meg a lelkivilágát. Összeomlott benne valami, ő maga sem tudta, hogy mi. Mégis úgy érezte, ez egy próbatétel volt. Hitének próbája.

Higgyen, nyissa ki figyelmét az Égi világ felé csak egy picit is, hogy láthassa, nemcsak az anyag dimenziója létezik, hanem egy magasabb sík is, ahol egészen másként működnek a dolgok.  Ahol béke, nyugalom van. Nincs szenvedés. Az Égiek felnyittatták velem a szemét, hogy van feladata, küldetése. Ő maga is aktív részese az Élet körforgásának és kéz a kézben dolgozik velük az emberekért. Igazi Fénymunkás, aki gyógyít, ápol, aki végig ott van mellettük, aki elkíséri a távozókat addig a bizonyos Kapuig.

Egész nap mellette voltunk, vigyáztunk rá, nem hagytuk egy percre sem magára. Együtt csináltunk mindent.

Mára már megnyugodott, és letisztultak benne az események, amiket ott és akkor együtt megtapasztaltunk. Nemrég beszélgettünk arról, úgy érzi, végre megtalálta a helyét a hivatásában is. Nagyon szereti és más munkakört nem is tudna elképzelni.

Én pedig végtelenül hálás vagyok, amiért sikerült felnyitni egyik fontos életfeladatára a szemét, és azért, hogy hozzá járulhatok munkásságához.

A hit próbája

This Post Has 2 Comments

  1. Kedves Félhold!

    Gyönyörű az igaz történeted és én beleborzongtam! Nem csak azért borzongtam bele, mert valóban gyönyörű foglalkozás, misszió, KÜLDETÉS ‘fogni az Entitások kezét’ az utolsó pillanatban. Azért is, mert magam is átéltem nagyon hasonlót…Ha van egy kis időd, szeretettel ajánlom ezt az írásomat. Fel fogod ismerni azt az elemet, ami nagyon hasonló ahhoz, amiről Te írtál! Fogolyán Szellő: Jó utat! Itt tudod elolvasni: https://www.nememind1.hu/jo-utat-irta-fogolyan-szello/
    Jártam én már elfekvőben is, a dédim is oda került élete végén. A helyiségek tele voltak idős hölgyekkel, közülük sokan már nem is voltak maguknál, csak édesanyjuk után kiabáltak folyamatosan…Csak az tudja, milyen különleges energiái vannak az ilyen helyeknek, aki járt már ott. (És persze ott van a fájdalom is, a búcsúzás, az elmúlás szomorúsága. De ott van valami igazán spirituális is…Amikor az idős hölgy az édesanyját szólítgatja öntudatlanul, azt az édesanyját aki már több évtizede nincs is életben, az több, mint bizarr…Őszinte és igaz.)
    Nagyon szépen köszönöm, hogy leírtad ezt az igaz történetet és elküldted nekünk!
    Ölellek!
    Szellő!

  2. Köszönöm 💕 olvastam, nagyon gyönyörű! Apai nagymamám jutott eszembe… Az utolsó pillanat amikor láttam.. Amikor utoljára mondtuk egymásnak: Szeretlek! ❤️

Vélemény, hozzászólás?