Kétszáz forintos jel (István igaz története)

Kétszáz forintos jel (István igaz története)

2020. január 1. Otthon. Éjfél. Pezsgő, virsli és kenyér nélkül.
Vajon gondol-e valaki rám?  tűnődőm.
Szélsőséges  életvitelem mellett ez pusztán azért történhetett így, mert az ünnepek   miatti kavarodás által megbénult az élet. Az én  “olvasatom”  szerint  megbolondultak az emberek, de ez magánvélemény  /meg még több százezer emberé/.
Na, ez az évtized is  jól kezdődik  gondoltam.
Vesztesként. 
Miért hagytál el Uram? kérdés keserített, míg mások boldogan és önfeledten mulatnak, mint én, régen.
Reggel, egy kisboltban, amiről tudtam, hogy nyitva, félrerakattam egy félkilós kenyeret. 2020-ból csak a húsz volt igaz, zsebemben, forintban.
Egy óra múlva jövök érte mondtam.
Mint a Láng Vince? kérdezte a pénztáros mosolyogva, emlékeztetve a nagysikerű tévésorozat “ikonikus” címére, Harsányi Gábor visszatérő mondatára.   
Csak lesz valaki, aki kölcsönad, hiszen  a pénzem úton van, csak a postásunk mesebeli:   “Hol volt, hol nem volt”  az elmúlt három hétben. A január 6. pedig még messze van.

Totál csőd mindenkinél!

Elindultam céltalanul Óbudán, hátha találok egy teli pénztárcát valahol…!
Órákig bolyongtam a napos ég alatt, mígnem az óbudai templomhoz értem.
Rég jártam templomban. Én úgy szeretek ott lenni, ha csak kevesen vannak, és csend vesz körül.
Beszélgetni bárhol lehet Istennel, ahol nem zavar senki.
Most a mise felére csöppentem be.
A padok között találtam egy  félig üreset. Leültem. Ám, ahogy lenéztem a földre,  egy kétszázas hevert mellettem.  A kenyér 160 forint.
Hát mégsem, mégsem hagytál magamra, Uram!
Melegség töltött el, pedig már-már úgy voltam, hogy a boltban lemondom a rendelést. 
Vigyázol rám. Miért is gondoltam mást?
Sokszor történt már hasonló velem, mikor már minden remény elveszettnek látszott.

Én azt hiszem, hogy sokan elmennek a jelek mellett. Ez a rohanó, anyagias világ rákfenéje, és Ők a vesztesei.
Semmi nem történik véletlenül, csak  össze kell fűzni a történéseket, mint a gondviselés  igazgyöngyeit,  hogy láncolatát büszkén viselhessük, és lelkünk  tündökölhessen mások örömére.                                          
István

Vélemény, hozzászólás?