Akkor Pesten laktam, és szerelmes voltam. /Még nem a férjembe/. Eszem ágában sem volt Pestet otthagyni. Nemcsak a szerelem miatt, hanem mert jól ismertem apám természetét. Neki nem egyszerűen házvezetőnőnek kellettem, azt vett fel egyből, mikor magára maradt, mert eszébe sem jutott, hogy ő maga is főzhetne, vagy takaríthatna, de aztán meg kellett értenie, hogy egy alkalmazottal lehet ugyan szerződést kötni, uralni viszont nem lehet. Neki pedig olyan személy kellett, akin tökéletesen uralkodhat. Az lettem volna én.

A házasság nővére ötlete volt. Apám néha meglátogatta győri testvéreit, és akkor a nővére bemutatta neki Erzsikét. Ugyanúgy hívták, mint anyámat, ezt tán égi jelnek tekintette, és felületes ismeretség után beleugrott egy házasságba, amit aztán sose bocsájtott meg nekem. Mert ha hozzá költöztem volna, nem nősült volna, nem került volna bele egy nagyon rossz házasságba. Nem a szerelem vitte őket egymáshoz, csak a magány. Az meg házassághoz kevés.

Erzsike a házasság előtt még ölelgetett, kedves volt hozzám, utána soha. Pedig jogilag mostohaanyám volt, anyaként kellett volna viselkednie. Néha ellátogattunk Győrbe, olyankor parádés ebédeket készített. Nem engedett segíteni, mindent egymaga főzött. Én csak ültem a konyhában, egy kávéval, ő meg a tűzhelyen kavargatott valamit, közben tragikusan mondta: Milyen tragikus is az én sorsom! Miért, Erzsike? /Hirtelen semmit nem tudtam elképzelni, amitől olyan nehéz lenne/. Hát mert itt ez a vendégség, itt vagytok napokig, /Én, meg a négy éves gyerek/, és nekem folyton főznöm kell miattatok!

Egy pillanatra szólni sem tudtam, aztán azt mondtam: Főzz egy fazék zöldbabot, majd azt esszük három napig, és addig nem kell csinálnod semmit. Erre ő mély lenézéssel: Mit képzelsz, egy vendéggel nem lehet úgy bánni! /Hát így meg lehet? Mindig ilyen volt velem/.

A gyerek kérdezősködött, kicsoda ő, én legjobb tudomásom szerint elmagyaráztam, de mikor ott voltunk, és „mostoha nagymami” kifejezést használta, Erzsike majd’ kiugrott a bőréből. Jobban már azután se utálhatott, mint addig.

Mostoha-unokáját néha még elhívta Győrbe, Tatán cseréltünk gyereket. Apám elutazott Tatáig, ott átadtam kislányom, és fordultam visszafelé. Hazaérkezése ugyanúgy.

Apám hat évvel volt feleségénél idősebb. Várható volt, hogy ő hal meg előbb. Özvegye értesített. Kérdezte, milyen virágot akarok a sírra. Azt gondoltam: teljesen mindegy. Meg azt: Biztosan velünk akarja majd kifizettetni. Mondtam: koszorúnak fehér rózsát. Ő: Nem muszáj fehéret. Én: Fehér rózsát. Utána még többször felhívott. Ilyen problémái voltak, hogy mi legyen írva a koszorú szalagjának egyik és másik oldalán. Meg hasonlók. Anyám mellé kívánta temettetni. Ebben sokan a második feleség szép önzetlenségét látták, de én még emlékeztem rá, amint sikoltva toporzékol, úgy üvölti apámnak, hogy még a sírban se akarok melléd feküdni.

Meglepett, milyen pompát fejtett ki a temetésen, pedig örült, hogy meghalt. Nem tisztelet vitte rá a parádéra, csak világi hívság. Az ő koszorúja volt vagy egy méteres, tarka gerberából. Rá hagytam mindent, hogy szervezze meg. Mi mást tehettem volna? Egy vasam sem volt.

Apám temetése nagy eseménynek számított a faluban, bár már sok éve nem ott élt. Minden diáknak ő volt a kedvenc tanárja. Nekem is!

Aztán idézés, hagyatéki tárgyalásra. A nagymami hívott fel. Hogy kora délelőtt lesz, ezért menjek előző napon őhozzá. Elfogadtam. Olyan kedvesen hívott. Reméltem, megszelídítette a gyász.

Hiba volt! Láttam mindjárt, az első percben. Érkezéskor levettem sáros utcai cipőmet, ő elragadta, és bevitte a fürdőszobába. Letette középre. Az ablakon élesen beragyogott a nap, fényében vén bakancsom még a szokottnál is kopottabbnak látszott. Erzsike körbejárta, úgy szemlélte, mint egy varangyosbékát.

Ez vagy te, mondta elégedett rosszindulattal. Ez az, amit elértél egy élet munkájával.

Már esteledett. Menjek szállodába? Miből? Utazzak haza, aztán meg vissza? Annak végleg nem volt semmi értelme. Ezért úgy tettem, mintha természetes lenne, hogy itt vagyok, és türelmesen hallgatom sok ostobaságát.

Hogy ő csak azért süllyedt ebbe a házasságba, mert nem ismerte a családot, egyedül Lulut, apám nővérét, nem tudta, hogy a családnak van egy másik ága is, egy züllött ága. /A züllöttség fogalma nála összemosódott a szegénységgel. Aki vagyonos, az rendes ember, aki szegény, az züllött. Hát még ha művészi hajlamai is vannak/. Megkérdezte, kell-e nekem az a nagy kerámia falikép, ami az ágy felett függött, „mert ide mindenképpen kell valami”. /Értsd: ahelyett, amit te készítettél, mert azt nem tűröm meg a házban”/.

Különben apámék Győrben se szegények, se gazdagok nem voltak, ilyen alapon maga Erzsike is elég közel estt a „züllött” kategóriához, mindenesetre közelebb, mint apám, apámnak volt magasabb fizetése, nyugdíja.

Mért mondasz ilyet, Erzsike, mért lett volna züllött? Hát mert soha életében nem dolgozott! Hogy mondhatsz ilyet, hisz hat évet tanított még a nyugdíjazása után is! Ja, tanítani, az nem munka!

Ezzel a hibbant nővel voltam összezárva egy végtelen hosszú estén. Azt mondta: Van maradék raguleves, jó lesz? Jó. /Remekül tudott főzni/. Adott egy kis tányér levest. Mást semmit. Éhesen mentem aludni. Csúnyán szidta apám másik testvérét is. Próbáltam udvariasan beszélgetni, hogy vele például mi baja van? Indulattól reszketve mesélte, hogy mikor a gyászmise volt, odajött! Pedig azt mondják, olyan nyomorék, mégis elvánszorgott oda! És ez baj? kérdeztem ártatlanul. Hát nem az a baj, hanem egy idegen nő támogatta! Egy idegen! Az én gyászmisémen! /Nem a tiéden, te ökör, gondoltam, hanem az apámén/. És az még semmi, de merészelt beülni a legelső padba!

Jó pár órának el kellett múlni, míg rájöttem, hogy valójában miért bánt. Hát mert apám félretett pénzéből nekem is jár. Ezért volt az egész mocskolódás.
„Mit csináltál te egész életedben? Semmit sem csináltál!” Azért csak fölneveltem egy gyereket, mondtam. Visítva nevetett: Ugyan már! Nem te nevelted, az állam nevelte! Én elsüllyednék a helyedbe szégyenletemben!

/Az árvajáradékot az apa jövedelme alapján számították ki. Ha nem lett volna férjem, nem lett volna árvajáradék. Tehát bizonyos értelemben a férjem adta. Különben is, az állam vitte mindennap játszótérre? Az állam mosta a pelenkáját? Az állam főzött neki? Az állam énekelt át fél éjszakákat, amikor nem tudott aludni?

Hogy mennyi pénzt kellett átengednie, az csak a hivatalban derült ki. Ott is hisztizett, ordítozott: Az nem a férjemé, mind az enyém, én gyűjtöttem, csak véletlenül volt az ő nevén betéve!

A tárgyalást vezető nő rezzenetlen arccal hallgatta. Megvárta, míg megáll levegőt venni, akkor csendesen, de határozottan kijelentette: Mi csak azt vehetjük figyelembe, ami papíron van. Itt pedig férje nevén van ötszázezer. /Ez kétezer négyben történt. Az a pénz sokkal többet ért, mint most/. Fele az öné, özvegyi jogon, fele a gyermeké. A gyermek elismeri, hogy a temetés minden költségét ön fizette. Ezért a gyermek részéből levonjuk a költség felét.

Erzsike sikoltozott, toporzékolt, azt hittem, kiugrik az ablakon. Az ügyintézőt nem zavarta. Nyilván látott sok hasonlót.

Erzsike azt is mondta este, fölháborodottan, hogy: Nem így illik meghalni! Csodálkoztam, kérdeztem: Miért, hogyan illik meghalni? Hát úgy, ahogy a szomszédom csinálta! Ő bezzeg rendbe hozatta előtte az egész lakást! Minden helyiséget kifestetett, kicseréltette a csempéket, még a fürdőkádat is, azután halt meg! Hát így illik meghalni!

Azt is mondta: Győr természetesen felsőbbrendűbb a többi magyar városnál. Miért? Hát azért, mert az, és kész. Bizonyíték erre, hogy az ország időjárását majdnem mindig az Alpok felől jövő idő határozza meg, Győr meg ott van mindjárt, azt éri el először, hát azért! Gondoltam, akkor kicsi korom faluja sokkal felsőbbrendű, mert pont a határ mellett van. Még sok más, hasonló bölcsességet is mondott. Hát ilyen volt Erzsike.

Soha többet nem láttam. A gyerek kapcsolatban maradt vele. Húsvét és karácsony előtt képeslapokat küldött neki, később, mikor telefont vett, felhívta időnként. Elmondta, gondolom, érettségijét, diplomáját, férjhez menését. El is akartak látogatni hozzá, de az öreglány kitért előle. /Nekem gyakran mondogatta, hogy a vendég csak bajnak van/.

Öregségére mégis változott valamit Erzsike. Tán arra gondolt, a túlvilágon majd hogy számol el azzal, ahogy velünk viselkedett? Pénzt küldött a gyereknek karácsonyra, több alkalommal is. Talán hagyott is rá valamit?

Ezek a gondolataim támadtak mostohaanyám halála napján, illetve mikor híre hozzám eljutott.