Égi segítőm (Félhold igaz története)

Égi segítőm (Félhold igaz története)

Anyukám édesanyjával mindig is nagyon jó kapcsolatban voltunk. Szerettük, imádtuk egymást. Gyerekkorom java részét ott töltöttem. Ha tehettem, minden szünetben nála voltam. Anyám mellett anyám volt. Ahogy cseperedtem, lassan felnőtté váltam, a kapocs egyre szorosabbá vált. Mindenben a támogatását élveztem.

Ahogy idősödött, egészsége is romlani kezdett. Utolsó éveiben gyakori vendége volt osztályunknak, ahol dolgozom. Mobilizáltuk, próbáltuk lassítani a demenciáját, a stroke utáni rehabilitációt is nálunk töltötte. Szeretett ott lenni velünk. Két aranyos barátnőmet is unokájává fogadta.

Két éve az egyikük kilépett a kollektívából, a kapcsolatunk is megszakadt az egója teátrális projekciója miatt. Mamit megviselte a különlétünk… Telt, múlt az idő, állapota egyre gyengébb lett, majd tavaly szeptember elején csatlakozott az angyalokhoz. Egy hétig vívódtam, mit tegyek? Hiszen annyira szerették egymást! Döntöttem. Írok, és ha akar, jelentkezik, de azért egy csendes fohászt intéztem Mamihoz is, segítsen. Nem késlekedett a segítség, nem késlekedett a válasz sem.

Azonnal szabaddá tette a napját, úgyhogy együtt tudtunk végső búcsút venni. Végre ismét lélektesókként tudtunk együtt működni. Klassz kis csapattá fejlődtünk. Bármi, amit elterveztünk, azonnal megvalósult, és sokkal jobban, mint ahogy vártuk. Szárnyaltunk, a nehéz pillanatokban is kitartóan óvtuk egymást. De ahogy szokott lenni, visszaköszönt a múltbéli félelme. A szellemvilág nyakába borította őket tanulságként, hogy oldja meg végre és lépjen a következő szintre. Az egója megint megtorpanásra késztette. Forrong benne az indulat, és mindenféle, amit egy sérült egó csak produkálni tud az emberrel. Most ezt éljük lassan három hete. Tanítja a türelmet, az alázatot. Én pedig igyekszem a szeretet nyelvén válaszolni.

Nagyanyánk nyilván odaátról megint próbál békíteni. Szinte az elmúlt hetekben mindennapos vendég lett, bár csak tegnap tudatosította, hogy valóban őt érzem és nem lélektestvérem energiáját.

Tegnap hajnali fél négykor álmosan kortyolgattam a kávémat. Letettem az asztalra a bögrémet. Készültem a műszakra. Térdemre könyökölve hallgattam a hajnalt köszöntő madarak ébredését, aztán megcsörrent a kávés kanál, mintha valaki beletette volna… Jót mosolyogtam, tudtam, valaki szeretne beszélni. Kilétéről fogalmam sem volt. Megittam a maradék kávét, elmentem tusolni, felöltöztem, még egy kávé, okosórám fel a karomra, majd indulás a buszhoz. Szeretem ezt az órát, mert pontosabban számolja a lépéseket, a vitális paramétereket is aránylag hitelesen méri.

Lezártam a kerékpárom, megnéztem az időt. Még volt néhány percem indulásig. Meglepődtem, mert azt a pár lépést, amit tettem addig, nem rögzítette. Fent a buszon újraindítottam a telefont, csatlakoztattam az órát, de folyton ledobta, vagy ha mégis sikerült összekapcsolni, telefonról nem lehetett vezérelni a mérést…  Tegnapelőtt a kávéfőzőm szívatott meg, most az óra… Engedjük el… Füles fel, zene bekapcs, lazulás. Már bent voltam a munkahelyemen, ott is próbáltam megint a két kütyüt összehangolni, de sikertelen kísérlet volt, így hagytam is. Inkább a reggeli bokros teendőkre koncentráltam.

Fél nyolckor  A. felrobogott és szólt, ha lesz időm, lépjek be az irodájába, és húzzunk pár lapot a kezdődő életszakaszára. Nem sokkal később csatlakoztam hozzá a kártyáimmal. Leültünk az asztalhoz, amíg keverte a paklit, a tekintetem végigfutott a falra tűzdelt tacepaókon, végül ránéztem a monitorra. Valami nem stimmelt. De nagyon nem. 23:44-et mutatott az óra, a dátum 2020.05.24.

Összenéztünk, szinte azonnal tudtuk, Nagyi az. Az irányítószám és a névnapjának dátuma. Még az sem lehetett, hogy a rendszer újra indult volna, hiszen az a megfelelő dátumot mutatná egy frissítés után is. Előző nap teljesen rendben volt. Pár perc alatt végeztünk, majd siettem vissza, hiszen jött a reggeli osztás. Előtte gyorsan az összes létező számítógépet megnéztem, érdekes módon azok rendben voltak:  07:45, 2020.06.04.

Délutánig nem volt semmi különös, tettem a dolgom. Az órámat bedobtam a táskámba, nem akartam még ránézni sem. Hoztak egy beteget, akit én vettem fel. Papírmunka, aztán a számítógép. Át akartam jelentkezni a saját fiókomba, de megint csak kudarcot vallottam. 10 percet kellett várnom, mire sikerült újraindítani. A többi már akadály nélkül ment, jött a váltás, édes búcsú. Gyerünk haza.

A buszon átgondoltam az aznapi dolgaimat lépésről lépésre. Megcsináltunk mindent, átadtuk, amit kellett. Rendben. Füles fel, zene bekapcs. Jó volt pihenni.

A város házait elhagyva gyönyörűen zöldellő földeken pihentettem fáradt szemeim. Csodáltam a nyugodni térő Nap barátságos sugarait, ahogy az esőfelhőkkel játszott. Eszembe jutott Mami, amikor egyszer azt mondta, ha meghal, majd a felhőkön csücsülve fog vigyázni ránk. Majd onnan integetünk egymásnak. Könnyeimmel küzdve inkább elfordítottam a fejem a másik oldalra, hogy ne lássák az utasok. És akkor megpillantottam azt a gyönyörűséges pici szivárványt, ami az egyre gyülekező felhők ellenére vidáman mosolygott rám. A Remény sugarai…

Azt hiszem, így próbál velem kommunikálni. Az elektromos rendszereken, a természet csodáin keresztül. Figyeljek rá, mert mondani szeretne valamit, vagy csak megerősíteni, hogy igyekszik egyengetni életem útját, békét hozni a két kis háborgó lélek számára. Nyilván ő többet lát, többet tud, mint mi itt az anyagban. Egy szál gyertyával tegnap meg is köszöntem neki, hogy segít. Hogy velünk van még most is.

Ezek igazi jelek, amikre érdemes odafigyelni, hiszen nem mindig halljuk a szerető szavaikat. Hiába érezzük jelenlétüket, nem mindig értjük, mit szeretnének. Ilyenkor megpróbálják felkelteni a figyelmünket, akár így, ahogy velem történt, akár egy közösen kedvelt dalt hallunk, vagy illatot érzünk, ami az elhunyt szeretteinkre emlékeztet. Szivárvány, vagy egy pillangó, aki pajkosan körbetáncol, egy elénk hulló fehér toll. És ha követjük a jeleket, a válaszokra is rálelünk.

Ma kora reggel jött egy barátom, aki segített a gyereket kiköltöztetni a koleszból. Meséltem neki a történtekről. Jót mosolygott, de megvilágította más szemszögből is az elektromos dolgok fura viselkedését. Tudja és átérzi, mekkora harcot vívunk lelkem másik felével, illetve ő saját magával. Hiába vagyok fiatalabb, de mégis tapasztaltabb, magasabb szinten rezgek, mint Ő. Érzem a rezdüléseit, mindent, ami benne zajlik és ezek súlya rám is nehezedik. Ez a feszültség okozhat az elektromos berendezésekben is hibás működést, hiszen minden energia lényegében, csak összesűrűsödve. Kölcsönhatásban vagyunk egymással és mindennel, ami körbevesz bennünket.

Most hagyom csitulni ezeket az energiákat, Mármint és az angyalokat dolgozni, Őt pedig az önismeret útján haladni és érni.

Égi segítőm

Vélemény, hozzászólás?