Isten tudja

Isten tudja

Mit is írhatnék még Istenről, amikor a világirodalom legjava róla szól, és a világtörténelem számos eseménye is hozzá köthető?
Az biztos, hogy létezik egyetlen eternális permanens, amivel az emberiség mindennél többet bíbelődik, és mindennek dacára értelmezi félre azt szüntelen.  Kemény fába vágnám a fejszémet, ha egyetlen iromány alá kísérelném sűríteni, amit a Teremtőről és mindarról gondolok, miképpen a fajunk civódik a fényen. Éppen ezért, meg sem próbálkozom vele. Gondolatmorzsákat szórok, annak lehetőségét, hogy közösen tanakodjunk valami olyasmin, ami talán a legfontosabb.  A legfőbb ismeretem pedig, amit születésemtől fogva érzek, benne foglaltatik a cím alatt nyugvó keretbe.

Nekem különösen hamar megmutatták Istent. Istennek engem bemutatni ugyan nem kellett, az bizonyos, hogy már akkor hallottam róla, amikor az éntudatom ki sem fejlődött, és legelső emlékeim is korábbiak arról, amikor nekem róla mesélnek, mint saját magamról.
Vallásos nagymamáim voltak. Tőlük kaptam az első gyermekbibliámat, velük jártam hetente templomba. Születésnapomra keresztmedált ajándékoztak, hogy az Úr mindig velem legyen, s én véletlenül se feledjem. Esténként úgy imádkoztam, ahogyan ők tanítottak meg.
Azok a drága nagymamák eredendően fénylenek egy egész életen keresztül! De ahogyan felragyogtak az Úr jóságában, ahogyan megmártóztak annak erejében, amennyire jók szerettek volna lenni, igazán jól szerették volna csinálni az életet, az az őrangyalaimmá avanzsálta őket az örökkévalóságig.
Pedig se nekik, se másoknak nem sikerült teljesen jól művelni az életet, és amikor gyermekként először hallottam azokat a szomszédokat szitkozódni, egymással vitatkozni, akik hetente mellettünk énekelték az igét a kis vidéki falu templomának fapadján ülve, az első gordiuszi csomó megköttetett az egészen odáig egyszerűnek és egyértelműnek vélt hitrendszeremen.
És egészen biztosan összehúztam a szemöldökömet, amikor azt láttam, hogy sokszor, aki kerülte a templomot, szerény, visszafogott életet élt, ellentétben azzal, aki megmérgezte a macskáinkat, meggyónta azt esténként, vagy heti rendszerességgel feloldozást kért bűnei végett a papi áldás közvetítésével.
Talán úgy van ez a legtöbbünk életében, mint ahogyan velem is volt, amikor én voltam kisgyerek; a lurkók egyszer csak úgy ráéreznek arra, hogy Istennek nem is fontosak a székesegyházak, ahogyan az sem, hogy a Hiszek Egy-et, vagy a Miatyánkat lefekvés előtt szaporábban ismételgessük, mint ahogyan a fogunkat mossuk. Mert Istennek sokkal fontosabb mindennél az, hogy az élet valós pillanataiban legyünk jó emberek.
De ezt nem álltam le a felnőttekkel megbeszélni akkor, s talán azért nem, mert ők a gyermekekkel nem állnak le ilyen komoly kérdéseket firtatni.
A hitrendszerem mindazonáltal tovább csomósodott, s miközben cseperedtem, kitanulmányoztam Istenről mindent, amit irodalom formájában felém tolmácsolt róla az emberiség. Biztosan emlékszem, hogy úgy lettem kamasz, hogy nem értettem az egészet.
Miért követel véráldozatot Isten a Bibliában? Miért küld a pokolra, ha rossz vagyok, miért nem tud megbocsájtani nekem, aki tudatlan vagyok, és egyáltalán; mi számít rossznak, hány fekete pont érdemel poklot, mert ha már egyetlen egy is, akkor az emberiség egésze odaveszett…
Vagy valóban le lehet imádkozni ezeket a rossz pontokat és csak a pap tudja megmondani, melyik bűnöm hány imáért enged el?  Esetleg az lenne elég, ha szívből megbánom? De hogy bánjam meg szívből, ha a rossz nem is mindig olyan egyértelmű, így én nem is mindig érzem annak?

Az iskolákban tovább tanulhat az ember Istenről is, de van az úgy, hogy az ismeretek és információk csak még inkább összezavarnak. Befogadhatatlanul tárult elém a vallásháborúk kálváriája, az, hogy az emberiség nem tudott megegyezni se Isten nevében, se abban, amit az mondott. Ezért az emberek úgy döntöttek, hogy megölik egymást. És egy cseppet sem számított nekik, hogy higgyenek akármelyik Istenben, tök mindegy a neve, csak az a biztos, hogy az az Isten egyetlen dolgot szándékozott volna kifejezni. Ez az egyetlen dolog pedig annyi: szeress!
De az emberi faj ezt az egyszerű üzenetet sem volt képes se adoptálni, se betartani.

Évtizedeken keresztül néztem az emberekre úgy, mintha a Marsról jöttek volna. Egészen addig, amíg végre meg nem értettem, Isten tényleg soha nem mondott mást, és nem is mond semmit egészen a mai napig, csak azt az egyetlen dolgot, hogy szeresd, de ne csak saját magadat, szeresd az embertársaidat is. Szeresd olyannyira, amennyire tőled az telik, és vedd észre, hogy az Univerzumban minden őáltala teremtetett, így minden azért van, hogy szeresd, és hogy szerethessen.

Martin Luther annak idején, többek között azért is szállt harcba, hogy a korabeli apácák kijöhessenek a zárdák falai közül. Manapság a papi cölibátus eltörlése felett vitáznak az ebben döntésjogot gyakorolható felek. Miért van az, hogy az ehhez hasonló dilemmák felmerülhetnek egyáltalán?
Mert ember rendelte el őket. Ha Isten adta volna írásba, hogy a szeretet hirdetői ne gyakorolják a szeretetet a maga hús vér megnyilvánulásában, akkor meg sem kísérelnénk eltörölni ezt az oly féltve őrzött regulázást.

Amikor felnősz egy világba, amelyben egyszer csak megállapítod, hogy Istennel tulajdonképpen semmi baj nincs, csak az emberek értik őt félre, s neked végig kell olvasnod, hallgatnod és még meg is kell tanulnod téves becsléseiket róla; arról miképpen nevezik őt újra és újra el, hogy miben vélik felfedezni, miben imádni, hogy szerintük éppen mit mond, mire kötelez, mi az, amit kíván, végső soron megnyugszol. Nem csak azért, mert nyugtázod, hogy az Isten rendben van, hanem azért is, mert előbb vagy utóbb felfedezed, hogy az emberek is szüntelen a fényt és azt keresik, miképpen lehetnének sugárzóbbak, és csak esendőségeiknek és tejfelesszájú kezdetlegességüknek köszönhető, hogy mindez olykor egymás pusztításába torkollik.

Lehet, hogy a nagy legendák megtörténtek, az is elképzelhető, hogy jártak közöttünk valóban tanítók, megvilágosodottabb emberek, vagy félig maguk is Istenek, ahogyan az is, hogy ezen emberek követői tovább szőtték, költötték az egyes mítoszokat kedvük szerint úgy, ahogyan a leginkább jónak tartották; hogy éppen csak a lényeg ne sorvadjon el. Elég tíz embert egymás mellé állítani, az első fülébe súgni valamit, és megnézni, mi jön ki a tizedik szája közül. Ezek után, ki tud hinni feltétel nélkül abban, hogy az emberiség sok száz generációja, minden halandói mulasztás nélkül, feketén-fehéren, úgy ruházta át, amit Istentől, Istenekről hallott, hogy afelett parancsolatokként aggódjunk és szentírásként tiszteljük?
Az ember törekszik megfogalmazni és továbbadni a fényt. Kézről kézre jár mindaz, amit a hitről összefoglaltunk a történelmünk során, gondolatokat cserélünk róla, megtanítjuk egymásnak. Még a korai gyermekkorban felhívjuk a figyelmet arra, hogy van valami, ami e világon túlmutat, ami a gyermek élete előtt is volt, s majdan akkor is lesz, ha a testéből kinövi a lelkét.
És fontos, hogy a továbbiakban is gondolkodjunk erről. Ahogyan az is fontos lenne, hogy saját történelmünkből kiindulva, ösztönözzük gyermekeinket az önálló továbbgondolás, perszonális ráérzések kifejezésére Istenről.
Kívánatos lenne, már a legelső bibliai felolvasás mellé megjegyezni, hogy mindaz, amit Istenről tudunk, csak az eddig felhalmozott halandói ismeret. Ezen kívül, még igaz lehet Istenre megannyi más is.
Hiszen egy olyan hatalmasság, ami egy egész univerzumot teremtett, és ki tudja még mennyit, amiről tudomásunk sincs, csak úgy lehet alkotóelemei átfogó egésze, ha valamennyinek azt nyújtja testen kívül, amit az leginkább hitt még abba a testbe zárva. Ha azt adja a léleknek, ami számára a legnagyobb szeretet, boldogság és fény. S ha ehhez az kell, hogy az egyik szegmensnek Isten nyújtsa a fényt a halál után, a másiknak Allah, akkor egyedül a Teremtő az, akinek ez nem okoz gondot. Sőt! Még Zeusz és Adonáj is végső soron ugyanazt a fényt nyújtja, maximum csak nem ugyanannak. Fényből pedig van annyi odaát, hogy nincs az az Isten, aki összekapna rajta.
Így létezik minden, tehát a világtörténelem összes Istene is, békében, nagyon is egymás mellett. És ez az Isten mindamellett ugyanaz az Isten, ha a halandó elmének milliónak tűnik is.

Amikor az ókori görögök, rómaiak, több istenben hittek, végül is, csak azt látták meg, amit a New Age is. Azt, hogy Isten ott lehet mindenben; a tengerben, a művészi kidolgozottságban, a borban, az állatokban, a kézművességben. Azzal a különbséggel, hogy a 21. századi nyugati spiritualitásban sokan már fel vagyunk ébredve annyira, hogy tudjuk, a mindenben való megjelenéshez a teremtőnek nem kell százfelé válnia, és száz különféle nevet viselnie.
Mit számít, hogy nevezzük, milyen néven szólítjuk, milyen alakban jelenik meg, vagy milyen szabályok közé szorít, hogy kipréselje belőlünk a jót, ha végső soron az a célja, hogy a szeretet egységével áramoljunk, éljünk, tapasztaljunk?

Az ember tökéletlen azokban a dolgaiban is, melyekben a hitét rendezi. Még ott is birtokolni, bizonygatni, kisajátítani akar. Az emberek valamely nevű szeretet szellem mögé bújva indítanak háborúkat, bélyegeznek, megtiltanak számos dolgot, és még a pokolra is sorolnak. Pedig bármely istennek többet jelent, ha csak szeretsz, és nem vitázol róla.
Évezredek kellettek ahhoz is, hogy az ember elkezdje belül is keresni azt, aki megteremtette, ahelyett, hogy kívül loholna utána kétségbeesetten.
Tehát, ne feledd: ha bármikor is úgy tűnne, problémád van Istennel, tartsd szem előtt, hogy talán mindaz, ami ellen ellenkezel, az emberiség által tolmácsolt kép őróla, ami nem egyenlő az ő lényével, se azzal, amit valaha kért, vagy mondott. Ha azt érzed, hogy nem tudsz Istennel azonosulni, keresd meg a saját Istened. Bőven elfér még a tiéd is ebben a galaxisban.

This Post Has 3 Comments

  1. Kedves Szellő-testvérem !

    Amikor először olvastalak itt nem volt egyértelmű az álláspontod, de feltűnt mennyire diplomatikusan kezeled a témát. Nagy előny, hogy nagymamáid által van vallásismereted de miután a New Age is említve van, na onnantól már alakul a káosz. Ne vedd magadra, jóból mondom, a New Age-t nem nagyon csípik a történelmi vallások. Látom mások írásaiból, hogy érzés ihlette témák is szerepelnek. Akkor had legyen kommentben is most ilyen. Nálam a hívőségnek nagy a fontossága. Bár itt a csoportban elfogadásban és a feltétlen szeretben hiszünk, valamint csak így tudunk  létezni, mégis  bolygatott egy téma, ami akkor nagyon nyugtalanná tett Veled kapcsolatban. Most röviden fogalmaznék, mert a többit a történeteimhez szánom kibontakoztatásra. Szóval az volt itt az irtó nagy szívügyem, hogy Te mennyire vagy hívő, és milyen formában, ugyanis ez teszi az irántad érzett bizalmamat és hálaorientált vonzódásomat értelmessé vagy értelmetlenné. Tartok attól, hogy most is bonyolultan fogalmazok, de érzem azt, hogy elfogadtál a teljesen nyilvánvaló játékszabályaimmal és elveimmel együtt.  Ebből annyit látok – és váljék ez mindannyiunk tanulságára:  A Te hitednek a mennyországa és az én hitemnek a mennyországa eggyé olvad…előbb utóbb. Most már látom, hogy a Te mennyországodban is jól tudnám magam érezni. Ez szerintem lehetséges és nem teória!  Tehát ne kezdjen el senki ellenünk kombinálni. Ja… és persze van ott hely még másoknak is.  Maga Jézus adta a mennyek kulcsát az embereknek, Péter által a következő örömüzenettel:

    „És néked adom a mennyek országának kulcsait; és amit megkötsz a földön, a mennyekben
    is kötve lészen; és amit megoldasz a földön, a mennyekben is oldva lészen.”       Tehát  Ámen!

  2. Nagyon mély gondolatok szépen, őszintén megírva – szokás szerint!
    Ahhoz nem érzem magam sem képzettnek sem tapasztaltnak, hogy a tartalmi részt igeneljem, vagy vitassam, ezért csak néhány gondolat.
    – 75 év múltán – két és fél éves megnyomorodásomat is figyelembe véve – elmondhatom, hogy boldog életet élhettem és élek. Ha jobban körülnézek, akkor pontosítanom kell! Nagyon boldog életet élhettem és élek. Mindezt ateizmusban, vallástalanságban mennyország és pokol nélkül. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy nagyon sokan ismernek, így bizton állíthatom, hogy semmi gond nincs az erkölcseimmel, viselkedésemmel sem. Ez nem azt jelenti, hogy minden reggel azzal kezdtem a napot, hogy százszor elmondtam magamban, hogy „Nincs Isten!”. Egyszerűen nem foglalkoztam ezzel a kérdéssel!
    – Örültem annak a gondolatodnak, melyben leírtad, hogy egy történés és az arról szóló írás valóságtartalma fordítottan arányos az írás megszületése és a történés időpontja közt eltelt idővel. Bizony a Biblia minden szavát emberek írták, de soha nem a helyszínen a történés időpontjában, hanem sokszor évek múltán! Ugyanúgy, mint az írásban leírt mesékben. Nincs is ezzel semmi baj, hiszen a gyermekeknek mindegy, az viszont nem baj, ha a felnőttek ennek tudatában vannak.
    Köszönöm, hogy olvashattam!

    1. Köszönöm szépen a soraidat Laci bácsi! Én különösen örülök, hogy ateistaként itt vagy Nememind1 világában, és meg mersz nyilvánulni! Hiszen Nememind1 erről szól! Annak pedig, hogy a Nememind1 által, életem része is lettél egy kicsit, még inkább örülök! Én vagyok hálás a figyelmedért, és az idődért, amit írásaim olvasására szánsz!

Vélemény, hozzászólás?