Szerelem a Mennyországban

Szerelem a Mennyországban

Mivel mindenki valósága a hozzá érkező impulzusokból, információkból, gondolatokból és érzelmekből áll, amiről nem beszélünk, vagy semmiképpen nem jut el hozzánk az egészből, az számunkra nem is létezik. Olykor feltesszük ugyanazokat a kérdéseket, s ha nem is jutunk előrébb megválaszolásukban, a valóság ezeken a kérdéseken kívül, látszólag másból nem is áll. Vannak dolgok, amikről nagyon sokat beszélünk, és vannak olyanok is, melyekről sosem. Utóbbiak, annyira abszurdak, hogy a kérdést inkább már fel sem tesszük. Tabuk.
Igaz, ami igaz; az emberi fantázia csak egy atomnyi része az egész Univerzum működésének. De attól, hogy a választ sok esetben nem kapjuk meg elsőre, a kérdéseinket még feltehetjük.
Most egy ilyen, rövid utazásra invitállak atomnyi fantáziánk miniatűr kis világában, és felteszem a kérdést: ha a földön a szerelem a legjobb érzés, akkor miért maradna ki a Mennyországból? Vajon a túlvilágon mindenki iránt szerelmet fogunk érezni? Vagy ott találnak rá az igazira azok, akik itt, a földön, nem találták meg?

 Létezhetnek-e egyáltalán érzések a túlvilágon, vagy azon a síkon mindenki felé egységes szeretet érzés árad majd belőlünk, ahol nem teszünk különbséget szimpátia, baráti, rokoni, szerelem érzések között, mert egyszerűen nem leszünk rá képesek?
A Földön lévő törvényeket a polaritás működteti, így jogosan merül fel; ha legalább egyfajta érzelem felüti fejét a túlvilágon, akkor annak meg kell, hogy legyen az ellentétpárja is, ugyanott. Erre lenne a „pokol”? Van egyáltalán?

Együtt megöregedő párok esetén gyakori meggyőződés, miszerint a túlvilágon találkoznak lelkeik és örökké boldogok lesznek együtt. Amennyiben nekik van igazuk, akkor viszont a szerelmet nem csak ők, hanem azok is megtapasztalhatják a túlvilágon, akik a Földön csak ideig-óráig élvezték azt, s a földi síkról elhagyatottan távoztak.
Rengetegen vannak, akik ugyan rövidebb-hosszabb időszakot megélnek egymás mellett, még életükben véget ér a kapcsolatuk. Számos esetben több évtized és egynéhány gyermek születése után következik be a válás.
Eleve, hány kapcsolata van egy átlagos életvitellel rendelkező embernek egy életen belül?
Az, hogy valakit kiszemelünk óvodás korunkban, akivel aztán az egész életünket leéljük, nagyon- nagyon ritka, és ha meg is történik, sajnos ez a tény önmagában még nem bizonyíték arra, hogy a két fél közötti kapcsolat szerelmen alapszik. Túl sok minden van itt a földön, amit megnézünk, megmérünk egy emberen, vagy ember körül, mielőtt szeretni merjük a lelkét. Ha merjük egyáltalán.
Képzeljük el azt a dimenziót, ahol csak az egyes lelkeket látjuk, olyan élesen, mint ahogy a földön láttuk, tapasztaltuk azokat a személyiségjegyeket, ingóságokat, melyek számunkra kitettek egy embert. Képzeljük el egy pillanatra, hogy nincsenek se testek, se rangok, se tulajdonságok, se távolságok. Nő vagy csökken annak az esélye, hogy rátalálunk ebben az elgondolt dimenzióban a párunkra?

Amennyiben léteznek érzések a túlvilágon, és ott is szerelembe tudunk esni, akkor a kérdés már nem is csak az, hogy létezik-e életen át tartó szerelem, hanem hogy létezik-e szerelem, mely egy létezésen át tart. Vagy normális lenne, hogy valóban minden elmúlik, mindenki, minden egyes lélek fejlődik, és olykor elváltozunk egymás mellett, így újabb útitárs szegődik mellénk?  Lehet, hogy tulajdonképpen mi, így, egyek, maga vagyunk a nagybetűs szerelem, s komponenseink a földön erre olykor ráeszmélnek, amikor lángra kapnak egymás iránt?
Miért ne találkozhatnánk halálunk után olyan lélekkel, akivel a földön nem hozott össze minket a sors, és miért ne dönthetnénk úgy, hogy egy következő életben, vele éljük meg a szerelmet, a földi síkon is?
Abban a legtöbben talán egyetértünk, hogy a túlvilágon ledobjuk blokkjainkat, mindent, ami a földön visszatarthat minket attól, hogy valakibe beleszeressünk; az ízekre boncolgatást, a külsőségekbe való beletemetkezést, az egzisztenciális különbségeket. Az is előfordulhat, hogy pont fordítva van, a földi lét során már ismerjük azt a lelket, aki számunkra a létezésen át tartó szerelem, de annyira be van „csomagolva”, amikor az élet a földön az orrunk elé helyezi, hogy csak halálunk után vesszük észre lelkének nagyságát, annak pompáját, amikor minden mázból kihámozták őt számunkra.

A földön például, láthatunk valakit magunktól nagyon különbözőnek, míg a „túlparton”, amikor szembesülünk azzal, hogy minden egy, és a különbözőségeinkkel együtt adjuk ki az egészet, elkápráztathat bennünket a saját ellenpólusunk, az energia, aki által mi létezünk. Megértjük, ha ő nem lenne, nem lennénk mi sem, ő pedig tulajdonképpen ugyanaz, mint mi, csak más megvilágításba van (volt) helyezve.

Akárhogy is van, erről is beszélhetünk még hosszan. Hallottad már a mondást, hogy minden létezik, ami legalább egy ember gondolatai közt megfordult?
Talán azért van a földi életünk, hogy a szerelmet és az érzések széles skáláját megtapasztaljuk, átélhessük, mert a túl végen „csak” szeretetet érzünk mindenki iránt, olyannyira, hogy valóban mindenki egynek fog tűnni. Talán az ott tapasztalható szeretet olyan nagy dózisú, hogy fel sem tűnik majd, hogy a föld leggyönyörűbb virága egyszerűen nem fellelhető azon a síkon. Mert ott minden egyformán és ugyanolyan gyönyörű lesz.

Vélemény, hozzászólás?