Nem létezik jó vagy rossz történet. Igaz történetek vannak.

„Az el nem küldött üzenet” után… Egy szerelem szomorú- szép folytatása és befejezése (Wandoo igaz története 6. rész)

„Az el nem küldött üzenet” után… Egy szerelem szomorú- szép folytatása és befejezése (Wandoo igaz története 6. rész)

Néha olyan érzés veled lenni, mint amikről a 60-70es évekből lehet olvasni, amikor ikreket adtak ki külön nevelőszülőkhöz, és közben folyamatosan figyelték őket, mennyire befolyásolja a fejlődésüket, a szokásaik kialakulását a család, és az ikerség… Csak mi nem vagyunk ikrek, de mégis olyanok vagyunk. Egymás tükörképei. Néha kicsit ijesztő, olyankor indul a gondolkodás, hogy ez így megint hogyan. Ez lenne a sokszor emlegetett (sokak által várt) Ikerláng találkozás?
Valamelyik délután ismét ”beleszaladtunk” egy gondolatolvasós történésbe. Kérdeztél, én pedig ugyanabban az időben mondtam valamit, ami ugyan válasz lett a kérdésedre, de nem a kérdésre válaszoltam, csak mondtam. A kérdés: Csinálsz nekem helyet a szekrényedben? Amit mondtam: Amíg nem leszel, összepakolok a szekrényben, hogy legyen helyed majd (amíg a leányzó itthon lesz, nem sokat találkozunk). Semmit nem beszéltünk előtte összeköltözésről, közösen folytatott életről. Ezt a témát június óta nem hoztuk fel, akkor volt a visszalépésed, akkor gondoltátok úgy a feleségeddel, hogy adtok még egy esélyt a házasságotoknak.

Hát megtörtént, túlestetek azon a két héten, amíg a lányotok itthon volt nyaralni. Furcsa volt, mert a családoddal is voltál, de velem is töltöttél időt. Azon gondolkodtam közben, hogy hogy tudjátok ennyire titkolni a történteket, sem ti, sem a fiatok nem szólta el magát véletlenül a leányzó előtt. Éveken keresztül éltetek így, kifelé egy tökéletes család képét mutatva.

Amikor a leányzó visszament, újra kitekertünk a völgybe. És ismét egy boszorkányos dolog történt ott, megint egy újabb közös szokásunkra jöttünk rá. A drogjaink (kávé, cigi) mellett a csoki a legnagyobb gyengénk, vittünk is magunkkal a völgybe, az utolsó pihenőnél megettük őket. Közben beszélgettünk, de láttam, hogy az üres csokipapírt tekergeted, kérdeztem mit csinálsz vele. Mondtad, hogy anélkül nem lehet kidobni, hogy ne köss rá csomót, gyerekkorod óta ezt csinálod. Erre az ölemből felemeltem a kezem, benne a közben csomóra kötött csokipapírral, négyéves korom óta ezt csinálom, mert csomó nélkül nem lehet kidobni…. így gondoltad? Hááááát, szerintem pár pillanat eltelt, amíg csak néztük egymást, és nem tudtunk megszólalni sem. Ennek vajon mekkora az esélye, hogy két olyan ember találkozik, akiknek ugyanaz a szokásuk van? Tulajdonképpen a szemétre csomót kötni…. Ha azt mondom, hogy a libabőr futkározott rajtunk…. Itt valami még jobban változott, azóta még mélyebb lett a kapcsolatunk.

Egy hét szabadság, elkezdted intézni a válást, elfogadta a feleséged is, hogy abban a kapcsolatban már nem volt semmi, amit vissza lehetett volna hozni, idejöttél, boldog voltál, Ausztriában hegyet másztunk. Aztán valami ismét összetört benned, amikor hazamentél a bringáért, hogy másnap körbetekerjük a tavat. Amikor este visszajöttél, letört voltál, szomorú. Kérdeztem mi a baj, mondtad, hogy a feleséged arra kért, hogy ha már ennyit vagy nálam, költözz is át, ne húzzátok tovább ezt az itt is- ott is életet, ez pedig egy kicsit megborította a lelked. Ha úgy gondolod, menj vissza hozzá, mondtam. Velem maradtál. Sírós éjszakánk volt, mondtad, hogy már nem érzed otthon ott magad, de még hozzám sem igazán tartozónak…. valahogy már ott sem, és még itt sem otthon. Nem tudjátok mégsem elengedni. Magadba voltál zuhanva, nem értetted mi történik, miért történik mindez veled. Szeretsz, 28 évet vártál rám, és mégis úgy érzed, ott a helyed, vissza kell menned. Azt mondtad, úgy érzed, velem teljes a puzzle, és éppen ezért nem tudod, miért. Másnap fáradtan körbetekertük a tavat. Már újra Te voltál ott velem. Rengeteg nevetés, száguldás az egyenes- üres bringaúton, kinyíltál újra, mosolygós lettél, feldobott az a nap.

Én sem értettem; szabadon szálló, boldog lélekkel, sok beszélgetéssel, rengeteg nevetéssel, öleléssel, szerelemmel teltek az elmúlt hónapok, kinyíltál, mertél önmagad lenni, feltételek nélkül mertél szeretni és viszonozni is tudtad a feltétel nélküli szeretést, amit kaptál.

Vasárnap délután valamikor hazaugrottál, hogy levedd a fizetésed a közös számláról. Éreztük a feszültséget, hogy mi történhet, ha újra hazamész….. Amikor elindultál, nem mondtál semmit, azt sem hogy visszajössz, azt sem, hogy nem. Nekiálltam a házi dolgaimnak, nem akartam azon agyalni, hogy jössz- e vagy sem…. Aztán egyszer bekopogtál, két hátizsáknyi cuccal, bepakoltad a szekrénybe, aznap éjjel voltunk a legboldogabbak. Hétfőn reggel közös hajnali készülődés a munkába, korábban kellett menned, egy utad volt Pestre. Úgy köszöntünk el, hogy majd írsz, ha visszaérsz a városba, aztán megbeszéljük mikor, hol találkozunk és megyünk haza. Már három óra volt, amikor kérdeztem tőled, merre jársz, de írtad, hogy még vissza sem indultatok Pestről (az 1 órás papírmunka helyett 7 órát ültél végül tök egyedül az autóban). Valamikor 6 körül értél haza, furcsa voltál. A 7 órás egyedüllét alatt visszapörgetett mindent az agyad, mi történt az elmúlt héten, mit beszéltél a feleségeddel, egy mondat is akkor esett le. Vasárnap a feleséged mondta, hogy a felnőtt fiatok mennyit sírt, hogy elment az apja….. Így összepakoltál és visszamentél…. A péntek éjszakai sírás közben egy mondat volt, amit a legfontosabbnak tartottál: annak ellenére, hogy sem ott, sem itt nem érezted magad, érezted, hogy te vagy a kettőnk életének eddig hiányzó puzzle- darabja…. Most újra szétesett a puzzle.

Azzal nem szűnik meg a kapcsolatod sem a fiaddal, sem a lányoddal, hogy mást szeretsz, mással képzeled el a még hátralévő életet. Ezt tudod, bár amennyit meséltél a kapcsolatodról a gyerekeiddel, most megértem azt is, ha így érzed. Az anyjuk nem nagyon tudott egyensúlyban maradni velük, nem nagyon értette őket, neked sokkal könnyebb volt ”lemenni” velük- hozzájuk gyerekbe, és így megoldani a problémákat. Szóval sok mindent át kell gyúrnod magadban, ahogy eddig sem, most sem sürgetlek. Pár nap némaság után írtunk, a gondolatokat, érzéseket, feldolgoztuk a sírós estéinket, megkértél, hogy egy ideig ne találkozzunk… Nem állítok feltételeket, nem mondom neked, hogy dönts, csak meghallgatlak, ahogy eddig is, ha kérdezel, akkor válaszolok. Tudod, hogy bármikor hazajöhetsz hozzám, a szív és az ajtó nyitva áll előtted. Időt kértél, hogy otthon rendbe tudd tenni a dolgokat.

Néhány nap, talán csak két hét, ennyi telt el, míg újra írtál. Egy húzódzkodót terveztél a falra még júniusban, hogy legyen hol edzeni, ha már kint majd nem lehet a téli idő miatt, most augusztus vége van lassan. Kérdezted, hogy délután mikor leszek otthon, mert beszélni szeretnél velem. Amikor megláttalak, elnevettem magam. Ott volt a kezedben a „vas”.  Hátra mentünk a kávézós padunkhoz, hogy elmondd, amit szeretnél, de csak annyit kérdeztél: van még 2 hátizsáknyi cuccod is a csomagtartóban, azt is felvihetnénk- e majd.

Átölelve feküdtünk, akkor kezdted el mesélni, mi történt ez alatt az idő alatt. Amikor a pesti, autóban ücsörgős nap után hazamentél tőlem este, a feleséged ahelyett, hogy örült volna, csak annyit mondott: ez volt az utolsó, hogy hazamehettél. Beszélgettetek, ismét hogy megpróbáljátok elölről, hátha most így sikerül. Visszament melléd az ágyba, a harmadik napon kérdezte, hogy akkor mi van a szexszel. Egy kis időt még kértél tőle, mert velem más volt, ez jutna még eszedbe és nem akarsz minket önkéntelenül is ”hasonlítgatni”. Aztán a következő héten beteg lettél, lázas- náthás, akkor a feleséged megint átment a másik szobába aludni, hogy ne kapja el tőled, az egyedül töltött éjszakákat nehezen vészelted át. Viszont ez kellett (mindkettőtöknek) ahhoz, hogy rájöjjetek, annak, hogy bármit is újrakezdjetek, már semmi esélye.

Egy teljesen új ember jött vissza hozzám azon a délutánon (az, akit mindig is tudtam, hogy benned él), boldog, felszabadult, csillogó szemekkel és a huncut kisfiús mosollyal a szája sarkában, a legszebb „kanyarral” a Földön, amit imádok. Hazajöttél, ezt te is tudod, együtt vagyunk az ”otthon”, így teljes a puzzle. Semmi tétovaság, semmi elbizonytalanodás nem volt a szemeidben. Már tudtál mindenről azonnal beszélni, nem láttam rajtad azt a gondolkodást, befelé fordulást, amit eddig.

Mosolygós, kinyílt ember lettél, és nagyon sokszor mondtad, hogy köszönöd, hogy segítettem kibújni a falaid közül, olyanná válni, amilyen valójában is vagy (kerge csikó, aki rohanna bele a szélbe), köszönöd, hogy kitartottam melletted. Már csak a két szép kék szemed van, nincsenek bennük az eddig látott kétely fátylak. A legjobban ez akkor jött le, amikor valamelyik nap mondtad, hogy visszaugrasz még pár cuccért. Boldog ember jött vissza, olyan, mint aki elment arra az 1 órára. Elmentünk a Római fürdőhöz Bakonynánára, jó kis falmászós kirándulás lett, szabadon, kötelek- biztosítók nélkül (azokat otthon hagytuk, kivételesen a sziklamászó hobbidnak nem éltél), csak a saját ügyességünkre és az egymásban bízásra építve; jó csapat voltunk.

Eltelt lassan két hét, megint haza kellett ugranod pár cuccért, akkor ismét találkoztál a feleségeddel, ez újra megborította a lelked rendesen. Annyit mondtál, hogy átölelt, meg mondta, hogy mennyire hiányzol neki. Most ismét próbálom felhúzni a lelked, hogy az az ember legyél, aki valójában. Nagyon nehéz, mert saját magad állítasz gátat saját magadnak azzal, hogy folyamatosan azt mantrázod, hogy mégsem vagy elég erős mindehhez. Az eddig eltelt napokból meríthetnél erőt, de most a spirál negatív oldalára tetted magad. Bakonynánán arra kértél, ne hagyjalak magadra, ha ismét visszaesnél, tudod, hogy nehéz lesz ezt végigcsinálni, rendesen megszenvedtünk már idáig is a mi közös életünkkel. Megígértem, hogy megtartalak, ahogy te is akkor az egyik falon, mikor majdnem lecsúsztam. Bíztam benned, ahogy fogtad a csuklóm, amíg találtam lépést, mielőtt leesek. Azt mondtad, hogy egy pillanatra te nem bíztál magadban, de láttad rajtam, hogy én teljesen bízom benned. Átsírt éjszakák, átbeszélgetett délutánok vannak most újra mögöttünk, de még nem szeretném feladni. Tudod milyen, ha boldog vagy, tudod, hogy van erőd, de most megint nem érzed.

Végül 2019. október 11- én elmentél….. és azt hiszem, soha többet nem fogsz visszajönni. A kedd esti beszélgetésünk óta csak sírás volt, azon a héten nagyon sok mindent átbeszéltünk. Azt mondtad, árulónak érzed magad, és ezt láttad a fiad szemében is hétfőn, amikor otthon voltál. Kérdeztem, hogy bármikor is elmondtatok- e bármit is egymásnak, vagy a gyerekeiteknek őszintén, átbeszéltétek- e a múltbeli és a mostani dolgokat közösen. A válasz az volt, hogy nem. Hát ezért tart a fiad árulónak. Nem tud semmit a szülei kapcsolatáról, arról, hogy hogyan éltetek. Kifelé vetítettétek a „minden a legnagyobb rendben ” filmet, befelé pedig gyűjtöttétek a mérgező tüskéket, de nem húztátok ki magatokból és egymásból sem. Ezért érzed úgy még mindig, hogy ott a helyed, ott kell lenned; fenntartani a látszatot továbbra is. Bele fogsz halni, ezt te is tudod. De mégis ezt választottad ahelyett, hogy szépen leültél volna a gyerekeiddel megbeszélni az elmúlt sok évet, hogy egy tiszta lappal új, boldog életet kezdhess, amiben nekik ugyanúgy helyük lett volna. Félsz az őszinteségtől, mert éveken keresztül hazudtatok egymásnak, a külvilágnak, saját magatoknak és a gyerekeiteknek is. Most ki kellett volna mondani a fiadnak olyan dolgokat is a múltból, amik összetörik az eddigi látszat életeteket, de ehhez nincs erőtök.                                                                                                                                                                                                                                Sem a feleségednek, sem neked, inkább hagyod, hogy árulónak tartson ezután is. Félsz az őszinteségtől, mert mellettem az voltál, el tudtál mindent mondani, akkor is, ha fájt, ha majdnem belehaltál, mert úgy érezted bántasz vele.

A reggeli közös ébredések azokon a napokon, amikor itt éltél, a hajnali rohanások, hogy elérjük a buszainkat… a délutáni kávézós időnk és a „csak még 5 percig ölelj át” pillanataink, amik sokkal tovább tartottak, az esti főzőcskézős konyhai nevetések, amikor a fiam barátnőjével megbeszéltétek, hogy melyik szó – szerintetek- hülye szó, most mind hiányoznak. Ahogy az is, hogy elmondjuk, mit szeretünk egymásban a legjobban. Ezt minden nap elmondtuk egymásnak az elejétől fogva, immár kicsit több, mint fél éve. Tudtad, érezted, hogy hozzánk hármunkhoz ez alatt az idő alatt sokkal közelebb álltál, mint a családodhoz bármikor.

Sokszor kértél, hogy ne haragudjak rád, sokszor kértél, hogy bocsássak meg neked, most pedig azt mondtad, rettenetesen szégyelled magad, hogy nem volt erőd végigvinni a dolgainkat. Soha nem haragudtam rád, soha egyetlen pillanatban sem éreztem, hogy bármit is meg kellene bocsátanom, és ne legyen benned szégyen azok miatt, amik velünk történtek! Mindez hozzád tartozik, a te részed, a jó és a rossz napok is. Ezekkel együtt szeretlek, fejtől talpig úgy, ahogy vagy. Tudod, hogy bármikor hazajöhetsz hozzám, a szív és az ajtó örökre nyitva áll előtted, a sok estén elkezdett kedvenc filmünket – amit egyszer sem tudtunk befejezni – egyszer jó venne végignézni veled!

(November elején még egyszer megpróbáltad. Most már hivatalosan is beadtátok a válókeresetet, visszajöttél. 6 nap…ennyit tudtál boldogságban eltölteni velem, majd újra belepörgetted magad a múltba, és egy kérdésbe: mi lesz majd, ha el sem fogsz tudni menni a tárgyalásra…. egy olyan jövőn gondolkodtál, ami még messze volt, nem azon, amit együtt építhettünk volna. Vége… azt hiszem.) 

Az el nem küldött üzenet P1110823bakonynána.JPG

This Post Has 4 Comments

  1. Drága Wandoo!

    Veletek, és bennetek éltem át az elmúlt 3 történeted, amiket most olvastam el. Hűtlen Vándorként bolyongok magam is a világban, s hűtlenségem többrétű, hisz hazám messze, de a szívem fényes pillanata már 1 éve velem van. Az érzések, a tájak, a kalandok, a fájdalmak, a könnyek, mind mind, lélekbe karcolnak. Egy történetet, egy igaz történetet. Védelmezni nem nehéz, örökké várni, és védeni, oly Emberi lélekre vall, ami nem sokaknak adatik meg. Ha nem lennék a falaim miatt könnyeimtől elzárva, biztosan sírtam volna az utolsó felvonásban. Mint egy gyermek, mikor rajongva öleli magához a vágyait, mégis messze száll tőle mint egy füstfátyol. Nem szeretnék minden fejezet után írni valamit, mert így egészben lett kerek a történeted. Hálásan köszönöm hogy olvashattam, és minden tisztelet annak a Léleknek aki benned lakozik, oly csodás, és türelmes, erős és gyengéd, aki megérdemel minden ölelést a szeretet összes nyelvén.

  2. Drága Vándor!

    Köszönöm a soraid, meghatottak. A lélekbe karcolt mesék mindvégig velünk maradnak, életünk végére már “csak” hegként, de ott lesznek, hogy emlékezzünk. Azt kívánom Neked, hogy tudj néha a falaidon egy- egy téglányi rést ütni, engedd ki a mögöttük élő EMBERT <3 A szeretet mindenki megérdemli, az nem kivételezhet senkivel, de sokan kivételt tesznek. Nagyon sok boldogságot kívánok Neked, szép élményeket, amiket a szívedben továbbvihetsz.

  3. Kedves Wandoo,
    Köszönöm szépen 🙂 Mindenhol és mindenben keresem a szépet, és a szép visszaköszön felém is, akár ha a virágok élettől duzzadó levelében, akár párom vasárnapi mosolyában köszön vissza, mikor jelentkezem hogy kész az ebéd. Egyedül a könnyeimet szárította fel torkomba és lelkembe az elmúlt és hátrahagyott idő.
    Szép napot 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Close Menu
Tovább az eszköztárra