Búcsú nélkül 2. rész (Angel Wings Smith igaz története)

Búcsú nélkül 2. rész (Angel Wings Smith igaz története)

A következő napon elindultak a kért dolgokkal meglátogatni, de már nem találták a helyén, nem tudtak vele találkozni és beszélni, mert elvitték a műtőbe, sürgős beavatkozást igényelt az állapota. Hosszú órákon át csak várakoztak, félelmük és aggodalmuk nőttön-nőtt az idő múlásával.

Végre, nyílt az ajtó és meglátták az orvosokat, szaladtak megkérdezni, hogy mi történt, hogyan sikerült a műtét, hogy van a beteg, mire számíthatnak, ugye felépül? A válaszok nagyon aggasztóak voltak, dermesztő félelemre adtak okot, mert az orvosok nem mertek ígérni semmit, nem tudtak mondani csekély, reményt keltő biztató szót sem. Hazaküldték őket, mert hosszabb idő, míg magához tér a műtét után.

A rákövetkező napon is elmentek hozzá, de akkor már az intenzív osztályon találták, kómában, mert egy pillanatra sem tért magához. Mandy sírva szólongatta édesanyját:

  • Anyuka, itt vagyok! Ébredjen fel, gyógyuljon meg, ne hagyjon el!
  • Anyuka, anyuka! – szólongatta.

Választ azonban nem kapott, csak nyöszörgést hallott. Zokogott és édesanyja kezét simogatta. Alig mert hozzáérni, mert benne volt az infúziós tű, meg kék- zöld-lila foltok éktelenkedtek rajta. A drága beteg még öntudatlan állapotban is nyöszörgött, iszonyatos fájdalmai lehettek! Meggyötört teste már alig akart működni, gépek segítettek, végezték el helyette a munkát.

Másfél hétig feküdt eszméletlenül, egyszer sem sikerült vele még egy szót sem beszélni, búcsú nélkül emelkedett fel lelke az Örökkévalóságba.

Mik lettek volna az utolsó szavai, milyen üzenetet hagyott volna búcsúzóul? Melyek lettek volna a szavak, amelyek utoljára hagyják el ajkát? Már soha nem tudja meg… A veszteség, az elválás fájdalmán felül, még ennek gyötrelme is égeti a lelkét. Lassan gyógyuló seb ez, talán az idő múlása enyhíti majd, de feledni nem tudja soha! Anyukája az emlékeiben, a szívében tovább élt, lélekben továbbra is hozzátartozott. Fentről biztosan figyelemmel kíséri egykori szerettei életét.

Egy éven át, minden éjjel fél kettőkor felébredt és alig tudott visszaaludni. Máskor sírva riadt fel, hogy nem kap levegőt, csupa könny a párnája. Álmodott is anyukájáról, hogy beszélgetnek, együtt sétálnak. Ilyenkor egy kicsit könnyebbnek érezte a nyomasztó hiányt. Iszonyúan nehezen sikerült feldolgoznia a veszteséget, az idő is csak sokára gyógyított valamennyit belőle. Húsz év telt el, és sok-sok élettapasztalat, önfejlődés, új ismeretek erről a témáról, mire el tudta fogadni úgy, hogy enyhült a fájdalom, már nem érezte olyan mindent szétszakító, gyilkos mélységűnek.

Az emlékei maradtak, azok örökké vele lesznek, és a szeretet, mely őket összeköti, a halálon túl is. A test múlandó, de a lélek

ÖRÖKKÉVALÓ!

♥  ∞  ♥

 

Ez a szomorú történet vajon mit taníthat meg nekünk, akiknek még lehetőségük és idejük van változtatni, javítani életünkön? Valószínűleg azt gondoljátok Ti is, hogy az a helyes, ha kimutatjuk a szeretetünket egymás iránt, amíg lehetőségünk van rá és nem késő. Kimondjuk azokat a szavakat, amik a szívünkben vannak legbelül, míg módunkban áll, megtesszük a másikért azokat a cselekedeteket, melyeket a lelkünk diktál. Ne rekedjenek bennünk a kimondatlan szép szavak, a meg nem valósított jótettek, mert mindezek súlya ballasztként húzza le lelkünket majd odaát!

Éljünk úgy, hogy semmit ne kelljen megbánnunk, lelkiismeretünkre, megérzéseinkre hallgatva, hogy elmondhassuk, teljesítettük feladatunkat, nem éltünk hiába! Igen, volt értelme! Boldogok voltunk, szerettünk, tettük a dolgunkat, megtapasztaltuk, amiket lelkünk fejlődése érdekében meg kellett. Levonva a tanulságot belőlük, bölcsebbekké váltunk, a fájdalmakat begyógyítva, elengedve, de a leckéket megtanulva. Tekintsünk Szeretteinkkel minden együtt töltött időt

AJÁNDÉKNAK!

Vélemény, hozzászólás?