A bácsi (Sengah igaz története)

A bácsi (Sengah igaz története)

Olvasgatván az itt megjelent történeteket, egyre erősödik bennem az az érzés, hogy a világról sok mindent gondolunk, ami egyáltalán nem is úgy van. Vegyük például az embereket: sokat küzdöttem ezzel a “kakukktojás” érzéssel. Most meg olvasom itt a történeteket, és kiderül, hogy szinte senki “nem az, aminek látszik”.
Hatéves volt a lányom, amikor új lakásba költöztünk. Félt a fürdőszobától. Azt mondta, van ott egy öreg bácsi. Én soha nem láttam ilyesmit és le is torkoltam Őt, hogy csak képzelődik. Többet nem beszélt róla.
Eltelt majdnem húsz év. És én egyszer csak megéreztem a bácsi jelenlétét. Mondtam a lányomnak, hogy valakit érzékelek a lakásban. Magától értetődően rávágta: “Ja, persze, a bácsi!” És elnevette magát. Valami rémlett, hogy annak idején beszélt róla. Kiderült, hogy Ő nem tudta hazaküldeni szegény bácsi lelkét, de kötött vele egy megállapodást: megkérte, hogy az Ő szobájába ne menjen be, mert akkor nagyon megijed, de az enyémbe nyugodtan besétálhat, mert én úgyse látom. 🙂
A bácsit azóta sikerült hazaküldenünk, a lányommal pedig a világ legtermészetesebb módján beszélgetünk mindenféle “parajelenségről”.
DE!!!!
1. Most már soha nem tudhatom meg, hogy milyen lett volna a kapcsolatunk, ha annak idején komolyabban veszem a gyermekem! Szerencsére nem lett súlyos bizalomvesztés a dologból, a lányom átlagon felüli bölcsességről tett tanúbizonyságot: “Anya mugli, egyszerűen nem ért hozzá :)”. Nekem viszont lelkiismeret furdalásom lett. Ezt azóta sokszor átbeszéltük.
2. Megfogadtam, hogy soha többé nem mondom valamire azt, hogy nem létezik, vagy fantáziálás, csak azért, mert én nem érzékelem.
3. Végre eljutottam odáig, hogy teljesen mindegy, hogy ki mit gondol rólam. Szerintem mindenki kakukktojás. Elképesztő, hogy mik lapulnak a zsák mélyén! 🙂
Szeretem ezeket a történeteket. Sok félelmet és magányt feloldanak.
Szép napot kívánok Mindenkinek!
Sengah

Vélemény, hozzászólás?