Szerda volt. Ott ültek köröttem az asszonyok, a gyerekek játszottak, beszélgettünk. Sok a gond. Egyikük férje a börtönben van, de várja haza hűséggel, tisztességgel. Másikuk, a hatodik babát várja, nem tud aludni, nagy már a terhe és kevés a segítség. De beszélgetni jólesik, megosztják, ami fáj, nevetünk is, amin lehet.
Megérkezett Teréz, Balázs fiával. Hetek óta figyelem, egyre szomorúbb. Vékony, törékeny fiatal arcára görcsöt köt az aggodalom és a szégyen. Ők most nagyon szegények és ez nehéz. Balázs éjszakánként bepisil, nem olyan amilyennek lennie kéne, nyafog, folyton anyja nyomában jár. A többi asszony is valahogy távol tartja magát tőlük. A segítőházban jó lenni, mert meleg van és van tízórai is. Teréz félt a téltől, amit akkor én még naiv, jómódú asszonyfejemmel, meg sem értettem. Később hallottam másoktól, hogy attól félt, hogy a gyerekek megfagynak. Balázs is beszállt a játékba, bizonytalan kis lényére a többi gyermek nem jól reagált, a gyengeségét megtorolták, ellökték, és elvették tőle a játékot. Tehetetlenségében sírt, toporzékolt. Terézt elöntötte a szégyen, kicsordult a pohár, dühében felpofozta. A fiúnak eleredt az orra vére. Próbáltam, nyugtatni, csendesíteni őket, hogy nincs baj semmi, előfordul az ilyesmi. A fiatal anya vigasztalhatatlan volt, felkapta fiát és elmentek.
A következő szerdán Teréz az előtérben ült, nagyon ideges volt, rám várt. Egymásra néztünk. láttam, hogy nagyon fél, és sír. Azt hitte, mert megütötte ezért elveszem tőle a fiát. A szegénység, a szégyen és a fájdalom ennyire védtelenné tette. Néztem, ahogyan sír, és csak arra volt erőm, hogy megöleljem. Sovány törékeny teste belehullott a karjaimba, sírtam én is, és nem szégyelltem. Terézék a segítő szervezet adományaiból átvészelték a telet. Tavaszra munkát is kaptak, és már Balázs sem pisil be.