Végtelen körforgás (Tiana írása)

Végtelen körforgás (Tiana írása)

Azt mondják a halállal semmi sem ér véget, s mi bízni szeretnénk ebben. Mi mást is tehetnénk? Mindig éltető erő lesz az, ami reménnyel vértezi fel a szürke hétköznapokat. Annak ellenére, hogy ezt a testet, ezt a hitet, a vele járó személyiséget, a berögzült mozdulatokat, (a  súlyfelesleget?! 🙂 )  soha többé nem kapjuk, és éljük meg, valami állítólag mégis maradandó. A lélek, a natúr lélek, ami újra formálódni képes, az nem válik semmissé. A mozgatórúgója a testnek. Ez teszi bele az első lélegzetet a szervezetbe, és viszi magával az utolsó szívdobbanáskor. Odaát nem években mérik az idő múlását. Nekünk viszont itt, ehhez kell viszonyítani a percek szórakozott mozgását. Az ember egy élet során sokszor kezdi tiszta lappal a dolgokat. Főként egy szerelmi csalódás, gyász után könnyebb így, ha lezárul egy fejezet, s újra nekiindulunk a feladatoknak. Az igazi újrakezdés azonban a halál és az újraszületés között történik. Törlődik a gondolat, az emlék, a memóriába rejtett minden berögzülés. Amire az új életnek nincs szüksége többé, vagy nem olyan formában, ahogy korábban. Amit magunkkal kell vinni, a lelkünkben lesz titkosítva. Aztán az új életünkben kiderül, hogy akarjuk –e a titkot felfedni, vagy élünk a boldog tudatlanságban.  A hit mindig kényes vitát szül. De azt kell megnézni, hogy akár igaz a feltevés, akár hamis, hogy létezünk tovább…de boldogabbak vagyunk itt attól a ténytől, hogy a testtel együtt minden a semmibe vész? A szeretteink eltűnnek nyomtalanul? Vagy könnyebbség lehet úgy tekinteni a folyamatra, hogy egy nagy kapun átlépve új világ nyílik előttünk? Az emberek szeretnek úgy élni, hogy a reményt nem éltetik, mert minek?! Így a spirituális nézet is szűk mezsgyén halad az értelmezésükben. Értelemszerűen megváltozik minden a vég érkeztével. Nincs többé fizikai kapcsolódás, ami ember és ember között lényeges érzés. A szavak más frekvencián érvényesülnek tovább, amit az emberi hallás nem érzékel. Ilyenkor számít sokat, hogy figyelünk –e a jelekre, az álmokra, az illatokra, a különös zajokra, ami hozzáköthet, vagy ráfogjuk bármire, ami racionális magyarázattal szolgálhat. Van-e dolgunk azzal, hogy ezt a kérdést fejtegessük? Jobbnak érezzük, ha túllépünk rajta? Valami rossz élmény miatt zártuk le az érdeklődést? Egyszerűen csak emberek vagyunk, és félünk megérteni azt, amit nem lehet? Minden válasz egyedi nézőpontot tár elénk. Kívülálló nem döntheti el, hogy helyes, vagy helytelen a felelet. A hiszem, ha látom!- szokásos szkeptikus felszólalás. Kapaszkodunk az egónkba általa. Szabályt szabunk egy olyan világnak, ahol nem úgy működnek a feltételek, ahogy nálunk. Ha a tézis mondatból indulunk ki, akkor sosem fogjuk hinni, mert látni kevés embernek adatik meg az élmény.

A testbe zárt lélek gyakran képes haldokolni, elfojtások, bántás, veszteség alkalmával. Viszont mindig kénytelen erőt gyűjteni, hogy a testet erővel vértezze fel, ha még van feladata itt. A test és a lélek addig kölcsönhatásban függnek egymástól, míg a testet nem tesszük le végleg. Ahogy a gyermek létezése a szülőkön múlik egy ideig, így történik ebben az esetben is. Aztán mikor a lélek elég tanulságot, tapasztalást gyűjtött, tovább lép. Elköszön a meggyötört, fáradt fizikai bábutól, ami szolgálta őt éveken át.  A hitünkkel egyedül magunkon segítünk, nekünk lesz elviselhetőbb, ha van kapaszkodó, erőt adó szemlélet, ami tovább lendít a nehéz időszakon. Nem! Soha sem fogjuk jó barátnak tekinteni az eseményt. Akkor sem, ha sok esetben megkönnyebbülést hoz a szenvedőnek. A veszteségtudattal párosítjuk. Fekete színt képzelünk hozzá. Elvesz tőlünk valakit, vagy minket a szeretteinktől. Nem sétál el nyomtalanul. Szuvenírként az évekig húzódó fájdalmat szánja nekünk. Kiegyensúlyozásként a hitet, a további reménykedést kaptuk, amihez fordulhatunk, ha ránk köszön a csuklyás.  Egyedül rajtunk áll, hogy közel engedjük a túlvilág érzékelését, vagy már nem látható távolságba lökjük el magunktól.

Végtelen körforgás

Vélemény, hozzászólás?