Nem létezik jó vagy rossz történet. Igaz történetek vannak.

Empátia, de nem azonosulás

Empátia, de nem azonosulás

Örömteli, hogy szerencsére úgy néz ki, hogy a 21. századi világ már felismerte az empátia fontosságát és rengeteg irodalom szól az erre való felhívásra. Változtatnunk kellett és elfogadóbbá kellett válnunk egymás különbözőségei, fájdalmai iránt, mert nem akartunk több pazarló veszteséget és vérrontást az életeinkben. A múltunk kinevelte belőlünk érzelmi intelligenciánkat és az empátiát. Nyilvánvalóan nem teljes körűen és nem is minden egyénre, földrészre és jelenlegi valóságra vonatkoztathatólag. De a kollektív mezőben már ott van az empátia és az elfogadás csírája, és igyekszünk egyre többször emlékezni róla.
Lenne itt azonban még valami, amiről beszélni kell minduntalan, amikor valami erőre kap és félő, hogy most meg a túloldalára billen. Ez pedig a határ.
Arról ugyanis jóval kevesebb információval látnak el bennünket manapság, hogy hol van az empátia határa. S így vannak Emberek, akiknél már felütötte fejét a jelensége annak, hogy saját fájdalmaik mellett, más Emberek fájdalmait is sorolják, amikor azt indokolják, miért nem mosolyognak.

Ismertek olyan Embert, aki a szeme sarkából mindig figyel a környezetére, aki elmagyarázza az utat, megelőzve azt, hogy eltévedj, aki, ha ügyefogyott vagy, elmagyarázza, hogy mi okozta a nehézségedet, és ezzel fel is ment, így megszűnik az ezzel kapcsolatos rossz érzésed?
Az ilyen ember környezetében lenni szignifikáns biztonságérzettel tölt el. Szeretetteljes. Üdítő.
Körülötte szinte tapintani lehet az empátiát. És az, hogy magában ilyen mesterien hordozza valaki az együttérzés misszióját, rendkívül ritka. Sok minden kellhet ehhez. Például kiegyensúlyozottság a saját fájdalmunk, bosszúságunk és a másik ember fájdalma és bosszúsága között. Sokan kicsinyesek ebben a kérdésben. A legtöbb Ember, amikor bosszús, haragos, észre sem veszi, hogy elárasztja saját fájdalmával a körülötte lévőket.
Nos, aki az empátiát ilyen mesteri szinten űzi – és létezik, mert én ismerek egy ilyen személyt –, az egyensúlyban tartja a fájdalmait, nem árasztja el vele a környezetében lévő Embereket, és kellőképpen kordában tartja önnön blokkjait, félelmeit és játszmáit is.

Hol van az empátia határa?

Az empátia, az én megfogalmazásom szerint, arra való ráébredés, hogy a másik ember élethelyzeteit, fájdalmait, akár én is élhetném. Körülményeit, mi több, akár még a személyazonosságát, tulajdonságait, érzéseit, és az életét is megkaphattam volna. Különleges egy érzés ez a beleérző, átérző képesség. Mintha mindennél inkább visszautalna az élet nagy misztikumára. Arra a rejtélyes helyre és dimenzióra, ahonnan mindannyian jövünk, és aminek legvégén az az egység van, ahonnan sorsokat és élethelyzeteket választunk magunknak.
Mint a legtöbb emóció, az empátia sem irányítható se a logika, se az észérvek alapján. Valahonnan a lelkiismereti központból dominál, a sajnálat és a tettrekészség között. Ugyan egyre többször hívják fel figyelmünket a mai világban ezen képességnek a fontosságára, ugyan egyre inkább ismerik fel azt, hogy a földön lévő béke és az egymás mellett kapcsolódó minőségi életünk előlendítéséhez az érzelmi intelligencia és az empátia megléte elengedhetetlen, emiatt az egyik legfontosabb érzelem, ami az Emberben található, mégsem lehet kierőszakolni ezt az érzést sem. Egyik érzést sem tudjuk kierőszakolni magunkból. Az empátia, valamilyen szinten, azt állítják, fejleszthető, ámbár ahhoz hogy bármi fejleszthető legyen, először a szándék kell annak fejlesztésére. És a fejlesztési szándék felismerése már egy fejlettebb Emberre vall.

Hol van az empátia határa?

Örömteli, hogy szerencsére úgy néz ki, hogy a 21. századi világ már felismerte az empátia fontosságát és rengeteg irodalom szól az erre való felhívásra. Változtatnunk kellett és elfogadóbbá kellett válnunk egymás különbözőségei, fájdalmai iránt, mert nem akartunk több pazarló veszteséget és vérrontást az életeinkben. A múltunk kinevelte belőlünk érzelmi intelligenciánkat és az empátiát. Nyilvánvalóan nem teljes körűen és nem is minden egyénre, földrészre és jelenlegi valóságra vonatkoztathatólag. De a kollektív mezőben már ott van az empátia és az elfogadás csírája, és igyekszünk egyre többször emlékezni róla.
Lenne itt azonban még valami, amiről beszélni kell minduntalan, amikor valami erőre kap és félő, hogy most meg a túloldalára billen. Ez pedig a határ.
Arról ugyanis jóval kevesebb információval látnak el bennünket manapság, hogy hol van az empátia határa. S így vannak Emberek, akiknél már felütötte fejét a jelensége annak, hogy saját fájdalmaik mellett, más Emberek fájdalmait is sorolják, amikor azt indokolják, miért nem mosolyognak.
Most már egyre inkább toleráljuk egymás különbözőségeit, de most meg annyira azonosulunk a másik ember nehézségeivel, hogy nekünk is fáj, helyette is. Így most boldogabb, szebb hely a föld? Most a vérrengeteg nem fizikálisan, hanem a lelkünkben és a belső világainkban özönlik. Így most akkor jó?

Hol van az empátia határa?Fontos lenne felhívni a figyelmet, az empátia mellett arra is, hogy mindenki legyen tisztában a saját szerepével. A reális felismerés kérdése kulcsfontosságú ebben a témakörben. Ha ez nincs, olykor célszerűbb lenne nem empatikusnak lenni inkább. Máskülönben a saját empátiánk okán mi magunk is megfulladunk a fájdalom rengetegben. És soha nem más helyett fulladunk meg. Hanem mi is megfulladunk. Így ezzel semmit nem ér se a föld, se senki. 
Fontos lenne felismernünk, hogy figyelmünkkel, jelenlétünkkel segíthetünk. És hogy rosszabb lenne a helyzet ezek hiányában. Mindazonáltal, ahogyan a mi életünket, nehézségeinket sem tudja átvállalni senki, mi sem tudjuk átvállalni senki másét. Nem is feladatunk az, hogy más életét éljük. És az sem, hogy más fájdalmait megkíséreljük átvállalni és emiatt ne legyünk boldogok.
Az életbe olykor a fájdalmak, nehézségek is beletartoznak. Ezek fejlesztenek és biztosítják a ritmust. Ha bizonyos fájdalmat elvennénk bizonyos emberektől, elvennénk tőlük a tanulságot és a fejlődési lehetőséget is. Egyetlen elem elvonása ebben a pillangóhatásban, sokszor az egészet radikálisan változtatja meg.

Hol van az empátia határa?

Vannak dolgok, amiket egyszerűen nem tudunk megtenni más helyett. S ha valaki ugyanazokról a dolgokról szüntelen panaszkodik, de nem lép, fel kell tudnunk ismerni a saját védőpajzsunk fontosságát is. Fel kell tudnunk ismerni, hogy nem tudunk mást tenni, csak kivárni, hogy az illető a saját élete ritmikájában kiforrjon a tett elhatározásáig.
Aki egy fájdalmas élethelyzetben van és örökösen panaszkodik miatta, és soha semmit nem próbál változtatni, az nem a megoldások híve. Nem ismeri az élet változó ritmikájában leledző titkát. Nem erős. Beleül a fájdalmakkal teli langyos vízbe. Nem vállalja a felelősséget saját magáért, örökösen várja a sült galambot, és azt, hogy más változtasson helyette. Nem ismeri az élet művészetét és erre az Ember sokszor talál kifogást. Anyagi helyzet, emberi sorsok, életkor… Kifogást mindig lehet találni, az az átlagemberek nassolnivalója. A megoldás azonban olyan fejedelmi táplálék, amit csak kevesen teremtenek meg maguknak.

Hol van az empátia határa?

Ha egyetlen átlagember azonosulna a földön lévő összes fájdalommal, hűtlenséggel, betegséggel, sérüléssel, már nem létezne. Ha az empátiát azért utasítaná el valaki, mert nem ismeri a saját határát, még betegebb lenne a föld.
Ennek a kettőnek a megkülönböztetése és elválasztása is „csak” önismeret és lelkierő kérdése.
Ebben a változó és egyre inkább empatikus korban, lehet célszerű lenne kis cetliket hordanunk lelki zsebeinkben, amire mindig felírjuk a következőket: Az én felelősségem. Az én életem és hatásköröm. Az ő felelőssége. Az ő élete és az ő hatásköre.
Az empátia és az azonosulás határa valahol ott húzódik, amikor más fájdalmait éljük a sajátjaink helyett. Pedig átvállalnunk a fájdalmakat lehetetlen. A hétköznapjainkat azonban felőrölhetjük velük. És a saját boldogságunkat is.


Hol van az empátia határa?

Nem igaz az, hogy szégyenkeznünk kéne, vagy hogy jogtalan a mi boldogságunk, ha más boldogtalan. Ha ott vagyunk a nehezebb körülményeket élő mellett a figyelmünkkel és a támogatásunkkal úgy, hogy nem azonosulunk az ő fájdalmával, hogy aztán mi magunk is boldogtalanok legyünk, akkor megtaláltuk az ideális egyensúlyát ennek és megtanultuk, hogy a jól szeretés ébersége után, a jó empata ébersége is legalább ugyanolyan fontos. Mert ha te is elforgácsolódsz más fájdalmában, akkor mit kapnak tőled a te szeretteid és hová vesztegeted el a saját életedet? Mit érne a világ, ha mindenki boldogtalan lenne, amikor akár egyetlen ember is boldogtalan? Tehát, mi lenne a föld szüntelen boldogtalanságban? A boldog ember mosolyt ajándékozhat az éppen nehézségeit élőnek, és most már azt is tudjuk, hogy nem csak a mosolyt, mi, emberek, más fájdalmait is át tudjuk venni.
Rajtunk múlik, hogy ezt eredményesen tegyük. Hogy mosolyt adunk inkább, vagy fájdalmat veszünk át.

This Post Has 3 Comments

  1. Kedves Szellő!
    Mondanom sem kell imádom ezeket a pszichológiai témákat. Ez most annyira új és kortárs, hogy már belefolyik az ezotétiába, meg a mágiába… bizony. Hál’ Istennek egyre többen vannak azok akik értik is. Köszi, hogy szakosítottad a témát így legalább nem vesztünk el a tág fogalom értelmezési részleteiben. Ez (már) olyan téma ahol bizony keresni kell a szavakat azért, hogy ki tudjuk magunkat fejezni ezen az ” érzékeny” szinten. Tipikus empata túlkapás ez ami átejt a ló túlsó felire ahonnan még le is lehet esni és akkor baromira csődöt mond az empataság pozitívuma. Ha… bár ritkán de ha mégis előfordul a másik bajaival, zavaraival való azonosulás, az veszélyes állapot. Főleg ha rászokunk és nem tudjuk kezelni. Legtöbbször nem tartós a negatív hatás csak átmeneti letargia, melankólia ami másnapra regenerálódik. Egy tapasztalt empata mindig tanul – ez ajánlott és létszükséglet – az önfejleszés elengedhetetlen ezen a szinten. A határ… na ez nagy faktor, meg kell tanulni vagyis tanulni kell, hol a határ. A ráérzés járható út és hasznos de ezt is érdemes tudatosan gyakorolni. Ez egy fajta önvédelem és fontos de azt is tudnunk kell, hogy a határt nem látható módon találjuk meg, hanem finomhangolással, pontosabban; finomhangolódással.

    1. Kedves Szabad Lélek!
      Azt hiszem, kijelenthetem, hogy ‘igazi olvasóm’ Vagy. Nagyon kedvelem, hogy szinte akármiről írok, mindig hozzá tudsz szólni és nem vagy rest leírni a gondolataidat. Nem szeretnék mindig ugyanarról írni, ezért keresem a változatos emberi témákat. S mivel egyre több jóérzésű ember van – szerencsére- a környezetemben, akiknek eléggé fáj a másik baja is, ezúttal ezt a témát választottam. Fontos, hogy az empata, vagy az empatikus ember, ismerje fel a saját határait, és legyen empatikus, védelmező saját magával szemben is. Remélem, az írás hatására egy páran megvédik majd magukat. Kedvelem, hogy az én spiritualitásomban nem csak az Emberek, hanem ebben az univerzumban minden egy. Így összefügg a pszichológia, a spiritualitás, a tudomány, a genetika, a technika, stb. Ezek összessége adja ki azt a helyet, ahol élünk. Így minden téma emberi.
      Szeretettel; Szellő

  2. Kedves Szellő!
    Hasznosnak találtam ezt a kiegészítődet. Bevallom én is beleestem abba a hibába, hogy magammal szemben nem voltam védelmező. Rá kellett jönnöm, hogy az empátia és a jószándék nem elég a boldogsághoz, ha nincs kellő önvédelem. Persze olyan is van, hogy a fellángoló önvédelmem megsért valakit. Na itt jön az a hozzáállás, ” hogy ha megsértelek akkor is elmondom” vagy a ”legjobb ha hallgatok és nem csinálok semmit” ezt fel kell mérni és bölcsen lereagálni. Érzékelni kell a megfoghatatlan határait a dolognak és bizony így is előfordul, hogy mellényúlok, túlkapok. Vígasztal az a tudat, hogy mindez ugyanúgy emberi és gyakorlat teszi a mestert mesterré.

Vélemény, hozzászólás?

Close Menu
Tovább az eszköztárra