Amikor a nagy Ő-ről lehull a lepel

Amikor a nagy Ő-ről lehull a lepel

Létezik-e a nagy Ő? Ha igen, akkor vajon tudjuk-e egyetemes szinten definiálni? Egyetemes szinten, tehát nem azokat a jellegzetességeket határozzuk meg, amiért mindenki számára másban rejtőzik ez a bizonyos Ő (például tulajdonságok, külső jegyek) hanem azt, ami által mindenki ráismerhet.  És mi az, amit a nagy Ő-ről szóló idillikus írások általában sosem közölnek és az mégis minden Ember és kapcsolódás igazságának részét képezi? 

Magam részéről nagyon sokáig bajban voltam, akármikor próbálták felhívni a figyelmemet magazinok, riportok, nyilatkozatok arra, hogy a nagy Ő márpedig mindenki számára létezik, és soha ne érjem be kevesebbel. Mindig úgy tekintettem erre a kifejezésre, mint egy rózsaszín, optimista fénymázzal bevont népmesére. Némi kétellyel. Igaz lehet? Talán egyszer valakinek volt erre valóságalapja, ezért forog a kifejezés a köztudatban. Ha ez így van, akár még én is megtalálhatom! De sokkal valószínűbb, hogy soha nem fogom. Miért nem fogom? Hát azért, mert egyszerűen nem értem! Nem értem a definíciót, amit általában azzal magyaráznak – ha szükségét érzik egyáltalán magyarázni -, hogy életem legnagyobb szerelme, akivel végül családot alapítok és leélem az életem. És akkor itt, ennél a pontnál mindig elkezdtek záporozni a kérdések…
Ritka az, aki egész életében egyetlen egyszer szerelmes, és azzal a bizonyos illetővel éli le az egész életét. Van ilyenre példa, több is. Az azonban gyakoribb, hogy többször kapcsolódunk, és bizony többször éljük meg a szerelmet is (még ha még a szerelem is lehet különböző, amit érzünk), mielőtt eljutunk ahhoz a valakihez, akivel végül családot alapítunk, akivel megállapodunk. Mivel tehát több szerelmünk van egy átlagos életen belül, minden tapasztalatunk és találkozásunk egymásra és az előzőre épül. A pillangóhatás törvénye ennél kevésbé nagy kaliberű változókban is jelen van. Nem csak arról van itt szó, hogy ha X-től nem szakadunk el, soha nem kötünk ki Y karjaiban, akivel végül boldogok vagyunk, hanem arról is szó van itt, hogy minden hibánkból, kapcsolódási kísérletünkből és kudarcunkból tanulunk. Így lehet, hogy Y-al majd pontosan annak a csalódásnak a tapasztalata és tanulsága tart majd életben, ami miatt X-el szakítanunk kellett.
Mivel ezek a kis Ő-k ennyire egymásra épülnek, hamar rájöttem, hogy ha létezik is a nagy Ő, és igaz az, hogy a Nagy Ő nem csupán egy korszak, mint az előtte lévő kis Ő-k, akkor legalább annyira hálásnak illik lenni minden kis Ő-nek, mint magának a nagynak. Hiszen az előbbiek nélkül sosem lyukadunk ki Őhozzá. Vagy elveszítjük egymást vele is. (És akkor, ha ez bekövetkezik, vajon maradhat-e még ő a nagy Ő, vagy elbukta?)
A nagy Ő számomra a végállomást sugallja, akármikor olvasom róla mások gondolatait. De ez megint csak újabb kérdést vet fel.
Ki volt a nagy Ő abban az esetben, ha több kapcsolatom volt, és mindegyikkel éldegélek mondjuk öt- tíz évet, de a halálom előtt mondjuk egy évvel találkozom valakivel, akiről mondhatjuk, hogy az utolsó volt, a végállomás, és nevével az ajkamon halok meg? Vajon az együtt megélt idő hossza számít ebben az esetben, vagy az együtt megélt tapasztalatok, tanulságok, boldog időszakok? De mi van, ha mindenkivel boldog voltam, és kiteljesedett, amíg tartott, csak a szerelem múlt el irántuk, mire elérkezett az utolsó óra? A nagy Ő az lenne, akit az utolsó percben szerelemként emlegetek? Ez miért igazságos, amikor a szerelem könnyen lehet, hogy az utolsó esetben is elmúlna, ha lenne rá „kifutási idő”?
Vagy még egy faramuci kérdés. Tegyük fel, hogy össze lehet keverni a sorrendet. Mi lenne, ha az egyik korábbi elemmel később találkoznék, vagy vele találkoznék utoljára? Mi lenne, ha összekavarhatnánk az embereket azt illetően, hogy milyen időbeli sorrendben találkozunk velük? Játszhat-e az idő a nagy Ő kezére? Hiszen ha akkor találkozunk valakivel, amikor már benőtt a fejünk lágya és a szerelemről nem csak, mint egy magasztos érzésről gondolkodunk, amiért tenni nem kell semmit, csak kiélvezni és hálásnak lenni érte, ha már felismerjük, hogy nem elég a megszerezni, a megtartani az igazi életművészet, az nagy előnyhöz juttatja az időben éppen aktuális felet. Így az éppen aktuális fél érzelmeinkben lehet, hogy nem a legnagyobb, de a tapasztalatainkban igen. Tehát elképzelhető, hogy az utolsó, akivel leéljük az életünket, nem azért az utolsó az életünkben, mert érzelmi téren ő a legkarakteresebb, mindössze a tapasztalataink, a korábbiaknak köszönhetően, őt tették meg úgymond a körülmények haszonélvezőjévé.
És ha a nagy Ő az, akivel végül családot alapítok, és akivel leélem az életem, akkor mi a helyzet azokkal, akik elválnak? És azokkal, akik nem válnak el, de boldogtalanok? Milyen hosszan kell őriznünk a nagy Ő-vel a boldogságot, hogy egymás nagy Ő-i legyünk? Biztos, hogy csak egy nagy Ő van? És vajon el lehet-e veszíteni a nagy Őt, vagy ha elveszítjük, akkor nem is ő volt Ő?
Most már talán érthetőbb, hogy miért vagyok olyannyira összezavarodva, ha a nagy Ő-ről hallok, és miért gondolkodtam erről a kérdésről nagyon sokáig úgy, hogy legfeljebb a lányregényekben, vagy néhány kiváltságos életben létezik.

Aztán rájöttem, hogy az élet sokkal összetettebb annál, mint hogy mindenkinek van egyetlen nagy Ő-je. Az élete nem mindenkinek olyan átláthatóan lineáris, hogy családot alapít és meghal valakinek az oldalán. Valakinek kevesebb, valakinek több megtapasztalással jár az élet, és az is biztos, hogy az a személy, aki soha nem alapít családot, élhet ugyanúgy minőségi életet és a sorsfeladatát az is maximálisan elvégezheti, mint az, aki alapít.
Mi több, még csak az sem mindenkinek feladat, hogy párra leljen. Egyedül is teljesítheti valaki az életútját, nem kell mindenkinek a szerelmet és a párkapcsolatot kergetnie. Kell, ha vágyik rá szívből. De nem mindenki ilyen. Tehát, hogy sarkalatos legyek, azt hiszem, igen is vannak olyan ritka emberek, akiknek a sorsfeladatához és az önmegvalósításához egyszerűen még csak nem is jár a nagy Ő. A nagy Ő mindössze egy lehetőség. Abból indulunk ki, hogy az ember társas lény. De lehet attól még az ember társas lény, hogy nem mindenkinek a szerelem féle társ jut eszébe először, amikor ezt hallja. Létezik attól még barátság, léteznek rokoni szálak, és egy ember attól még állhat a talpán és vállalhatja saját magáért a felelősséget úgy, hogy mindezt egyedül teszi. Mindezt mondom úgy, hogy tisztában vagyok azzal, hogy mennyire romantikus lélek is vagyok. Én aztán el nem tudom képzelni a saját életemet szerelem nélkül! De annál romantikusabb gondolat, mint azt elismerni, hogy az emberi sorsok és életutak összetettek, számomra jelen pillanatban nem létezik.

A legnagyobb romantikában gondolkodok a következőkről is, mert a fenti kérdések soha nem múló kuszasága ezt a gondolatsort érlelte meg bennem az idők folyamán.
Nem szeretem az általánosítást, de meg kell hagyni, hogy a mai világban (az előző évtizedekhez, századokhoz képest) instantabb az ismerkedés és instantabbak a kapcsolódások is. Hajlamosak vagyunk nagy szavakkal és definíciókkal dobálózni, az a lényeg, hogy amivel dobálózunk, minél rövidebb legyen, mert akkor többen olvassák. De a legjobb az, ha csak egy képpel és rajta egy tömör idézettel dobálózunk, akkor aztán nagyon valószínű, hogy az emberek majd időt szánnak arra, hogy elolvassák. Az instantabb világ produktuma az is, hogy nem nézünk a dolgok mélyére, se azok mögé. Jelen esetben például, mi az, amiről a nagy Ő-ről szóló idillikus írások általában soha nem hívják fel a figyelmet? Mire is vagyunk általuk felbuzdítva? Hogy legyünk éberek, ha érezzük a vonzalmat hódítsuk meg, legyünk hálásak a szerencsénkért, hogy így kölcsönösségben összehozott minket a sors, aztán dőljünk hátra kényelmes fotelünkben, miközben a nagy Ő hozta érzelmi katarzis dédelgető folyományát habzsoljuk.
A mindennapok és az emberi élet igazsága azonban ettől eltérő, bár lélekerősítő motivációnak a fenti nem rossz. De nem biztos, hogy senki nem vágyik ennél jobban az igazságra és azt gondolom, hogy nagy bajt csinálunk a következő generációval, ha elhitetjük, hogy a nagy Ő egy rózsaszín meglepetés, akivel kapcsolatban nem kell tennünk semmit, és hogyŐ az öröm és a boldogságunk forrása mindenféle befektetett energia és a saját magunk megerőltetésén kívül.

Először is, úgy gondolom, hogy ha már a Nagy Őt emlegetjük a párkapcsolat terén, akkor teljesen jogosan meglelhetjük a nagy Őt egy foglalkozásban, egy hivatásban, egy barátságban, vagy egy szabadidős tevékenységben is. Nem mindenkinek feladata az, hogy az élet összes területén meglelje a nagy Őt, mert a sorsfeladata jelen életében valakinek erre a területre, míg másnak a másik területre koncentrált. De sokan vannak bizony, akinek feladata lenne megtalálni annál több területen, amiben végül megtalálja, de még csak nem is keresi, mert vagy nem motivált a kérdésben, lusta, vagy nem tanul a saját hibáiból.
Lehet, az a gondolat sem tűnik túl romantikusnak, inkább kegyetlennek, hogy a nagy Ő-t szerintem igen is el lehet veszíteni. Legyen szó akár párkapcsolati nagy Ő-ről, akár bármi másról. Hiszen nincs az a Gondviselés, ami az utunkra tenne, ha az ember maga végül nem lép rá az útra. És az a Gondviselés sem létezik, ami az utadon tart, ha te semmit sem teszel, hogy ott maradj, vagy éppen össze- vissza fészkelődsz, hogy arról az útról letérj. Az ember szabad akaratot kapott a Gondviselés segítő szándékai között, s ha az ember nem hajlandó fejlődni, amikor minden egyes út azért villan fel előttünk, hogy a fejlődés lehetőségét biztosítsa számunkra, akkor majd keresnek számunkra egy másik utat, ahol kikerülhetetlen a fejlődésünk. (Arról nem is beszélve, hogy talán nem is gondolnánk, de azáltal is fejlődhetünk, hogy valakit, valamit elveszítünk, és ez a tanulási szakasz helyenként és életenként akár még egy sorsfeladat része is lehet.)
De visszatérek most a párkapcsolati nagy Ő-höz.
Mivel az, amit meg kell tanulnunk az élettől, és az az út, amit be kell járnunk olyannyira szerteágazó ahány lélek él a földön, még csak szabály sincs azt illetően, hogy hány nagy Ő lehet egy ember életében. Valakinek nincs. Valakinek valóban egy van. És valakinek, akár bizony több is lehet egy adott életen belül.

Bizonyára vannak, akik azért kezdtek bele ennek az írásnak az olvasásába, mert jelen pillanatban egyedül vannak, vagy a meglévő kapcsolatukban tudatosan, vagy észrevétlenül, de hiányérzetük van.
Nekik bizonyára jólesne olvasni arról, hogyan is ismerhetnek rá a nagy Ő-re, vagy, hogy van-e vele valamilyen tennivaló, ha már megvan. Azt gondolom, legyen szó akármelyik nagy Ő-ről (párkapcsolati, hivatás, szabadidős tevékenység…) mindegyikhez elengedhetetlen az a minden egyébtől megkülönböztető érzés, hogy Ő (vagy az a valami) különösen jó nekem és én is bizony különösen jó vagyok az Ő számára. Nem létezik a nagy Ő definíciója kölcsönösség nélkül, és a kölcsönösséget bizony még egy hivatásban, vagy egy hobbiban is vizsgálni kell és lehet. Például azzal, hogy feltesszük magunknak a kérdést, hogy hasznos, eredményes vagyok-e abban, amit csinálok, miután megtettem a saját fejlődésemért mindent, haladtam-e előre? A nagy Ő kérdéseiben nem elég, ha csak ő jó nekem, nekem is jónak kell lennem nála. Azt maximum csak szeretem csinálni, azzal maximum csak szeretek lenni, aki/ami nem felel meg az oda-vissza áramló elérhető legmagasabb szintű kiválóságnak.
De a kölcsönösségen alapuló említett feltételt sokan ismerik.
Mi kell még ezután, ha mindez megvan? Az a hétköznapi igazság, hogy nem létezik nagy Ő az együtt fejlődés és egymás folyamatos és utolsó lélegzetig tartó tanulása, valamint az átlagon felül befektetett energia nélkül. Ha a párunkról van szó, őt is folyamatosan tanulnunk kell. A nagy Ő-vel folyamatosan és kölcsönösen tanuljuk egymást. Hiszen akármennyire is hasonló két ember (a szerelem meg nagyon sokszor nem a hasonlóságok többletéből keletkezik) nem létezik két egyforma. Hiába beszélünk egy nyelvet, még az egyes szavak jelentése, mi több, használata, vagy a beszédünk stílusa, megszólalásunk időzítése is megannyi módon eltérő lehet. Nem beszélve a többiről. A viselkedésünkről, a cselekvéseinkről, és arról, ahogyan a világról úgy általában mindenfélén gondolkodunk.

A nagy Ő szerintem tehát az, akiért a legtöbbet tesszük, és akiért a leginkább fejlődünk önmagunk által motiváltan, aki kimozdít az összes kényelmünkből és mi is kihozzuk belőle a maximumot. Akivel úgy fejlődünk együtt, hogy élmény egymással a szárnyalás megtapasztalásunk és életünk minőségi diadalívének építése közben.
Nem állítom, hogy ez a ’munka’ könnyebb lenne, mint bármiféle egyéb. Ugyanolyan, ha nem izzasztóbb, mint diadalívet építeni puszta kézzel. De kapsz hozzá segítséget, hogy önmagad által motivált légy; érzelmeid sugármeghajtását. Amit ennek ellenére el lehet bukni és el lehet rontani.
A szerelem csak akkor győz le mindent, ha azért előbb ti is megdolgoztok. Ha nem lenne sok megtanulni valónk a Nagy Ő-vel kapcsolatban, vagy általa, ha az belecsöppent az életünkbe, akkor nem nevezhetnénk fejlődésnek. Amennyiben pedig nem fejlődés, abban az esetben romantikusan értelmetlen, de mindenekfölött naívan mihaszna a népmeséje.

This Post Has 7 Comments

  1. Tiszelt olvasó! A nagy Ő fogalma most nagyon szépen elénk tárult. Soha nem hittem volna, hogy valaha esszét fogok olvasni erről a témáról. Legtöbbünk fiktív, rózsaszín kategóriába sorolná. Beszélünk róla, de nem igazán vesszük komolyan. Nem véljük valóságosnak, és sajnos ezért nem is teszünk meg semmit, mert mesebeli fogalomnak hisszük. Szép, jólhangzik de mese és úgy is állunk hozzá. Ha valaki megkérdezné én hova sorolnám és mi a véleményem erről, hmmm… akkor így vélekednék: A mindenkori nagy Ő az amikor átérzem a kiteljesedettség folyamát. Na, itt most felkaphatod a fejed mert szándékosan kihagytam valamit a mondatból. Valamit átérzek. Nem akármit. VALAKIVEL! Nem akárkivel. VELE! – aki nagy valószínűséggel egyesül velem. Eggyé vállunk. Egy test egy lélek. Annak ellenére, hogy nem vagyunk egyformák egy test egy lélekké válunk. Feloldódunk egymásban. Elfogadjuk egymást. Testemet rábízom a nagy Ő-re ami valószínű kölcsönös. Egy kényes kérdés: lelkemet is? Aha… Te mit tennél? Hogy is van ez? A lelkemet nem bízom a másikra. Egy az, hogy nem is lehet. Abszurd. Akkor meg hogyan egyesülök a másikéval? Hogy leszünk egy lélek? Nyitottsággal! Átláthatósággal! Őszinteséggel! Meddig tart a nagy Ő ? Fogós kérdés. Amíg a lélek összetartja. Persze aki nagyon testi annak a nagy Ő fogalmához nem igazán kötelező a lelki kötelék. Ott csak és szinte kizárólag a testi kielégülés az összetartó erő. A tapasztalat az ellenpólusról is beszámol. Aki nagyon lelki az nem igényel sok, unalomig hajszolt testit. Ott másról beszélünk és sok mindenről. Itt kölcsönös törekvések vannak ami keresi a másik javát és a megélendő dolgok fejlődő minőségét. A nagy Ő és a nagy Ő társa, partnere keresi is mindezeket azért, hogy együtt legyenek nagyobbak, napról napra. Spirituális szempontból is nagy előny ha van harmónia. Bár ez tág fogalom. Érthetőbben; kívánatos, hogy a tudatszintekben legyen összhang. Hogy a nagy Ő ne csak egyoldalú legyen, érdemes egymást ebben állandó jelleggel, emelkedésben segíteni. Ne elvárással mert az zsákutca. Jó példával, kellő odafigyeléssel. Így a nagy Ő velünk együtt lesz igazi, NAGY Ő!

    1. Drága Szabad Lélek!

      Minőségileg gondolkodtál velem együtt, nagyon szépen köszönöm, hogy mindezt leírtad azoknak, akik érdeklődnek a téma iránt! És nekem. Nagyon elgondolkoztatott, hogy vajon létezhet-e olyan kapcsolódás, amikor a lelkemet is rábízom valakire…(Hiszen a testemet sem tudom rábízni valakire teljes mértékben. És legalább olyan szinten rábízhatom-e vajon a lelkemet valakire, mint amennyire a testemet tudom?) Jajj, imádom, amikor elgondolkoztatnak! 🙂

  2. Drága Szellő,
    Minden soroddal egyetértek 🙂 Csak annyi saját gondolat a Tieidhez: szerintem a megismerés- megismerkedés pillanatában mindenki nagy Őként kezdi a pályafutását…. hiszen van abban a pillanatban – vagy többedik találkozásra- valami, ami miatt az ember szíve kihagy egy ritmust, a térd megcsulkik, levegő visszatart 🙂 . Talán mert azt a vágyat vetítjük ki, amit szeretnénk látni benne, szeretnénk érezni tőle. Aztán amikor a rózsaszín fátyol fakulni kezd, akkor látjuk meg igazán, hogy ki is a másik, aki éppen aktuális nagy Őként van jelen az életünkben. Ha szerencsénk van, a gondolataink- vágyaink és a fátyol mögött lévő ember között nincs különbség (vagy csak egészen apró), ilyenkor mondhatjuk: nekem jó, mert az ÉN nagy Őm van velem, és én is megmaradhatok az a kapcsolatban, aki vagyok, mert Ő is azt látta a fátylam mögött, aminek gondolt, az Ő nagy Őjének. Ha nincs szerencsénk – ritkán sikerül ez elsőre- akkor lesznek a nagy Őkből kis Ők, akiket aztán elengedünk, vagy ők engednek el bennünket, ha meglátják a mi nagy Ő jellemünket. De minden kapcsolat – kezdődjön, vagy végződjön bárhogy is- tanít, nem csak minket, hanem jobb esetben a másik felet is. Ahogy írtad is: ezeknek a kapcsolatoknak a tapasztalatit, tanulásait, viszi magával mindenki tovább.
    Köszönöm ezt az írást, hihetetlen módon élveztem olvasni 🙂 Naaaagy ölelés 🙂

    1. Drága Wandoo!

      Köszönöm szépen a minőségi kiegészítést, és hogy együtt gondolkodtunk ezen a kérdésen! Nagyon szeretem a hozzászólásokat, azt, amikor azt olvasom, ki hogyan vélekedik ugyanarról a témáról! Igen, egyetértek! Mindenkitől lehet tanulni, ezért célszerű nem megbánni soha semmit! A hibáinkat megbocsátani magunknak…Hiszen embernek lenni egy folyamatos tanulási folyamat, és ebben az emberi létben, egy másik emberhez kapcsolódni egy külön tudományág! És az egyik olyan ‘terep’, ahol mi magunk is a legtöbbet fejlődhetünk. Ölellek viszont!

      1. Drága Szellő,
        Igen, az élet egy örök tanulásból álló folyamat, az már csak rajtunk múlik, hogyan és mit hasznosítunk az előző tapasztalatokból. Sokan pont ezek miatt félnek szeretni, úgy igazán, szívből, egyetlen pillanatnak a hatására. A tanulási folyamat a sok csalódás miatt már nem olyan fontos…. pedig az, mert csak ezek által fedezhetjük fel – elsősorban- a saját hibáinkat.

  3. Drága Szellő!

    Annyiszor gondoltam erre a témára, mióta először szimpatikus volt valaki. Követeltem magamnak, hogy megéljem, átéljem, birtokoljam az érzést, amit a nagy Ő ad. Naív, egyszerű gondolatok voltak, egy fiatal embergyerektől. Utólag, mikor tisztán lát az ember, ráébred, hogy a hibák, a tanítások, mind egy-egy lecke része volt. Nem a nagy Ő felé tereltek, hanem a belső megnyugváshoz. Nem azt akartam elhinni, hogy eljön az, akit majd felemelek, hanem abban akartam hinni, hogy az vár rám valahol, akivel felemeljük egymást. De mindezekhez, egy erős hit, és egy nyugodt, belső energia kellett. Önmagamhoz vezettek el a kis ő-k, a harcok, a boldog pillanatok, a csalódások, az elválások. Mikor odaállsz a nagy Ő mellé, már nem birtok vágyat kell érezned, nem egy féltékeny állapotba kell süllyedned, hanem gyengéd érintéssel, de erősen felemelni egymást, és mindazokat az élményeket átadni, amit máshol nem élhettél meg. Talán egy ember egy élet alatt, ezt nem tapasztalja meg, de mindezeknek az ereje, egyénenkét változik. Egy lángot az éjszakában nem egyformán érzünk melegnek. Van akinek forró, van akinek langyos. Ha közel állsz megégethet, de ha felőled fúj a szél, az izzó parázs anélkül forrósít fel, hogy lángra kapnál. Ha találkozol, vajon mikor ismered fel egy másik lélekben a társad? Van aki rögtön, van akinek még tanulni kell, mielőtt valóra válhat a lelkek szerelme, és van aki elsétál mellette, mert más úton járnak. Egy nap mindenki életében elhozhatja a sorsok keresztútját, ez egy teljesen átlagos napnak fog indulni, de mire felkel a hold, már más lesz a világ. Hogy honnan ismertem fel ezt a napot? Aki őszinte önmagához, az tudni fogja, hogy ecsettel a kezében jött el, és színezi szépre a világot.

    1. Drága Aruco!
      Ezt gyönyörűen megfogalmaztad, nagyon szépen köszönjük! Egyetértek Veled! A nagy Ő-vel a találkozás eltérő, nem is biztos, hogy rögtön “felismerjük”, vagy hogy már rögtön az első találkozásnál kapcsolódni kezdünk egymáshoz szerelmi téren. Annyiféleképpen történhet és annyi vegyes történetet hallani! Szeretek ilyenekről értesülni! 🙂

Vélemény, hozzászólás?