Az utóbbi években megnövekedett azok száma, akik nem néznek híradót, és talán még magasabb azok száma, akiknek már televíziójuk sincs. Előbbi csoport azt ismerte fel, hogy az egyes híradásokból, függetlenül csatornától, műsorsávtól és minden egyébtől, tucatnyira áramlik a negativitás, az egész nem szól másról, csak a politikai megtévesztésekről, csapdákról, a világból tudósító erőszakról, gyilkosságokról, balesetekről és halálesetekről. Ez a brancs nem azért nem kíváncsi többet a nagyvilág híreire, mert homokba dugja a fejét, hanem mert egyszerűen képtelen azonosulni azzal, hogy a földön csak negatív dolgok történnének, és hogy a jó és a rossz arányának egyensúlya olyan szinten fel lenne borulva, mint ahogyan az egyes híradások közvetítéseiből kitűnik. Ez a kör nem kíván osztozni abban, miszerint a világ ennyire csapnivaló lenne, hogy az emberek ilyen szinten a negativitásra lennének kihegyezve, hogy esténként és naponta óránként ezzel mossák az agyukat, formálják életérzésüket.
A második csoport pedig azt is felismerte, hogy a televízió manipulál, egy általa kiragadott valóságot mutat, aminek nem sok köze van az őszinte igazsághoz, mert szenzációhajhász, ellenben egy tucat valódi pillanattól megfoszt, eltékozolt idő, amit a doboz bámulása helyett az emberek igazi élettel tölthetnének ki.
Ha kívülről megnézzük, hogyan néz ki a világról alkotott valóságunk és hogyan lehetne azt átalakítani, ha a cél az, hogy a bolygó rezgésszintjét emeljük, a leghatékonyabb, ha egy kis marsi bőrébe bújunk, és pár percre megfeledkezünk arról, hogy egyszer, évtizedekig, mi magunk is valóságnak hittünk olyan dolgokat, melyek nem voltak többek, mindössze hipotézisek, praktikák, a lehetségesnek tűnő legjobb megoldások az élet műveléséhez.
Tegyük fel, hogy most én is egy földönkívüli marslakó vagyok, aki hebehurgyán, egy balesetnek köszönhetően, lepottyan a földre, s miközben azon igyekszik, hogy valahogyan rátaláljon a hazafelé vezető út eszközeire, kalandjai során közelebbről sikerül szemrevételeznie az emberi fajt.
A kis marsi egy olyan nemzetségből jött, ahol a rezgésszint különösképpen emelt, ahol a földönkívüliek is sok ponton különböznek egymástól, de az eltérőt, az ő nemzedékében kapitális tisztelet övezi. Az ő szülőföldjén tisztában vannak azzal, hogy aki bármiben is különbözik, az a lét egy újabb megnyilvánulási formája, amely devianciális jelleg társadalmukat előre hajtja majd, az ezáltal fejlődik és erősebbé válik. Az eltérés számukra olyan, mint a mozdulatlanság centrumában egy csipetnyi változás; lendületet, fejlődési irányt ad. Általa kering a létezés és tapasztalható meg az igazi élet.
A kis marsi társadalmában, éppen ezért, nem csak, hogy tisztelet övei ezeket a példányokat, hanem kiemelt figyelmet és jelentőséget is kapnak. Amikor felfedezik őket, róluk cikkeznek beszámolóikban, és ők vannak a hírek élvonalában is. És ez a különbözőség, mely figyelmük fókuszában van rendszeresen, ugyanúgy kiterjed egy marsi személyiségének, életmegélésének differenciális minőségére, szemléletmód, megtapasztalás, vele született sajátosság megélésére, mint egy-egy új tulajdonsággal felvértezett állatfaj megjelenésére, a természet új keletű megnyilvánulására, vagy bármifélére, amit, mivel újszerű és korábban sosem látott, csodának tud be a faj. A későbbiekben már velük együtt fejlődhet tovább a törzs és az egész nemzet.
A marsi nemzedékében tehát, bármiféle különbözőséget tekintély övez, az számukra olyan, mint a szellő; meglegyinti levegővel az állott, pállott atmoszférát, segíti az áramlást, egészséges és csodálatra méltó. Éppen ezért, az ő bolygóján mindenkit meghallgatnak, és nem létezik vélemény, se gondolat, mely ne lenne elfogadott.
A marsi faja tudja nagyon jól, hogy mindenkitől tanulhat, mindenkin keresztül a lét terjedelmes bősége nyilvánul meg, szinte már kutatják is a szokatlant, az eltérőt, a rendkívülit. Ezt fürkészik egy-egy véleményben, és mikor rábukkannak, komolyan elgondolkoznak rajta, magukévá teszik, hiszen tudják, hogy az univerzum és a teljesség áramlik keresztül rajtuk ilyenkor. Ekképpen a beszélgetések, eszmecserék, véleménynyilvánítások számukra mindennél fontosabbak, és még a modern technika vívmányait is arra használják, hogy az eltérő gondolatokról, megnyilvánulásokról közvetítsenek. A riport náluk itt kezdődik és itt is végződik, nem szenzációhajhász, nem elcelebesített, hanem nagyon is hétköznapi, viszont annál különlegesebb, és nekik ez az izgalmas. Együtt gondolkoznak a létről, a megtapasztalásaikról, a láthatatlanról, az energiáról, a célokról. Együtt, egy egész társadalommal. Megtanultak ízig-vérig érvelni, sosem vitatkoznak, pláne nem veszekednek, hiszen a másik különbözősége és véleménye számukra szívből szent. Tudják, hogy egy a cél: a fejlődés. Az, hogy az univerzum minél teljesebben megnyilvánulhasson, több mindent megtudhassanak a láthatatlanról, hogy a rezgésszintüket emeljék, így mindenkiben ott a képesség büszkeségének elhagyására abban a pillanatban, amikor a másik, ötleteivel, gondolataival inkább emeli egy társadalom rezgésszintjét.
A marsiék ebbe a társadalomba, nemzetbe születnek már kiskoruktól kezdve. Ide, ahol az önös érdek önmagától adódóan elenyésző azzal szemben, amit az együtt fejlődés lehetősége kínál. És ez a folytonosan virágzó innováció azt kínálja számukra, hogy egységes gondolkodással, jókora beszélgetésekkel, lehull a lepel a nagy titkokról, egymás megismerésével minden egyes tag közelebb kerül a lét láthatatlan szentségeihez.
A kis marsi társadalma, látszólag nem sokban tér el a miénktől, nekik is ugyanolyan fejlett a technológiájuk, nekik is ugyanannyi lehetőségük és idejük volt egy fejlett civilizációt létrehozni. Még televíziójuk is van, és a maguk számítógépes forradalma is megvolt.
Nem parányi zöld alakokról van tehát szó, akik olykor embereket rabolnak el és rajtuk kísérleteket végeznek. Még csak nem is emelnek el minket kísértet léghajójuk segítségével, hogy tanulmányozzanak.
Ők a mi civilizációnk különbözőségét is tisztelik; még azt is, hogy az szórakoztat minket, ha arról kreálunk akciófilmet, hogy egyszer majd megszállják a földet, háborút indítanak ellenünk, mert az emberiség feltételezése és fantáziája szerint, egyetlen cél motiválja őket, mégpedig az, hogy több terük legyen ebben a galaxisban, hogy birtokuknak tudhassák a mi bolygónkat is.
A kis marsik társadalma tiszteli a mi véleménykülönbségünket, a fantáziánkat, és még azt is, hogy bennünket, embereket, azt tart izgalomba, ha minél erőszakosabb, minél véresebb, minél kacifántosabb bűntényében és csavaros cselszövésében egy mozifilm. Az izgat minket, ha ruhátlanul szemrevételezhetünk valakit a vásznon, ha megcsodálhatjuk idomait, ha elleshetjük, más hogyan intézi privát intim ügyeit. Azon élvezkedünk, hogy a szexualitást tabuként kezeljük, számunkra csak az a normális, ha megmaradunk a misszionárius póznál, és mindeközben szintén felfűti a társadalmunkat, hogy titokban, a háttérben, lappangva, de nyílt titokként, egyfajta szexuális forradalom zajlik, ahol a természet ellen fellázadva újfent hermafroditát eszkábál magából az ember.
És igen, élvezzük, hogy mindez minket megbotránkoztat, felháborít, mert unalmunkban amúgy sem tudnánk jobbat, botrányosabbat létrehozni ennél.
A kis marsi tiszteli és elfogadja, hogy amikor vacsoraidőben bekukucskál az emberek otthonaiba, a családok közé, azt látja, hogy azok ahelyett, hogy egymással beszélgetnének igazán komoly kérdésekről, leülnek a televízió képernyője elé és fél órás szösszenetet, bravúros válogatást néznek arról, hogy a világuk, és abban egynéhány példány, mennyire gonosz és fejletlen. Úgy lesik a különféle robbantásokat, olyannyira beleélik magukat a korruptságba, a cselszövésekbe, hazugságokba, botrányokba, a terrorizmusba, a lövöldözésekbe, a hit által felbuzdult vérengzésekbe, mi több, a természeti katasztrófákba is, hogy ez az egész őket úgy vakítja el, mint valami meditációs kompozíció.
És látja biz a kis marsi, hogy a családok a földön erre tréningeznek, erre kapcsolódnak ki, a szélmalomharc monotonitását ezekkel a távoli, de mindennapos eseményekkel színesítik.
A kis marsi elfogadja őket, mert tudja jól, hogy ez a társadalom ezeket az energiákat generálja újra és újra, az embernek nevezett faj valóságtudatát már több ezer éve ez határozza meg, mert ez egy önmagát generáló folytonos spirál, a halandók hisznek benne, és minden egyes nappal újrateremtik azt.
Az emberek agyi hullámhossza, már nem is igen tud azzal azonosulni, hogy mindez megváltoztatható; beletörődtek, belefáradtak és bele is fásultak abba, hogy a társadalmuk ilyen. Néha ugyan, elenyészve, még beszélnek populációjuk abszurditásáról és annak megváltoztatásáról, de kinek van energiája ténylegesen tenni az átalakításért, megpróbálni emelni legalább környezetének a rezgésszintjét, amikor a szélmalomharc, a mindennapi életben maradás már komolyabb energia és erőráfordítást igényel, mint annak idején az ősember nomád, kényelmet, technikát, civilizációt nem ismerő társadalma?
A kis marsi tehát akceptálja, hogy a föld nevezetű bolygón felépített társadalom ekképpen realizálja a valóságot és talál létezésének értelmet.
Ez is csak egy különbözőség.
Mindeközben, a kis marsi, hiszi, látja, hogy az emberek között is ott van az az energia, amivel emelhetik a rezgésszintüket, és torzíthatják, koptathatják is azt. És a kis marsi tudja, hogy mindenre meg kell érni, minden egy folyamat, mindennek van egy természetes sodrása. Egy bizonyos idő után csak úgy van az mindennel kapcsolatban, hogy ami nem emelkedik, az süllyedni kezd, ami nem tud építeni, az rombolni kezd, ami nem tud nem továbbállni, az elindul, aki sokat rohant, az kifárad, ami nem tud tovább süllyedni, az emelkedni kezd. De mindehhez meg kell élni az egyes állapotokat úgy igazán. És kiváltképp az embernek, aki a változások előtt mindig igyekszik lapítani, mert a biztonságot stabilabbnak, életrevalóbbnak tartja, mint a kiszámíthatatlan változást, még akkor is, ha az végső soron nagy eséllyel vezetne valami fennköltebb, teljesebb, boldogabb irányba. Csak amikor be és eltelt az ember az egyes periódusok teljességével érik meg belülről arra, hogy átadja magát a változás szeleinek, aminek eredményeképpen sokszor pontosan az ellentétes pólus igazságával tud azonosulni.
A kis marsi tudja ezt, ezért türelemmel oson végig a házak, kunyhók oldalában és kukkol be családok ablakaiba. Mindeközben a hazafelé vezető út lehetséges megoldásait fürkészi.
Látja, hogy anya és apa sem az igaz életre figyel, hogy gondolataikat, gondjaik többségét, ahogyan valóságukat, a munkahelyük, egy cég büdzséje, profitja teszi ki. Hogy olyan vizsgákra készülnek, melyeknek szintén az a céljuk, hogy a vállalat tegye ki mindennapjaikat, de mindaz a való életben használhatatlan tudás.
A kis marsi látja, hogy mielőtt a család leülne a szokásos napi meditatív kompozíció szemrevételezésére, ahová a gyermeket is leültetik, hogy még idejében eltanulja a társadalom szabályait és az általuk felállított normákat és működést, azelőtt a gyermek is olyan lexikális tudással tömi az agyát, aminek java részét soha nem használja majd felnőttkorában, s az egész arra jó, hogy a gyermekkor felhőtlenségétől megfosztva legyen, hogy a társadalmi küzdelemre megtanítsák. A cél, hogy később a gyermek ne legyen kívülálló, mert kívülállónak lenni egyben kitaszítottat is jelent, meg magányt és egyedüli küzdelmet.
E szörnyűség ellenére, a kis marsi látja, hogy végső soron az ember társadalma úgy lett felépítve, hogy abba az egyén megtapasztalhassa önmagát; szárnyat bontson, azokat meglebegtethesse, határait feszegethesse, hogy legyen neki benne elegendő kihívás arra, hogy megtapasztalja saját kiterjedtségét és határait.
S látja már a kis marsi, hogy tulajdonképpen népében és az emberiségben az a közös vonás, hogy mind a kettő ugyanarra törekszik, a különbség mindössze annyi, hogy marsiéknál az energia módosabban használatos, aminek köszönhetően a rezgésszint jóval magasabb.
És abban a pillanatban a kis marsinak honvágya kezd lenni.
Eszébe jut az otthon töltött vacsoraidő, ahol komoly kérdéseket vitatnak meg, tanítóktól állításokat olvasnak és az egyes kijelentéseken együtt morfondíroznak tovább. Szívből kíváncsiak egymás véleményére és a különbözőséget az univerzum kiterjedtségének vélik. Ahol fizikai, verbális, vagy mentális erőszakra sosem kerülne sor, mert a kis marsiék társadalmában gyermekkora óta mindenki arra taníttatott, hogy egyvalamire, az energiájának duzzadására és annak fogyatkozására kiváltképp és minden körülmény között figyeljen. Jobban ügyeljen rá, mint a hold duzzadására és zsugorodására. Ott a legelső, amit a beszéddel és a járással együtt a kisgyermekeknek megtanítanak, hogy soha ne legyen markánsabb szempont ennél. És mivel ez a legelső, ezért később, felnőttkorban is helyesen érzékelik, mikor emelkedik a rezgésszintjük. Korán megtanulták, mit kell ehhez tenniük, és hogy ez mennyivel jobb is nekik és a környezetüknek.
A kis marsi tudja, hogy egy igazán jóízű beszélgetés komoly és fontos kérdésekről, tanokról szól, nem bocsátkozik felszínbe, mert az fárasztja és lelohasztja őt nagyon is. Mivel ott egymásra szívből kíváncsiak, mert a véleménykülönbözőség is őket fejleszti, ők lesznek általa többek, nincsenek titkok. A kis marsi társadalmában a nevetés, egymás lelkének felfedezése, a másik gondolatainak fürkészése teszi ki a vacsoraidőt, ahol a fél órás ölelkezések is gyakoriak, amikor abszolút csendben hallgatják, hogy a másik légutain, mellkasán keresztül hogyan is nyilvánul meg az élet.
Gyakoriak azok a kollektív, csendben töltött idők, amikor egy körben ülnek, és csak az energiákra figyelnek, az miképpen változik maguk körül anélkül, hogy bármit is tettek volna. Miképpen megtapasztalják együtt, hogy teljes mozdulatlanság még akkor sincs, amikor csendben vannak és még a lélegzetüket is igyekeznek visszafojtani. Még akkor is történik valami az energiákkal, amikor csupán gondolataik elcsendesítése csapja a legnagyobb zajt, és kereszttűzbe tekinteteik találkozása van állítva. Ilyen szeánszok között tapasztalják meg, hogy teljes mozdulatlanság nincs, minden áramlik, és a legelenyészőbb gondolat is előidézheti a legnagyobb orkánerejű változást, ha annak akkora ereje van, mert olyannyira szívből jön. Ezért különösen vigyáznak az erőkifejtéssel, hatásokkal, és ügyelnek még a levegővételre is. Ők szuperérzékenyek és szuper empaták.
Marsiék csak a vacsora után kapcsolják be televíziókészüléküket, amelyben kimondottan emelkedett rezgésszintű hírekről esik szó. Arról, hogy ki milyen felfedezést tett, amely lehet technikai, fizikai vagy akár gondolati síkon is, mert igen is, ők tudják, hogy minden, ami van, legelőször a gondolatok szintjén létezik. Az ötletet, elképzelést, egy kollektív készletből emeli le mindenki, a kollektív tudásból, és a marsiék bizony rendelkeznek már azzal az információval is, hogy a gondolatok sokszor kitapinthatóak, megérezhetőek a bolygó másik oldalán lévő entitásnak. Így, ha nem is cserélnek arról szót, az a másik könnyedén anyaggá formálja a gondolatot, mielőtt annak elgondolója felocsúdhatna.
Számtalan jó dolog történik velük és körülöttük, amit a kis marsiak nem félnek nem titokban tartani, ezzel is elhintve annak életérzését, hogy az a valóság, melybe megannyi hétköznapi csoda, szeretet és béke szorul. És ők ezekről közvetítenek híradásaikban.
Nincs társadalmukban jelen se háború, se erőszak, és ezek pedig végképp nincsenek piedesztálra emelve. Érzékelték és tapasztalták, hogy bármikor is ilyeneket vagy ezekhez hasonlókat kéne végignézniük, áramolna el tőlük az energia, kifosztanák saját magukat, és a jóságos bőség után szándékozó teremtő képességeiket. Nemzedékükben alig van betegség is. Ők mindannyian gyógyítani képesek az energiákkal. Hiszen egész társadalmuk gyógyít.
A szerelmet a szabad és tiszta energiaáramláson keresztül élik, nincsen szabályozva. A szexualitás nem tabu, hanem ugyanolyan, csak még sokkal fontosabb beszédtéma, mint az esti vacsora összetevői. Technológiájuk nem az elidegenedést, hanem az egymáshoz való közelebb kerülést célozza. Az iskolákban pedig senki nem kap egyest, aki énekel, legyen az akármilyen hamis. Mert az ének, a zene és a tánc, még a legamatőrebb szinten is energiaduzzasztó annak, aki űzi őket.
A kis marsi szívből szeretett volna hazajutni közülünk. Elfogadott, megértett és még tisztelt is minket, sajátjaitól viszont, ennél hosszabb időre, nem létezhetett külön. Szívének centrumából szeretett volna hazatalálni, ezért haza is talált.
Eltévelyedése, mindazonáltal, nem volt hiábavaló. Megemlékezéseivel egy lehetséges és életerős alternatívát kínált számunkra annak módjához, ahogyan életeinket vezetjük. Ha egyik napról a másikra nem is tudunk az övéhez hasonló, intelligens és érző civilizációt létrehozni abból, ami most van, szépen lassan nekiiramodva, belekezdhetnénk az alapok felépítésébe. Kezdhetnénk például mindezt egy olyan televíziós csatorna megalapításával, ahol az esti vacsoraidőben sugárzott hír összefoglalót csupa örömteli, segítő és jó szándékú hír teszi ki. Hétköznapi életmentők, velük készített riportok, adakozók, földrengésnél segédkezők, vagy egy olyan egyszerű adományozás, mint a szomszédnak kölcsönadott cukor. Kezdhetnénk például egy olyan televíziós csatorna megalapításával, amely a rossz híreket, tragédiákat, robbantásokat és vérengzéseket meghagyja a többi adónak. Ahogyan az ilyen összetételű filmeket is. Mert ezen az adón kimondottan csak rezgésszintet emelő, családbarát vígjátékok, a láthatatlant szelíden és jóságosan fejtegető ismeretterjesztő filmek, csodákról tanúbizonyságot adó dokumentumfilmek lennének láthatóak éjjel-nappal.
Mindaz, ami a valóságunknak ugyanannyira illő, csak sokkal méltóbb komponensei. Melyek mindennap megtörténnek. Melyek léteznek, és melyekről kevesen tudnak, ahhoz képest meg főleg, hogy hányan vagyunk azok, akik szomjaznának rá. Akiket gyógyítana.
De ki fektet bele ebbe a televíziós csatornába?
„Felnéztem, továbbsétáltam – okos macska – ….. és visszafordultam. Kitártam magam és talán néhány forduló után követni tudom a gondolataid áradását – legalább részben.Szepes Mária, Isaac Asimov, Ray Bradbury utánérzéseit érzem. Hihetetlenül ismerős álmot írtál meg jó tollal. A 60-as évekbeli Kozmosz Fantasztikus Könyveim teljes sorozatának álmait. Nem is írok többet, mert csak nyökögni tudok. Talán majd később egy jobb pillanatomban. Mindazonáltal köszönöm ezt a szellemi drogot!
Az előbb azt írtam, hogy majd egy jobb pillanatban folytatom- Ez nem jobb pillanat, de legalább őszinte gondolatok.
Már a görög bölcselők is sokat foglalkoztak azzal, hogy melyik a fontosabb, a fej, vagy a gyomor. Elvi választ nem tudtak adni, de az egyértelmű következtetés volt, hogy komoly gondolkodás nélkül évekig lehet élni az evéssel, de evés nélkül nem sokáig lehet komolyan gondolkodni. Ez az én olvasatomban azt jelenti, hogy bármilyen magas szellemi síkon élnek emberek, enniük kell és az étel előállításához kéz kell és fizikai erő. Az élelmiszereink előállítása mindig igényel bizonyos szintű kétkeziséget – legyen szó bármilyen civilizációról. Már régen észrevettem, hogy a legnagyobb sci-fi írók is hajlamosak ezen átsiklani, mintha a fizikai munka egy utálatos és felesleges dolog lenne, pedig eredetileg erre jöttünk létre biológiailag. A legokosabb számítógép sem ér annyit, mint egy nagyon buta, de ügyeskezű ember, mert semmit nem tud létrehozni tárgyiasult formában. Ez hiányzott nekem az írásodból. Én ugyanis valójában Hephaistos műhelyében érzem otthon magam! Időnként a műhely ablaka alá kiülök pihenni a padra és innét az Olymposról nézegetem a szomszéd Parnasszus ködbe burkolt ormát a közelben. Ha szerencsém van, akkor egy kis „Szellő” lesuhan a hegyről és megsimít. Ilyenkor képes vagyok szavakkal lerajzolni, láttatni egy-egy történést, gondolatot. Hadd higgyem, hogy nem fogsz rám neheztelni!
Igazán nem neheztelek Laci bácsi, mert egy írásba és témakör alá nem fér bele minden. Te pedig tudod, hogy erről ugyanúgy gondolkozunk. Ezért is írtam meg ezt: https://www.nememind1.hu/az-egyszer%C5%B1-emberek-nagyszer%C5%B1s%C3%A9g%C3%A9r%C5%91l/
Puszillak!
Egy kicsit visszatérek ide…mielőtt totál széthullanak a gondolataim. Nyugi itt majd egy kicsit visszarendeződik. Amikor olvastam ezt a ”kicsimarsit” nagyon magával ragadott. Gondolkodtam hová írjam véleményemet, mert több helyen fel van rakva és mindenhol más a légkör. Olyannyira, hogy még az sem mindegy én hol vagyok amikor olvasom. Hál’Istennek kivételesen egy irtó nyugis helyet találtam ennek az elolvasására. A címe alapján és ahogyan Te bekonferáltad sokat reméltem ettől…és tényleg , szem nem maradt szárazon, ami nálam azt jelenti; nagyon átjött. Akkor csúcson éreztem magam…igaz majdnem (?) mindig ott vagyok de…ez most nagyon odatett. Már azon akartam veled veszekedni ki írja meg a folytatást; én vagy Te ???- mert ezt nem lehet- nem szabad annyiban hagyni. A francba is!!! – ez nem lehet utópia…nem, nem és nem…Ez egy alternatív valóság, meg kell csinálni, meg kell valósítani ! Az a JóHírTéVé…működhetne is akár…
Kicsi marsi ahogyan Hozzád benézett ugyanúgy énhozzám is benézett és ahogyan neked üzent mentálisan meg telepatikusan, ugyanúgy nekem is megtette és ha megkérjük rá máskor is megteszi és az, hogy hogyan ???- Ő tudni fogja. Ez a kicsi marsi egy kicsit megmozgatta a fantáziámat. Nem nagyon szokásom senkit sem csak úgy örökbe fogadni és akárkit nem zárok egykönnyen a szívembe mert…az csak olyan sorsfordulókor történik és az is ritkán van. De ez a kicsi marsi megér egy próbát. Ez a Te kicsi marsid legyen egy kicsit az enyém is ! Legyen ez a mi közös valóságunk ! Szerintem kicsi marsinak sem lenne ellene kifogása.
Wow…Igazán felemeltél! Öröm azzal szembesülni mindannyiszor, amikor valaki érzi, érti, átéli amiről írok! Már csak azért is öröm, mert az írás (is) a lélekből egy darab… És ha Valaki ennyire magának érez a lelkemből egy darabot, azt én is nagyon-nagy örömmel hívom Testvéremnek! Azt pedig én értettem, amikor arról írtál, hogy több fórumon fenn van és nem mindegy, hogy hol írod a választ, mert mindenhol mások a hatások… Így van! Ölellek!