Nem létezik jó vagy rossz történet. Igaz történetek vannak.

Vali néni (Fogolyán Szellő igaz története)

Vali néni (Fogolyán Szellő igaz története)

Elmesélek egy történetet, amikor egy 24 órás megfigyelő kamera végérvényesen a szívembe zárta magát. Utóbb már tudom, hogy ehhez semmi más nem kellett, csak annyi, hogy végre ne csak ő lessen, hanem én is vegyem őt észre. De nem csak holmi felületes pillantással. Hanem legalább olyan kitüntetett figyelemben részesítsem, mint amiben rendszerint ő engem 0-24-ben.
Mindig a folyosón volt, biztos pontként az életemben. És saját asztala is volt, miután azon az én térfelemet is beterítette a város napilapjaival, a szemüvegével, a piperéivel és a cigarettásdobozaival.
Amikor a fővárosból kisvárosba költöztem, hamar ráeszméltem, hogy van a kisvárosnak egy elhagyhatatlan „kelléke”: A néni. Aki a szomszédban él, aki mindig kérdez, aki mindenhová benéz, aki kilószámra tukmál a sárgabarackjaival.
Elhallgatnám a teljes igazságot, ha nem említeném meg, hogy kezdetben listát is készítettem róla. Ami valahogy ehhez hasonlóan festett.
Vali néni előnye: Betörők ellen nagyobb biztonságot nyújt, mint egy házőrző eb.
Vali néni hátránya: Rám, aki a fővárosból, egy egymástól elidegenedett közegből származom, frusztráló hatással bír, hogy valaki minden lépésemnek tanúja. Szinte a magánéletem része úgy, hogy nem én választottam!
De Vali néni lábai fájtak. Ezért soha nem ment tovább a folyosón. Ült a bejárati ajtóm előtt a kis asztalánál. És mint már említettem, mindig kérdezett.
– Nekem mit hoztatok a vásárból? – érdeklődött ezúttal erről, miután megcsodálta újonnan szerzett táskámat. Persze maga is elmosolyogta a kérdést, mert tudta előre a választ. Hogy semmit. Egy ilyen kérdéstől az ember mégis zavarba jön.
– Egy szál mentolos cigit tudok adni, ha szeretnéd!
A barátnőm elpoénkodta a választ, miközben én a bejárati ajtót igyekeztem felszakítani a kulccsal. Vali néni eközben komótosan felállt, megpaskolta maga után a széket és készült átülni a vele szemben lévő első ülőalkalmatosságra.
– Gyere, ülj le ide! – mondta. A bejárati ajtó meg közben megmakacsolta magát.
– Mennünk kell igazából… De a cigit szívesen! – hallottam a választ.
– Hová sietsz annyira? Lesz majd idő, amikor lassítanál, hidd el!
– Holnap reggel indulunk Horvátországba.
– Uhh, de jó lesz valakiknek! Hoznátok nekem tengervizet? A sós víz jót tesz a visszereimnek!
Az ajtó kinyílt. Hátranéztem, hogy tekintetemmel jelezzem a barátnőmnek, hogy szabad az út, de Vali néni addigra már felhúzta kis otthonkáját egészen a combjáig.
 – A sós víz csodát művel ezekkel! Majd ti is látni fogjátok!
–  Jó, ez megvalósítható! – mosolyogtam hátra. – Mekkorát kérsz? Féllitereset?
Vali néni, mint aki megmerevedett, markolta otthonkájának szélét a combját behálózó rengeteg felett. Aztán nagy önfegyelemmel mondta.
– Másfél.
– Kérsz bele valamit? A vízbe! Kavicsot, kagylót? Medúzát? – a barátnőmmel felváltva próbáltuk nevetéssel lejjebb engedtetni Vali néni otthonkáját visszereiről. De Vali néni híres volt arról, hogy úgy üti le a labdát, hogy a saját vicceit nem neveti el.
– Ide figyeljetek! – mondta és hatásszünetet tartott. Egyikőnk sem tudta, mi következik. – Én semmilyen rovart nem kérek bele!
De ezután mégis óriásit kacagtunk mind a hárman. És az otthonka ettől valóban visszahajlott eredeti pozíciójába.
–     Ha lesz esetleg üres és felesleges üvegetek… – ismételte Vali néni, én pedig bólintottam.
–    De csak vicceltem ám! – tette hozzá gyorsan. – Ne bajlódjatok ezzel!
Újra nevettünk ketten. Vali néni ezúttal nem. Csak amikor felkért minket arra, hogy ne nevessük ki, akkor nevetett maga is egy jóízűt.  
– Veled nevetünk, nem rajtad! – válaszoltam és bezártam magunk mögött az ajtót. Tudtam, hogy ezt az ajtót illetéktelenek ki nem nyitják a következő héten, mert Vali néni őrzi azt.
Aki volt már Horvátországban, tudja, hogy a tengerparton mindenhol fenyőfák lelhetők fel. Ettől olyan az ország, a maga vörös talajával, mintha találkozna a nyár és a karácsony. És még a tenger sziklás öbleiben feltűnő szemölcsös medúzák sem tudják innen ezt a jellegzetességet elijeszteni. Ilyen „rovarok” között merítettünk vizet Vali néninek.
És vettünk még neki két Istarsko Pivo-t. Annak dobozán rajta van Porec grafijáka, amely település az Isztria-félsziget nyugati része.
–  Ez is az enyém? – tolta el maga elől a két sört a biztosan téves csomag zavarával. Könyökével levert valamit a 24 órás megfigyelő rendszer asztaláról. Elpirulva nyúlt utána.
– Nem véletlenül van ott! – mosolyogtam. – Köszönjük, hogy vigyáztál a házra, amíg nem voltunk itthon!
 – Jó barnák lettetek! Hamarosan diót törhetünk majd együtt és vihettek belőle a családnak!
– Nagyon szívesen! – válaszoltam a néninek, aki mindig kint volt a folyosón, mindig mindent kémlelt, és örökösen szeretgetni szeretett volna. Szeretgetni az állandó figyelmével.

This Post Has 2 Comments

  1. Érdekes jelenség ez a Vali néni, persze nincs egyedül mert magam is találkoztam már ilyenekkel. Sok féle verzióban létezik de mindig van egy közös vonásuk. Van szerencsém ezt a falusi helyzetképet közelről szemlélni. Anyósomék a szlovákiai Serke faluban laknak és a feleségemmel ottlétünkor találkozunk Vali néni rokonverzióival. Nekem érdekesek a tipikus bekérdezések a : jöttetekeee, mentetekeee, ittvagytokeee, meddigmaradtok, megfordultatok, hovámenteeek…? Igenám de ez itt nem úgy működik mint a városban, hogy: sziahogyvagy-köszjó… és ennyi! – hanem itt illik megállni és mehitten elbeszélgetni és nem sietni tovább mert akkor jön a: hát hovásietteeek, ráérteeek. Oszt mé’ siettek ennyire, hova rohantok, hát nem kerget a devla! Hát meséljetek, hogy vagytok, és anyu, hogy van apu, hogy van, mit csináltok, ők mit csinálnak? stb, stb. Mégegyszer mondom nekem mint városinak ez érdekes. Mert itt városon a kutyát sem érdekli, hogy vagyok, meg az se, hogy hova megyek, meg mit csinálok.

Vélemény, hozzászólás?

Close Menu
Tovább az eszköztárra