Kitaszítva (István igaz története)

Kitaszítva (István igaz története)

Második éve éltünk külön, hisz a váláshoz akkor még két év, igazolt különélés kellett.
Az új szállásomat hamar megszoktam, hiszen egy pedagógus szállás volt, ahol hét facér nő élt, és mindent megtettek, hogy elűzzék belőlem a múltat. Kényeztettek! Mit mondjak: Tetszett!
Ám a karácsony, az más! Az első “külön” karácsony mégis együtt volt. A fiam négy évesen várt engem, én meg Őt. Bár a fogadtatás, anyai részről kissé fagyos volt, de Szentestén együtt voltunk. Igaz, az éjszakát egy fűtetlen szobában kellett töltenem, ahol reggel, mikor kidugtam az orrom a dunna alól: egy egész fokot mutatott.
Így telt az első – külön karácsony.

A második, mikor már barátnőm is volt, a dolog bonyolultabbá vált, de mivel tudta, hogy a karácsonyt a Fiammal szeretném tölteni, hazamentem, mint a többi lakó.
Fonyód és Pusztakovácsi között légvonalban lehetett vagy 20 kilométer, de vonattal és busszal – két átszállással -, végtelennek tűnt, de szívesen mentem.
A fogadtatás rideg.
A Fiam boldogan ölelt. Ajándék a célban. Vele vagyok.
Már délután volt, mikor az utolsó busz elrobogott a ház előtt. Tehát maradhatok – gondoltam!
Ex-nejem közölte: Nem maradhatsz itt éjszakára!
Csak néztem meredten a szemébe, mint ki nem hallja, mit mond. Nem maradhatsz – ismételte!

A falu négy kilométer, a bekötő úttal együtt a vasútállomás tizenkettő.
Fel sem fogtam, mi történik. Elindultam a kapu felé. Nagy pelyhekben hullt a hó. Mikor a kapu becsukódott, hallottam, ahogy a hó lehuppant a vasról.
Kihalt falu. Lábam alatt ropogott a hó.
Az ablakokban fények, családok, boldog emberek. Színek, melegség, szeretet.
Az arcomon nagy pelyhekben gurultak le az ég angyalcsókjai, a könnyeimmel együtt a szürke, végtelen gyászba.
Véget nem érő falu. Minden ház ablaka egy-egy sikoltás, és tőrdöfés volt szívemben. A kitaszítottság, a reményvesztés. Pedig a táj gyönyörű volt, idilli! De nékem csak a csend volt.
Mikor az állomásra értem, csak az állomásfőnök volt, ki jegyet adott.
Vártam, és jött, jött az utolsó vonat. Hárman voltunk rajta: A kalauz, a félszemű Cigány vajda és én.
Boldog karácsonyt kívántunk egymásnak!
Fonyódon még két domb várt reám. Ember nem volt az úton, csak a csend és a hó.
Mikor a szálláshoz értem, és a Barátnőm szobájában bekapcsoltam a karácsonyfa égőit, elfogott a sírás. Öngyilkosság…de nem. Ö nem hibás, nem tehetem. Hanyatt dőltem az ágyra és elővettem a Bibliát. Olvasni kezdtem. Hajnalban pánikszerűen ébredtem – megy a gyors Budapestre! 

Életem legszörnyűbb karácsonya volt! Akkor valami örökre elveszett bennem!

Most már tudom, hogy próbatétel volt! Akkor még nem sejthettem: Milyen Boldogság vár még rám az életben!

This Post Has One Comment

  1. Kedves István!

    Próbatételek. Néha sok van, néha kemény, de mindenkinek jut belőle. Hányszor hajtogattam magamnak ezeket a varázsszavat: Elmúlik, nem csak a jó, de a rossz is, tarts ki. Elég erős vagy hozzá, és jön majd olyan ami felemel. S hiszem, hogy van az a pont ami ha összetör is teljesen, utána a darabokból újra lehet építkezni. Lehet élesebb, lehet fényesebb lesz, de minden történetben ott van a folytatás lehetősége. Köszönöm a történeted, kellemes estét 🙂

Vélemény, hozzászólás?