Unokás történetek (Haraszti László igaz története)

Unokás történetek (Haraszti László igaz története)

A nagyszülők mindegyike hosszasan tudja mesélni az „unokás” történeteit.
Három adalék a sajátunkból.
Reggelente kibotozgatok az előszobába a kerekesszékembe. Ez a konyhába néz, ahol a gondozásommal megáldott feleségem indítja a napi kezdést: kávé, gyógyszerek, pohár víz, stb. Én éppen a konyhaablakra látok. Reggel észrevettem az ablak alsó huzatos feléhez fektetett régi, jó, megszokott, formás, drapp, plüss huzatkutyát. Eszembe jutott, hogy egyszer még régebben, amikor Gerike már tudott járni, és elindultunk volna négyesben a boltba a Mamával és Bálintkával, amikor is a bejárati ajtót becsukva Gerike igen határozott hangon a huzatkutyára mutatva jelezte, hogy a „kutyut” is vigyük magunkkal! A Mama keze tele volt a szatyrokkal és Bálintka kezét is fogta, így aztán laza sóhajjal a hónom alá vágtam a másfél méteres huzatkutyát és a lehető legkomolyabb pofát vágva megfogtam Gerike kezét és elindultunk a boltba. Igyekeztem senkire sem nézni, de határozottan hallottam a visszafogott nevetések kicsúszott felét. Őszintén szólva én is röhögtem magamban. Gerike pedig feltartott orral büszkén vezetett engem! Bálintkánk, mint az idősebb, úri módon halkan nevetgélt.
Más. Kint a birtokon. A telek felső részébe vezető út alján állunk a Mamával ketten egymás mellett felfelé irányulva a jókora emelkedő felé. Bálintkánk mellettünk oldalt egy nagy bottal a kezében jelzi a „startot” és mi futva (?) elindulunk felfelé. Életkorban mindegyikünk elhagyta az ötvenet. Szerencsére gyorsan jött a „stop” parancs és összevont szemöldökkel az eredmény tüzetes vizsgálta. Őszintén szólva nem emlékszem a végeredményre, de aggódva lestem körbe mindenfelé, hogy látott-e bennünket valaki. Talán nem.
Megint más. Tél. Vasárnap kora reggel. Kint jeges északi szél hordja a havat és a szemetelő esőt. Most bújtunk ki az ágyból és pizsamában próbálunk felébredni, létrejönni. Az akkor még jóformán karon ülő Bálintkánk kisurran a hálóból és a bejárati ajtót kezdi ütni „nyonyon, nyenye” felkiáltásokkal. Ebbe mi belesápadtunk, mert tudtuk, hogy ez lefordítva azt jelenti, hogy „torony, zene”, vagyis menjünk ki a Fő térre és hallgassuk meg a torony óránkénti zenéjét és táncoljunk rá! Mit tesz ilyenkor két „öregszülő”? Igen, tudjuk, de akkor is szót fogad! Nagy keservesen felöltözünk és kimegyünk. Még jó, hogy ilyen rossz idő van, senki nem jár kint és nem látja azt a két szerencsétlen mindenre elszánt öregembert, akik egy kisfiúval a karjukon mindenféle táncokat lejtenek elvarázsolt arckifejezéssel a jeges szélben a tök üres Fő téren!

This Post Has 2 Comments

  1. És ők , az unokáink ezekre sokáig fognak emlékezni majd…
    Akkor is, ha mi már nem leszünk itt velük..
    Imadtam soraid olvasni!
    Cowboy /nagyi/ 👀🤔😂

  2. Kedves”Nagyi!”
    Csak egy véletlen érdekesség és köszönöm a soraidat! Az érdekesség: az a kisfiú, akivel táncoltunk a téren tegnap hozta haza az értesítést, amely szerint a “Bólyai” matematika verseny országos döntőjébe bekerült két csapattársával együtt! Mégiscsak ért valamit az a téli tánc! Legyen szép mindenki napja!!

Vélemény, hozzászólás?