Nem létezik jó vagy rossz történet. Igaz történetek vannak.

Ezért hagyjuk, hogy átverjen az elménk

Ezért hagyjuk, hogy átverjen az elménk

Nos, ez nem egy panaszindítvány, csupán a megoldásra törekvés kezdete. Sokan fájlalják, hogy nyugaton vannak, visszautasítják az egyenlőtlenségeket, ellenzik, hogy egy olyan világban éljenek, amit ilyen nagymértékben hatalmába kerített a pénz. Rendszerint azonban, ezek az emberek kosarat kapnak az e világi törvényektől, amikor felteszik kérdéseiket, mint például, hogy miért és ki veszi el tőlük az élet értelmét, miért kell azon végigloholniuk, miért csak arról szól ez az egész, hogy a számlákat fizetik és meghalnak?
Egyre több spirituális „tanító” és irodalom hívja fel a figyelmünket arra, hogy legyünk éberek és szabadítsuk fel az elménk. Szép egy szabadabb, jobb világra való törekvés, ahol kevesebb (vagy egyáltalán nincs) esélyegyenlőtlenség, a javakból mindenkinek egyformán jut, vagy legalább is, a szegénységet felszámoljuk és a világ milliárdosainak felhalmozott vagyonát szétosztjuk az éhezők között. Ahol kevesebbet rohanunk, többet figyelünk egymásra, a tekintetekre, a lelkekre, az élettörténeteikre, ahol megszűnik bántani a másikat nézetei miatt, ahol inkább tiszteljük a különbözőséget, mert úgy érezzük, a differens szegmenssel is csak többek vagyunk.
Azt már tudjuk, mire vágyunk (vagy mire vágyik sok-sok millió emberi szív), a kérdés már csak az, hogyan érjük ezt el? Te szoktál rajta gondolkozni?

Ha felülemelkedünk egy pillanatra személyes történetünkön, azt látjuk, hogy az emberi életek, sorsok vázlatai, mindenkire szabva ugyanolyanok. Ha a Teremtő készített volna piszkozatot teremtményei élettörténetének, minden bizonnyal az alábbiak szerepeltek volna benne.

Megszületnek. Mesebelinek látják a világot, csodálják azt és egymást is. Gondtalanok. Ugyan ezekre a mitikus évekre nem emlékeznek, nyomokban ennek a korszaknak az érzete és foszlányos emlékei, mégis végigkíséri és meghatározza egész életüket. Előfordulhat, hogy az az ekkor már felnőtt lény, akit ebben a korszakban ezek az újszülöttek elsők között látnak, egész életüket meghatározó jelenség; amikor későbbi évtizedeikben erre a bizonyos emberre gondolnak, fényleni kezd az egész világegyetem, ők testesítik meg a gyermekkor tisztaságát, gyakran még az őrangyal szerepét is magukra ölthetik.

Kicsivel később, az általános iskolában, korábbi újszülötteink pajtási szövetséget kötnek. Szájról szájra terjednek közöttük a felnőttkorról szóló kolosszus titkok. Emellett megtanulnak korán kelni, egy adott rendszerben működni, kezd közelebb kerülni hozzájuk a bolygójuk uralta rendszer; a fajuk történelme és annak felállított szabályai. De még nem fogják fel. Rakoncátlankodnak, talán itt esnek először szerelembe is, innentől kezdve datálódnak az első komolyabb csalódásaik, lemondásaik, melyeket sok esetben csak később éreznek át igazán. Netalán ekkor veszítik el világukból az első embert is, s az egyik nap volt, a másik nap már nincs, örökre elbújt felfoghatatlan paradoxonja hosszú időre leköti figyelmüket. Az a paradoxon, melyről úgy tűnik, a „mindentudó” felnőttek sem értik, nehezen fogalmazzák, vagy ahányat kérdeznek, annyiféleképpen fejezik ki.
És a kisgyermek itt azzal szembesül, hogy a felnőtteknek valami nagyon fáj, és ez az, ami nekik is nagyon fog fájni később. Sokkal inkább, mint ebben a korban.
Az biztos, hogy a legtöbben sosem felejtik el azt, gyermekkorban hogyan látták az embereket és a világot, s valamennyinek cél, hogy a későbbiekben ezt a szemléletmódot újra megtalálják, vagy éppen, hogy nagy kérdőjel marad a lelkükben azt illetően, miért nem lelik.

A további években egyre inkább simulnak bele a szabályokba, a földi halandóság lefektetett és hosszú ideje működőképesnek tűnő rendjébe; szakosodnak, nagy nehezen (ha szerencséjük van, könnyebben) eldöntik, mivé szeretnének válni, mivel szeretnénk foglalkozni, ritkábban rögtön az útjukra kerülnek, de a legtöbbször később néznek csak szembe az ekkor hozott döntéseik tévedéseivel. Ha így történik, újabb iskolákba jelentkeznek, vagy inkább beletörődnek és nem változtatnak korábbi döntésükön, amit végül egész életükben bánnak. Közben átesnek egy pár nagy szerelmen és hazavisznek egy pár rossz jegyet. Szembenéznek azzal, milyen, amikor csalódnak bennük, és miben tér el az az érzés, amikor büszkék rájuk. A legtöbbjük, ha fokozatosan is, igyekszik megszerezni mindent, amiről a földről úgy hírlik, szükséges a boldoguláshoz. Többször, többen, azt hiszik, ez elég a boldogságukhoz is.
Így bezsebelnek nyelvvizsgákat, jogosítványokat, és különféle képesítéseket, közben azt is felfedezik, hogy ezek birtoklása, mennyisége, minősége, meghatározza őket a többiek szemében, s minél többet gyűjtenek ezekből, sorsuk annál jobbá fordul a földön. Hosszú ideig hiszik ezt, mert elhitették velük. És mikor ennél is hosszabb idő múlva azzal néznek farkasszemet, hogy ez nem minden esetben van így; nem feltétlenül boldogabb az, akinek ezekből a képesítésekből sok van, és nem is feltétlenül ennyi egy ember, akkor pánikrohamot kapnak. Mintha közben rengeteg évet vesztegettek volna el.

Mindenesetre, ha ekkorra már valamennyit sikerült gyűjteni a földön lévő tanúsítványok közül, valamiből megélnek, valahová mindennapos jelleggel dolgozni járnak, időből, amit embertársaik figyelmére és az élet mélyebb kérdéseinek megválaszolására szentelnek, egyre kevesebb marad. Dolgoznak, rohannak, vécére járnak, esznek és alszanak. Ekkora kívülről már teljesen asszimilálódtak az úgynevezett emberi társadalomba. Némelyikükben ugyan felmerül a tény, hogy mennyivel máshogy látták ezt a társadalmat messziről, kívülről, amikor még nem voltak szerves részei és kisgyermekek voltak, és hogy ez az egész mennyire különbözik is attól, mint ahogyan egykoron tűnt, de ezt a talányt feloldani már végképp nincs idő.

Elenyésző azok száma, akikben ekkora még maradtak álmok. S még kevesebb azoké, akik ebben az életszakaszban tesznek is még érte. Az, hogy ki mer ilyen szabályok között a szívére hallgatni, s ha túl késő is, visszafordulni a saját szíve után, egyénfüggő.
De a piszkozat folytatódik tovább. Embereink elmúlnak harminc évesek, találkoznak valakivel, akivel hosszabb távon is összekötik az életüket. Valaki szerelemből, de vannak sokan, akik a kor támasztotta elvárás miatt. Vagy, mivel nem talált az emberiség ebben az egészben nagyobb értelmet, mint a családalapítás, utódnemzés, rengetegen vannak, akiknek az élet értelme ebben ki is merül.
Családot alapítanak, felnevelik gyermekeiket, hogy elválnak-e attól a társtól, akivel mindezt kivitelezték, az is egyénfüggő, de egyre többen sajnos, igen. Az viszont biztos, hogy többnyire embereinkből is nagyszülők lesznek, akik az unokáik emlékezetében majd örökösen fénylenek, és talán ők gondolkoztatják el őket legelőször a hol volt, hol nem volt paradoxonjának misztériumán, az élet véges észrevételének kérdéskörén.

Látván valamennyiünk vázlatos élettörténetét, azt, hogy a lényegben mindannyian egyformák vagyunk, azt kell, hogy mondjam, téved az, aki azt hiszi, egyikünknek sincs jelentősége ezen a bolygón. Mindannyiunknak elég szignifikáns jelentősége van, de pontosan a piszkozatból kihagyott részletek azok, melyek jelentőségteljessé tehetnek egy-egy élettörténetet.

Az emberi faj olyan faj, amelyik megteremtődött és azóta fenntartja saját magát, anélkül, hogy bárki is elmondta volna neki, mi fajának a célja, értelme, és vannak bizonyos rejtélyek, melyekről mintha valaki szándékosan hallgatna az idők végezetéig. Ilyen például a halál, azaz az egyszer volt, hol nem volt paradoxonja, az idő örökös megkérdőjelezése, vagy az, hogy is hívjuk a Teremtőt, milyen az ő világa, és mit is vár el tőlünk itt a földi létben. Meg, ha elvárja egyáltalán, akkor miért nem tudatja? És miért is titok az, hova tűnik valamelyik szerettünk egyik szempillantásról a másikra?
Szóval, mivel az emberi faj már egy örökkévalóságnak tűnő időn át kutatja létezésének, teremtésének a titkát, de arra választ még mindig nem kapott, és nem súgja meg azt senki, célokat kezdett el rendelni saját magához. Az emberi faj, mint egyetlen energia mező tudja, hogy az általa felállított szabályoknál, céloknál, sokkal több ő, de azokat a szabályokat és célokat húzta, melyek ahhoz segítik hozzá, hogy saját magából, egyes egyénei életéből, jelleméből, kihozza a maximumot. Senki nem büntet minket azért, ha azt merjük mondani a rendszerről, vagy az elődeink által felállított szabályokról, hogy nem helyesek, és elmerünk térni a részletekben. Pontosan a részletekben való eltérés az, ami új, nemesebb célok felé irányíthatja az emberiséget, már ha lesznek az egyedei között elegen, akik a részleteket ízlésesen és etikusan kidolgozzák.

Persze fontos, hogy jelét adjuk annak, hogy nem tetszik a rendszer, vagy véleményt formáljunk arról, pontosan melyik pontjain is kéne óriásit változtatni. Az is fontos, hogy mindenki, a földön élő összes emberi egyed vegye észre, hogy tulajdonképpen semmilyen szabályt nem kaptunk, mindegyiket mi alkottuk, tehát azok tévedhetnek és jogunkban áll azoknak ellentmondani. A Teremtő nem véletlenül nem írt vázlatot az emberek életéhez, és az sem véletlen, hogy ennek ellenére az előbb felvázolt sorok mégis ráhúzhatóak valamennyiünk életére. Ha valamelyik cél nem esik jól, megalkothatjuk a saját céljainkat és küzdhetünk azokért. Felboríthatjuk a szabályokat, mert sokkal szabadabbak vagyunk annál, mint ahogyan azonosulva a rendszerrel, azt az elménk el szeretné hitetni velünk. De addig, amíg sokszor még a saját életünknek sem tudunk célt rendelni, nem hogy az emberiségnek, addig annak az illúziónak élünk, amit konyhanyelven úgy nevezünk: hétköznapok.

Próbáld ki, hogy nincs pénzed, és munkanélküli vagy három hónapig! Ilyen lenne az élet, ha nem lenne benne se szabály, se cél. Már egy rövid idő után beleun az ember, semmi sem motiválja, nincs miért felkelni, minek élni, még mozogni is nehezebb. Így nem teljesedhet ki egyetlen emberi élet és jellem sem. Nincs benne se ösztönzés, se kapcsolódás, és nem hogy minőséget, még tartalmat sem találni benne.
A fennálló rendszer maradéktalan felszámolása tehát senkinek sem jó. De mi az, amit érdemes lenne megtartani, és mi az, amit legalább valamilyen szinten jobb ötlet lenne elvonni belőle egy szebb, jobb világért?

Egyre többen értünk egyet abban, hogy nem a legjobb, legigazságosabb, legértelmesebb rendszert építettük fel. A baj talán nem is az, ha panaszkodunk (persze, ha nem visszük túlzásba) mert az arra utal, hogy változtatásra szükség van. Gond akkor van, ha érezzük a változtatás szükségességét, esetleg hangot is adunk neki, de egy pillanatig sem gondolkodunk el a hogyanján. Ha elmerülünk a saját fantáziánk világában, abból nagy baj nem lehet! A kollektív gondolkodás pedig előrébb juttathat minket, mint a magányos harc.  Fontos, hogy időközönként megoldásokat javasoljunk, ötleteljünk, hátha egyszer, száz év múlva, a gondolatoktól eljutunk a megvalósításig, ami őseinket egy tartalmasabb világhoz vezeti el.

Te mit javasolnál? Ha ne legyen pénz, vagy ne így legyen elosztva, akkor hogyan legyen, és mi legyen helyette?
Ismertem valakit, aki azon a véleményen volt, hogy nincs szükség például büntetésre, mert a büntetés generálja a bűnt. Ő úgy vélekedett, hogy a lesben álló traffipaxok miatt sokkal több a gyorshajtó.
Biztos ez?
Ha mindenkiről feltételezzük a jót, ha annak látjuk őket és úgy viszonyulunk hozzájuk, attól valóban jobbá, esetleg jóvá válnak azok is, akik korábban szélsőségesen kilengtek viselkedésükkel negatív értelemben? Vajon a feltételezés már valóban motorja a megvalósulásnak?
Vajon tényleg minden ember jónak születik, csak a környezetünk, csalódásaink, ránk ható negatív tapasztalataink tesznek egyeseket „rosszá”? Ha igen, hogyan kéne átalakítani, már gyermekkortól kezdve a fennálló rendszerünket, hogy senkit ne érjenek olyan impulzusok, melyektől az arra hajlamos egyed „rosszá” válik?
Vajon ha kevesebb stressz lenne az életünkben, nem kellene örökösen rohannunk, pénzt veszítenünk, kevesebbet vitatkoznánk, kevesebb lenne a bűnözés is? A válasz innen egyértelműen igennek tűnik, de ebben az esetben akkor milyen célt rendeljünk az emberiségnek?
Vajon a technikai fejlődés is kell ahhoz, hogy egyszer elérjünk egy szép új világot? És vajon ha létezik az a békebeli föld, ahol nincsenek háborúk, veszekedések és még a gyorshajtást sem lesi titkon egy rendőr, mert mindenki betartja azokat a szabályokat, amik nincsenek is, akkor milyen céljaink lesznek, hogy ne unatkozzunk? Min fogunk felháborodni, miért fogunk küzdeni? És vajon mi, emberek, képesek leszünk „megbirkózni” ezzel a gyönyörű, szép, új, békebeli világgal?

Magabiztos tévedhetetlenséggel nem tudunk válaszolni ezekre a kérdésekre, ezért hagyjuk, hogy átverjen az elménk. Mert cakompakk semmi sem tűnik jobb megoldásnak a fennálló rendnél, ugyanakkor az átalakítására való kísérlet óriási felelősséggel jár az emberi fajt tekintve.
Néha azonban nem árthat, hogy ahelyett, hogy átverjük, megtrükközzük saját magunkat, feltesszük a kérdéseinket és mondjuk, legalább a barátainkkal beszélgetünk róluk.
Energiából gondolat, gondolatból szó, szavakból tettek, tettekből követendő példák, majd szabályok válhatnak. Egy új kor rendjének pillérei.

This Post Has 4 Comments

  1. Kedves Szellő!

    Azon gondolkodtam, lehet-e erre az írásra röviden válaszolni. A kérdés az talán, miért így élünk ahogy. Vagy honnan jövünk és hova megyünk? Azt mondjuk, hogy van TEST-LÉLEK-SZELLEM. Az első kettőt már talán összeraktuk, talán értjük. Nem tudom a szellemhez írhatom-e- ISTEN. Tényleg nem tudom. Csak sejtem. Sokan érezzük a legszebb érzést- SZERETET. De jó is ezt érezni, de valahogy nem akarjuk nagyon adni. Sem magunknak sem másnak, vagy csak kevés embernek. A szeretetbe nem lehet belekötni. Aki szeret és elfogad azon védőburok van. Csak figyeld meg. Húúú! De kevesen vagyunk ilyenek. A pap mit mond a temetésen? “Vissza adta lelkét a teremtőjének”. Vagyis meg vagyunk teremtve mint lélek emberi testbe. Állítólag vannak más helyek is ahol a “karmádat” letudhatnád, de legtöbben ide a földre akarnak jönni mivel ez egy csodálatos hely és állítólag gyorsabban de nehezebben lehet fejlődni. Én hiszem, mindenki jónak születik, csak a körülmények, környezetünk és a felvállalt életfeladatunk tesz bennünket mássá. Legegyszerűbb ha azt írom, iskolába járunk. Te harmadikos vagy én meg nyolcadikos. Nem sok a különbség.De van. Tudásban és tapasztalatban egyaránt. Utolérhetsz! Miért ne! Attól függ, mit engedsz be az életedbe. Fontos a tudatosság. Duális a világunk, így hát van jó és rossz. Büntetünk vagy sem? Egyáltalán miért csinálsz rosszat? Mert azt nem szabad? Kérdezem, vagy állítom! Valahol ott a kisördög a dolgok mögött. A többség együtt van mert biztonságosabb. Akik pedig nem velük vannak azok különlegesek. Többek közt ők a rosszak vagy a nagy elmék. Valakinek mindig rossz valami. Megvan a saját “törvényem”, a társasházé a városé az országé és a világé. Mégis a világ törvényei alá vagyunk rendelve, mint ember. Ez a bolygó ad életet nekünk. Tisztelnünk és becsülnünk kéne sokkal jobban mint most. Ha ezt megtesszük egyénileg, akkor a másik embert is jobban becsüljük.Szóval idáig jutottam a gondolataimmal. Órákig lehetne ezen a témán elmélkedni és jó téma baráti összejövetelekre.

    mama65

  2. Kedves Mama65!
    Ezt máris egy baráti összejövetelnek vélem. Örömmel olvastam gondolataidat.”Az ember akármi után kutat is, valójában mindenütt szeretetet keres.” (Siey Wegournaver) Ennek fényében nyugodtan egy kalap alá vehetjük Istent és a szeretetet. Ha azért keressük, hogy adni és elfogadni tudjunk akkor meg is találjuk. Szeretek Istenről és a szeretetről ilyeneket olvasni… és figyelek. Ez a ”kevesen vagyunk ilyenek” nekem is bevillan minden nap de mivel Isten elé tártam ezt a gondomat, arra jutottam ez is csak egy illúzió és lényegében itt ver át az elménk. A kevesen vagyunkság érzését szeretném másként fogalmazni. A mai képességemmel azt látom, vagyunk elegen de nem tudunk egymásról. Persze most mi itt néhányan igen, de ez globálisan nincs így. Na ezen is lehetne elmélkedni is meg tenni is valamit. Ezt tekintsük felhívásnak. Tisztelettel : Szabad Lélek

  3. Kedves Szabad Lélek!

    Köszönöm figyelmed. Jó lenne ezeket a dolgokat egy baráti összejövetel keretében megbeszélni. Számomra nem ördögtől való gondolat az, hogy csak illúziók vagyunk. De nem is írom tovább. Még beszéd témának is hosszú lenne. Mégis jó, hasonló gondolkodású emberekkel megosztani gondolatainkat.

    mama65

Vélemény, hozzászólás?

Close Menu
Tovább az eszköztárra