Nem létezik jó vagy rossz történet. Igaz történetek vannak.

Csendes pihenő (Aruco igaz novellája)

Csendes pihenő (Aruco igaz novellája)

Rohadjon meg az egész világ, ordítod némán magadban, és mosolyogsz csendben. Gyomrod tartalmát messzire okádod a valóságtól. Ál emberek, kiaknázatlan lelkek, lopott szövegek, aberrált látszat kapcsolatok, hisztérikus veszekedések, embertelen lenézések. Süllyed, végtelen gyorsasággal a fertőbe a világ, melyet védeni óhajtanál. Minek, hisz önmagát falja fel a némber, a kurafi, szétszedik egymást a szerelmes szívek, és kést döfnek a legigazabb barátok. Minek hiszed magad? Téped a leveleket a fákról, kiragasztod az ablakodba, mintha te szülted volna a világra? Más szavaival hozol megnyugvást, s sértődötten veszed tudomásul, ha nem kapsz rá pacsit? Tessék, itt egy ötös, oszd be jól! Lapozol, gyorsan, és lassan, fürge ujjakkal matatsz a sorok és lelkek között. Ki engedte meg neked a kutakodást? Önző kis férgek védik mohón egy kupacba rakott szennyüket. Véded? Védem!  Ki nem védi, az pusztuljon! És ölik, halomra, egymást az emberek, kiöljük a tudatot, a lelket, a helyébe odapofázunk egy kirakatbábút. Megéri? Ó persze hogy meg, nézz rá! Ordítod, nézd, hogy dagad a hája alatt a méltóság! Köpsz egyet a földre, és mosolyogsz a világra.

Felemeled fejed, ahogy az esőcseppek szántják végig fürtjeidet. Szempilláidon apró gyöngycseppekké formálódnak, és csillognak az esti holdfényben. Fejed beleütögeted a száz éves fa megtört kérgébe. Benne ülsz a gyökereinek ölelő karjában. Kicsiny odú, apró béke sziget.

Fekete festéket mos szemedről ajkaid felé egy csepp eső. Kicicomázott vágyak keltek útra. Vénásan lövetted magadba a mindennapi lájkjaidat. Posztok, posztok, ki nem szarja le, ha másról szól egy dallam. Senki nem törődik a lényeggel, hogy miért hozták létre. Ideig-óráig, talán részt veszel, ahogy illik, de az ön, a saját vágyak orgazmusa mindennél előbbre való. Élvezkedj bátran, a világ majd a halálod órájában megbocsát!

Lábaid magad alá húzod. Sárga falevelekkel takarod be bakancsod. Fényes fűszállal babrálod fülbevalódat. Gyengéden húzod magadhoz fájó kezeid. Kitértek a világ sejtelmes varázsa alól. Lüktet benne a megtört csont, a beforratlan sebek, harc az igazságért, a megértésért, a szeretetért.

Kicsiny piros folt szemez nadrágod éjfekete színével. Cseppenként hull alá, ahogy az esőcseppek. Rohanvást dől össze a világ, rothadt színeivel maga alá temet, és addig erőszakolja a vágyaidat, még az övé nem lesz minden hatalom. Hagyod? Őszintén! Mi a bánatot teszel, hogy más legyen? Kicsiny viskódban sajnálkozol, hogy téged minden nap eltapos az élet? Állj fel és járj! Hány lábad van? Kettő? Nyomorék vagy? Nincs gerinced? Járj! Ordítod hangtalanul a világba! Járj! Tanuld meg, felkelni fáj, de rothad a lelked, ha halottként fekszel! Járj!

Felhúzod mellkasodhoz térded, és átkarolva rádőlsz. Esőcseppek, vér, könnyek. Édes és sós élmény a fa lomb nélküli álma alatt. Hidegen esnek lefelé szürke palástjukból. Melegen ömlik rólad. Válik egyé a három, s lesz végtelen folyam, mi testedből indul útra. Mély sóhaj szakad fel hangtalan fájdalmadban. Keresed a tűt, keresed a célt, keresed az életet.

Bizsereg a harag benned, feketén nézel előre, folytod az igazat, a szépet, elnyomod a messzeséget, magadban a hívó szavakat, a vágyakat. Kéjben úszol, s aggatod magadra szentek szavait. Markodba morzsolod a föld, az avar, a sár, az undor és vezeklés gombócait. Gyomrodban érzed a görcsöket, a felfokozott, tudattalan mámort, a kék folyadékkal szennyezett kézbe fonódó fehérséget.  Vedd észre magad te nagyon megzuhant, te kutyákkal marakodó, te csontrágó, te lélekszipolyozó, förtelem, nincs itt helyed. Nincs itt semmi keresnivalód! Szemedben forog a kín, ajkaidból kiserken a vér, szavaidba hörgés vegyül. Még, még, előre te féreg, te kudarcra ítélt pocsolya lakó! Előre a semmibe, a mélybe, a kínba, add nekem a lelked!

Fényes kicsiny lámpás gyúl a szélben, az erdő mélyén, a sötétségben, melletted, az égben. Kezeddel hárítod el az utolsó támadást. A megkísértést, a zsarolást, a szánalmat. Fájdalmas repedés, újabb seb, újabb könnyek és elcsukló hangok. Keresed a megoldást, keresed a táncot, a lépést, az árnyak és hazugságok mezején. Lassan szárnyra kélsz, s a fák között a sötétben lépésről, lépésre magadhoz érsz.

Lelassul a lélegzeted, nem oly szapora már a szíved tánca, kezedből a tű már kihullt. Utolsó cseppjeit a föld szívja magába, s rothadt szaggal, egy apró virág nyílik helyébe.  Táncra perdülsz a fák között rejtőző titkaid fölött.

Megosztod? Eltemeted.

Eltemeted? Bezárod.

Bezárod? Megfojtod.

Egy kirekesztett világ falai közé osonsz be, csendesen, nyomorral, kétkedéssel, kérdésekkel. Tárt karokkal fogadva, elfogadva, megértve, átölelve. Szellőként hoz új utat a sötétbe. Benned új kérdések, új gondolatok, új szárnyak kelnek életre.  A felszínes világ már csak káprázat, nem engeded újra magadhoz, csupán a csend vesz körbe. Az egyetlen csendje, melyben otthonosan tudsz mozogni. S szárnyalsz messzeségekbe, fogolyként szabadon.

Csendes pihenő

This Post Has 6 Comments

    1. Köszönöm 🙂 Valóban értékesek azok a pillanatok, melyeket már megfogalmazni sem tudunk, hisz valami sokkal többet ad, mint vártuk. 🙂

  1. Nahát ! Kezdem már élvezni, ezt az érzésállapotot megtapasztalást. Nem lehet ezt rövid szavakban kifejezni – nem is akarom – más se akarja. Ez olyan mint ha elvonulnék egy csendes helyre/tájra elmeditálni, hogy most ”mivan,, és akkor nekem is ilyenek jutnak eszembe. Miért is ne?! Persze ezer más dolog is átfut az agyamon, és szelektálok egy elég furcsa módszerrel. Parasztos fogalmazásban így mondhatnám. Széthagyintom minden gondomat és gondolatomat a csillagos ég alatt, és ami visszahull a fejemre azzal foglalkozok, az az én falevelem…talán kiteszem az ablakba, vagy gyűjtök még egy halommal és komposztálom és palántát nevelek benne, nem vesz kárba. Szóval olvasom és érzem, a novellában láthatjuk, hogyan működik a facebookon a tömegigény-önkielégítés. Mert tény és való azzá fajult. Millió-millió mézesmázas cukiság, kisezerszer megosztva továbbküldve, beterítve lájközönnel. Ez van…DE ÖNÁLLÓ GONDOLATOK??? na azokkal ritkán találkozok. Miért is … majd egyszer megírom, ha úgy lesz kedvem, addig meg … mint ahogy mindig: csendben szemlélődöm.

    1. Hálás vagyok, hogy amit láthatóvá akartam tenni, az nem marad mindenki előtt láthatatlan. Tisztelt Szabad Lélek, a szavaid megerősítenek abban a tudatban, hogy játékaim a betűkkel és szavakkal nem hiába születnek. Köszönöm!

Vélemény, hozzászólás?

Close Menu
Tovább az eszköztárra