Do it yourself…avagy szervezzünk utat Costa Rica-ba (Wandoo igaz története)

Do it yourself…avagy szervezzünk utat Costa Rica-ba (Wandoo igaz története)

Sziasztok, Kedvesek!
Ez az írás egy kicsit könnyedebb hangvételű, néhol mókás jeleneteket is tartalmaz. Tulajdonképpen arról szól, hogy hogyan toljuk ki a saját határainkat, hogyan lépjünk át a saját komfortzónánkon. Ehhez kell némi bátorság, de leginkább nagy adag humor és az a bizonyos „flow” érzés… Lesz, ahogy lesz, majd a helyszínen alakítjuk.

A 2016- os év szeptemberére eljutottam odáig, hogy már élni sem volt kedvem, munka- otthon; mókuskerék. Egy barátom tartotta a lelket bennem, aki akkoriban Costa Rica-án élt (de nem született tico, egyetemen tanult a srác éppen). Gyakran mondta: gyere pihenni, töltődni, kikapcsolni, december végig szünet lesz. A legnagyobb törés szeptember közepén történt, akkor el kellett engednem az öreg cicámat… még aznap este megvettem életem első repülőjegyét. Soha nem repültem, most pedig belecsaptam a lecsóba: közel 13000 km, két átszállás oda is, vissza is. Így született meg ennek a Costa Rica- i utazásnak a története, sok “meglepetéssel” a szervezés alatt, és rengeteg élménnyel gazdagabban hazatérés után.

Közben előkerültek olyan infók is, hogy oltás… de utálom a tűt 🙂 Akkor is, ezek kellenek, nincs mese. Hepa A+B kombi, diperte- polyo- tetanusz, hastífusz erősen javasolt és valami tabletta malária ellen. Itthoni barátnőm szerint még veszettség is kell, de a doktornő megnyugtatott: az fölösleges, úgysem tapogatok állatokat és hasonlók. Állatkertész voltam, vagyis de, ha lehetőségem adódik (csak zárójelben: ottlétem harmadik napján meghitt közelségbe kerültem egy lajhárral, aki éppen ugyanazt a partszakaszt választotta, ahol sétáltam. Bárgyú vigyorral bámultunk egymás képébe kb 30 cm- ről, de megálltam a simogatást, megígértem az itthoniaknak). Útlevél is kellene… és ESTA engedélyt is be kellett szerezni. Ez egy kicsit pofon vágott, ha személyesen mentem volna elintézni: 14$, de idő hiányában a webes utat választottam. Rossz döntés, egyből ugrott 86$, itt közvetítői díjat kell fizetni. Szóval óvatosan a kényelemmel, nem mindig kifizetődő. Szálláskeresés- hátizsákos utazó pénztárcájához mérten, foglalás, amiről úgy gondoltuk, hogy jó lesz (ott derült ki, hogy nincsenek a helyzet magaslatán, de erről később). És az utasbiztosítást se felejtsük el! A fiam fapofával adott tanácsára olyat kerestem, amiben külön kiemelték, hogy a hamvakat ingyen hozzák haza… Szeretlek kisfiam 🙂

Mire mindent összeszedtem, beszereztem, megvettem, talán csak 1,5 hónap maradt az utazásig. Közben tervezgetés folyt a barátommal, mit szeretnék megnézni az országban. Mindent! Costa Rica az egyik szerelmem- ország, régóta vágytam oda. Lévén természeti beállítottságú ember, a rengeteg nemzeti park és természetvédelmi terület vonzott, a trópusi fíling nem különben, decemberben úgyis hideg van itthon. Mókás volt indulás előtt pár nappal a téli hidegben nyári ruhákat válogatni a szekrényből. De hogy ne legyen nyugalom, indulás előtt négy nappal Costa Rica- t két napra lezárták az Otto nevű hurrikán miatt. Egy nappal indulás előtt egy El Salvador közeli tenger alatti földrengés híre okozott kisebb szívinfarktust az itthoniaknak. Hova a fenébe megyek, tiszta katasztrófa sújtotta a hely, jól meggondoltam én ezt? Persze hogy igen.

A repülés érdekes volt így elsőre. Amikor először megéreztem a gép remegését, jutott eszembe: innen nincs visszaút. Ablak mellett ültem, próbáltam a tájat figyelni felszállás közben. Aztán egyszer csak a felhők között voltunk. Nem is volt olyan rossz, mint ahogy néhányan mondták korábban. December 5- én a napkeltét Párizs felé repülve néztem végig. Rutin híján leszállás után kicsit elveszettnek éreztem magam a reptéren, hogy a fenébe fogom én megtalálni a terminált ahonnan a következő gép indul Mexikóba. De végül sikerült, időm is maradt egy kicsit körülnézni. Akkor láttam meg a “Nagy Dögöt”. Ezzel kell nekem Mexikóba repülni? Atya ég, akkora, mint egy ház, A380as!  Hát, ha ez, akkor ez.

Felszállás után derült ki, hogy én leszek a töltelék a szendvicsben. Egy idősebb bácsi és egy fiatal srác között kaptam helyet, később kiderült mindketten mexikóiak. Kérdeztem hogy akarnak- e egymás mellett ülni (azt hittem rokonok) de mondták, hogy köszönik, nem. Jó akkor maradok. Kérdezték hova- hova. Rettenet aranyosak voltak, elmondták, hogy mire figyeljek a repülőtéren, segítettek kitölteni a Mexikóba belépéskor kötelező migrációs papírt. Szinte az egész 12 órás utat végigbeszélgettük, leszálláskor magyarul, spanyolul, angolul és a bácsi mexikói tájszólásával köszöntünk el egymástól.  Szóval eddig oké volt minden.
Leszállás, 8 km vándorlás a migrációs papírral a pecsételős emberhez (ez akkor is kell, ha csak átszállás miatt megy valaki), útlevél megkapta a magáét, keressünk vámosokat. Na, itt újabb fejlemények. A belépési papíron meg kellett adni, mennyi csomag van. Én beírtam kettőt, mert annyi van. Vámos kérdezte, hol a másik. Mondom: Costa Rica felé átpakolva lassan remélem. Ez nem úgy megy, hozzam, meg akarja nézni. Oké hozom. A csomag sehol, a szalagot háromszor körbefutottam.  Megyek másik, mosolygós tisztviselő bácsihoz, hogy WTF… Bácsi néz: a jegyem átszálló, a csomagot majd Costa Rica- ban látom legközelebb. Mondom neki, hogy a vámosnak is ezt próbáltam elmagyarázni, de… Erre a mosolygós ember simán lehúzta, hogy két csomag van, beírt egy kézit, meg egy MISSING BAG- et. MIVAAAAN? Így már mehetek vissza a vámoshoz. És tényleg: one in the hand, and one is missing. Okay, let me see your handbag. Csak egy apró jó tanács ha valaki lesz annyira elmeháborodott mint én és nekiindul: TAMPON ÉS TISZTASÁGI BETÉT legyen a kéziben, akkor is ha nincs éppen szükség rá. Akkor nem kapják annyira szét az ember cuccait, hogy mi az a sok tekergő izé a táska alján (telefon, laptop és fényképező gép töltők), viszont iszonyat zavarba lehet hozni a vámost, ha az ember turkálás közben “véletlenül” az asztalra pottyant párat, és kedves- ártatlan mosollyal közli, miközben próbálja összegereblyézni: I am so sorry. Így hamar átestünk az ellenőrzésen, tulajdonképpen már nem is volt kíváncsi semmire, gyorsan tovább is zavart. Imádtam, ahogy a barna mexikói arc fülig elvörösödik mindeközben.

Következő lépés: megkeresni a mágnesvonatot, ami az egyik terminálról átvisz a másikra. Kb. mintha az őskáoszba kerülne az ember. Iszonyat nagy reptér, az információs táblákon szerintem csak a helyiek igazodnak ki, angolul kevés dolog van kiírva, aki nem tud egy kicsit spanyolul, elveszett ember. A reptéri wifi is elég körülményes, majdnem lehetetlenség volt használni, viszont rengeteg a drága bolt, ahol tudod költeni a pénzed. Még jó, hogy volt 16 órám az átszállásra, ebből három órámba és öt – szerintem – idegkimerüléssel tovább kezelt alkalmazottamba került, mire egyáltalán a Terminal2 feliratot megláttam (úgy is éreztem magam közben, mint aki éppen Swarcival a Terminátor2 forgatásán szumózik). A végső segítség egy fogszabályzós- vigyorgós utasirányító srác volt – őt kellett volna először megtalálnom, többet ért, mint az addigiak összesen. Na, gyerünk mágnesvonat. Végül szerencsés T2 érkezés, mit csináljak, még mindig van 12-13 órám. Alvás! Vagy nem, direkt olyan székek vannak, hogy mondjuk egy homelessnek ne jusson eszébe végig dőlni rajta (azért valamennyit sikerült) . Nem baj, összebarátkoztam egy takarítónénivel, aki először simán arrébb zavart, hogy fel tudjon mosni, később pedig szólt, ha kiment dohányozni, menjek vele, közben jókat beszélgettünk (angol- spanyol keverék nyelven, de simán megértettük egymást). Egy rendőr is képbe került, igazoltatott. Húúúúú, az a nézés! Kemény külső, de vaj-puha szív, este még sokszor visszajött, hogy minden oké- e. A pincér srácnak pedig utólag is köszi a rengeteg ingyen KV- t, és az emlékbe adott karkötőt, amit a saját csuklójáról vett le. Szóval csupa tanulságos móka és kacagás a mexikói dolog. Ja, a csatlakozó járatra feljutás hasonlóan egyszerű, sok sikert mindenkinek 🙂

Az utolsó felvonás: irány Costa Rica. Mivel a gép a reggeli órákban indult és megint sikerült ablak melletti helyet kapnom, végig a felhőket, a Csendes- óceán felett éppen kialakuló viharokat bámultam a kb 2,5 órás út alatt. Ismét ki kellett tölteni a migrációs papírt, de itt már nyugodt szívvel írhattam a két csomagot. Közben elértük a partvonalat, alattunk már lehetett látni a hihetetlen zöldet, a vulkánokat, a hurrikán okozta sárlavinákat. Costa Rica a levegőből nézve is gyönyörű szép. Leszállás, kicsekkolás, és a végső meglepetés: vámosok egy kupacban a sarokban beszélgetnek, csak néha- néha néznek az érkezők felé. A legidősebb kollégát kiállították középre, aki polipot megszégyenítő sebességgel és kétségbeesett arccal kapkodta össze a migrációs íveket (amit senki sem nézett meg), már egy egész szép köteg volt nála. A csomagokat viszont át kellett küldeni egy átvilágító kapun, ami lehet be sem volt kapcsolva, a monitorok tök sötétek voltak. Miután ezen is túl voltam, irány keresni a barátomat, aki kint várt már. San José- ba egy barátja vitt minket autóval, itt egy kis várakozás után busszal tovább Puerto Viejo de Talamanca felé. A buszozás -és egyébként a közlekedés maga- elég érdekes volt; a kb 210 km utat majd 6 óra alatt tettük meg, 4,5 óra helyett. Az utak nincsenek túl jó állapotban (bár folyamatosan dolgoznak rajtuk), rengeteg a baleset, a Central Walley- n keresztül pedig egysávos a főút a vulkáni hegyek között. Valamikor este 7- 8 között érkeztünk meg, ezután még a hátizsákos szállást is meg kellett találnunk. Egy jó fél órás csellengés után ott volt előttünk. De jó, mindjárt ágyat látok, kétnapos repülés és reptereken alvás után már nagyon hiányzott! Aztán jött a hidegzuhany: valamit elcsesztek, a szoba, amit lefoglaltunk tól- ig, még három napig másnak volt kiadva. Egy nagyonszőke- nagyonraszta holland önkéntes srác volt a “recepciós”, sűrűn kérte az elnézést, nem tudja, hogy ez hogy történhetett meg…. de ő is csak két hete érkezett, még ideje sem volt igazán beletanulni a dolgokba. Végül felajánlotta, hogy segít nekünk máshol szállást keresni, segít cipelni a cuccainkat, otthagyott mindent és ismét nyakunkba vettük a kisvárost, immár hármasban. Szegényt végül már nagyon sajnáltam, folyamatosan elnézést kért, mondta, hogy ha üres lesz a szoba, azt tartja nekünk, és tényleg ne haragudjunk. Azt azért tudni kell, hogy Puerto Viejo de Talamanca a legfelkapottabb kisváros a karibi oldalon, tele átutazóban lévő hátizsákosokkal, ennek megfelelően nehéz bármikor is szobát találni. Aztán beestünk egy kapun, volt szabad szobájuk, így ott is maradtunk (végül nem mentünk vissza a másikba, 12 napig ez maradt az otthonunk és a bázisunk). Bienvenido a Costa Rica!

(folyt. köv.)

Do it yourself Névtelen2 Névtelen1 Névtelen 15369170_1400329416647021_849563586990488402_o 15400567_1402480653098564_3352292927992498107_n.jpg

Vélemény, hozzászólás?