Holokauszt megemlékezés 2013. Siófok. (Írta: Haraszti László)

Holokauszt megemlékezés 2013. Siófok. (Írta: Haraszti László)

Kedves Barátaim!

Mi emberek végtelen önbizalommal rendszeresen kimondunk szavakat, fogalmakat, amiket tudunk használni, de valójában nem tudjuk érzékelni a jelentésüket.

Kimondjuk, a számot, hogy hatmillió. Tudjuk, jó fantáziával érzékeljük, hogy ha száz ember sorban áll, és mögöttük száz ilyen sor van, akkor tízezren vannak, de nem tudjuk érzékelni egymillió ember sokaságát. Így vagyunk a Holocausttal is. Kimondjuk a szót, érzünk valamit, hiszen néhányunkat személyesen érint, sokat hallottunk, olvastunk, láttunk róla, de valójában fogalmunk sincs az egyes emberről, annak érzéseiről, egy-egy pillanatának történéséről, megéléséről. Nem tudjuk, mit érzett az a munkaszolgálatos, aki társával a hóban egy farönköt vonszolt kötéllel az út felé és az előttük haladó társaik harckocsi-aknára húzták a rönköt. Kemény tompa puffanás, eltűntek a társak és a farönk is. Egy füstölgő piszkosszürke tölcsér maradt a hóban, mindenütt faforgács, ruha- és emberdarabok. Letörli az arcára csapódott valamit, látja, hogy a keze véres és jóval később jön rá, hogy nem a saját vére. Megérezhetetlen pillanatok.

Általában tömegekről, hozzátartozókról, esetleg néhány „nagy emberről” – például Radnóti Miklósról, vagy Maximilian Kolbe atyáról – beszélünk. Én két emberről, egy asszonyról és egy kisfiúról szólnék Siófok legidősebb és legfiatalabb áldozatairól.

A vonat hirtelen csikorogva fékezett és megállt. Cecília néni ültében előrebillenve ébredt zaklatott álmából. A mellette ülő fia szelíden visszatámasztotta a vagon falához, megigazította vállkendőjét, és halkan mondta: talán adnak fel vizet, mert az éjszaka elfogyott. Cecília néni ránézett és félmosollyal bólintott. Nézte a fia fáradt, borostás arcát, gondozatlan ruháját. Mivé lettünk pár hét alatt?

Eszébe jutottak a közelmúlt történései. Indulás otthonról gyalog az állomásra, vonatozás, a komakúti gettó Veszprém mellett, a mindennapi sorban állás az étkezésnél, sorban állás a nyilvántartásba vételnél, aztán ismét vonatozás már napok óta. Az élelem kevés, a víz egy vödörnyi a vagonban levő néhány tucat embernek. Nagyon fáradt, törődött. Kilencen évével nehezen viselte az állást, menést, az örökös éhezést, a vízhiányt, a több tucat mosdatlan ember szagát a meleg nyárban a zárt vagonban, a másik sarokban levő vödör bűzét, amibe a szükségüket végezték – bár mindez már nem zavarta, elfásult. Igyekezett aludni, szundítani – és közben álmodni.

Körülnézett. Mellette másik oldalon Anna ölelte kis csecsemőjét. A kisfiú – Pistike – nemrég született. Édesanyja egyszer áthozta megmutatni a jól táplált gyermeket, most sápadt, soványarcú. Annának kevés a teje, a kicsi mindig éhes, sokat sír. A vagonban a többiek általában ülnek, csak néhány férfi kapaszkodott fel a magasan levő apró ablakokhoz, hátha meglátnak valamit, amiből megtudják, merre járnak, de csak mezők vannak kívül, mondják. Aztán a mozdony hirtelen nekilendül. Talán fél óra múlva kicsit lassít, váltókon mennek keresztül, majd zökkenve megáll. Szinte abban a pillanatban kivágódik a vagon ajtaja, ordítozást hall, amiből a „los, los” (gyorsan, gyorsan) szavakat érti. Mindenki megindul kifelé, a fia és egy idegen férfi lesegíti. Mindenütt rabruhás, rabsapkás emberek ordítoznak, botokkal hadonásznak, távolabb idegen katonákat lát kutyákkal. A csomagjaikat, bőröndjeiket le kell rakniuk egy halomba majd a rabruhások sorbaállítják őket, és indulnak egy közeli kis térre. Ott már lassul a sor, mert mindenki egy tiszt elé lép, aki szótlanul jobbra vagy balra mutat pálcájával, és csak ritkán kérdez valakit. A sor így kétfelé válik. A tiszt elé lépve ránéz, de a hideg szemek nem mondanak semmit. Balra kell mennie. Ebben a sorban – már látja – egyrészt idős emberek vannak, másrészt csecsemők az anyjukkal és néhány más ember. A fiától elszakadt, őt jobbra küldték – még odaintett: találkozunk! – de itt van mellette Anna a síró Pistikével. Ringatva csitítgatja, de a gyermek csak sír. Fáradt testileg és lelkileg is. Fél, hogy összeesik, de valaki belékarol, összefogódznak, támogatják egymást a többiek is. Aztán elfogy az érkezettek sora és a rabruhások valamit ordítozva terelni kezdik őket egy nagy, szürke épület nyitott ajtaja felé. Fürödni, fertőtleníteni fognak terjed a hír egy németül tudótól. A bejárat előtt ismét kiabálás. Le kell vetkőzni teljesen, fordítja valaki. Cecília nénit már ez sem zavarja. Emberi méltósága, szeméremérzete rég eltűnt, szótlanul levetkőzik, nem zavarja apró, sovány, madárcsontú testének kitárulkozása. Pistike ijesztően sovány kis testét nézi az anyja óvó karjaiban. Kicsit fázik, amikor befele indulnak az ablak nélküli betonhelységbe, látja a plafonon a zuhanyrózsákat, és kicsit örül is, hogy megfürödhet. Az ajtók döngve becsapódnak és csend lesz. Felfelé néz, várja a vízsugarakat.

Aztán sziszegő hangot hall a felettük levő szellőzőből és a torkába élesen, fájdalmasan belemar valami, minden izma összerándul, majd egy pillanat múlva teljesen elernyed, megnyílnak záróizmai, és maga alá ürít, ugyanúgy, mint a többiek. Kiáltani szeretne, de csak nyögni tud, ugyanúgy, mint a többiek. A földre zuhan a mocsokba, ugyanúgy, mint a többiek. Már nem érez semmit, csak a gondolatai suhannak, szeretteit látja foltokban és meghal. Ugyanúgy, mint a többiek. Nem érzi Pistike súlyát, akit anyja elejtett, hasra fordulva őrá esett és apró karjai mintha ölelnék.

Aztán néhány perc múlva a zuhanyokból ömleni kezd a víz, hogy kimossa a gyilkos gázt a levegőből, és a szenny a padlóról a lefolyókba távozzon a szó valódi és átvitt értelmében is. Sietni kell, jön a következő csoport.

Kedves Barátaim!

Nem vagyunk egyformák, más a tűrőképességünk. Tudom, vannak olyanok, akiket az elhangzottak zavarnak ilyen őszinteséggel. Tőlük elnézést kérek, de tudatosan tettem. Életem hét és fél évtizede megtanított sok mindenre, többek közt arra, hogy egy beszéd, egy megemlékezés gondolatsorát tucatnyi perc, vagy néhány óra múlva elfelejtjük. Két esetben marad meg tartósabban, ha valami nagyon szépet, jót hallunk és van benne valami ígéret, vagy ha nagyon kemény, szokatlanul őszinte tényeket hallunk. Azt szerettem volna, hogy megmaradjon az emlékezés, soha ne feledjük, és ne engedjük feledni a történteket. Nem a bosszú miatt, mint ahogy az ordas eszmék újkori követői sugallják sunyin, hanem azért, hogy soha többé ne legyen, ne lehessen Holokauszt. Sem a zsidóknak, sem a cigányoknak, sem egyetlen nemzet lányainak, fiainak sem. Ez a mi dolgunk.

Tartozunk ezzel hatmillió embernek, tartozunk ezzel a közel kétszáz siófoki polgárnak, tartozunk ezzel a kilencven éves siófoki özv. Neubauer Pálnénak, született Krausz Cecíliának, akiről az írás szólt, és tartozunk ezzel a három hónapos siófoki Márkusz Istvánnak, Pistikének, akiről az írás szólt.

És tartozunk ezzel önmagunknak is!

This Post Has One Comment

  1. Egyszer az iskolaban, amikor a háborúról tanultunk volt egy olyan óra, amikor mindenki, akinek volt története a holokausztról (mama, papa, vmely rokon által) elmesélhette. Egy osztálytársam története már akkor is megragadt. A nagypapája az egyik táborba került és ugyan túlélte, de mesélt pár szörnyű dolgot például a krematórium előtt állásról és várakozásról Azóta sok dokumentum filmet megnéztem már, annak az amerikai katonának a felvételeit is, aki elsőként lépett Auschwitzba a felszabaditaskor. Az volt a legdurvább. Szörnyű és valóban elképzelhetetlen mik történtek ezekben a táborokban. Az Összeesküvés című film pedig a wannsee-i konferenciáról szól. Itt döntöttek a végső megoldásról. A film nagyon jó és egyben döbbenet. Érzelemmentes, hideg náci döntés emberi életeket.
    Én sajnos nem tudok abban hinni, hogy nem történik többé ilyen.
    Köszönöm ezt a történetet is!

Vélemény, hozzászólás?