Az őrangyal (gumikacsa1033 igaz története) 1. rész

You are currently viewing Az őrangyal (gumikacsa1033 igaz története) 1. rész

Az első alkalom, amikor egyértelműen éreztem, nem vagyok egyedül, a nem éppen gondatlan gyermekorom végét is jelentette. Amikor nehézséggel találom magam szembe és halkan sír, zokog a lelkem, mindig ugyanaz a kép ugrik be. Egy Kőbánya Kispesti panellakás negyedik emeletén nézek ki a szürke betonra. Csak elbillentem az ablakot és már vége is. Nem kell tovább csinálni, vége tud lenni a szenvedéseidnek. Valóban szenvedtem?

Nagymamám mindig is próbált védeni, próbált a hit felé vezetni. Jézus segít, erőt ad. Csak kérned kell! Áldom nevét mind a mai napig. Sajnos ma már nincs köztünk. Engem mégsem hagyott el. Keresztanyám tizenöt évvel a halála után ült le velem beszélni.
– Fiam, most már el kell engedned. Tovább kell lépned és neki is.
Megtettem, mert szerettem őt. Bár rettenetesen fáj a mai napig is.

Néztem le a betonra, csak egy ugrás és vége! Gyermekként sok mindent nem értettem. Anya miért ver? Semmit sem tettem, ami okot adhatna rá. Kértem az ismeretlent ott fent, ne fájduljon meg anyám keze. De megtörtént, újra és újra. És ilyenkor a faklumpájával folytatta a verést, annak is a sarkával. Az esetek többségében vagy részegen, vagy dührohamaitól őrjöngve. Nem nézve mekkorát is üt! Sokszor előfordult, a karjaiban tértem magamhoz és nem értettem. Ha szeret miért csinálja? A beton szürkesége hívogatott. A fejemben egy hangot hallottam.
– Tedd meg, akkor majd elgondolkozik mit is vesztett! Majd rájön, milyen értékes voltál! Majd felelősségre vonja végre valaki, azokért a fájdalmakért, amiket okozott! Majd, majd, majd!
Akkor nagymamám és keresztanyám jelent meg gondolataimban.
– Igen, összetörnének – Szólalt meg egy másik, az előzőnél jóval kedvesebb és törődőbb entitás. Éreztem jelenlétét, nyugalmát, szeretetét és erejét. Igaz, szomorúak lennének és ezt nem tehetem. Az arrogáns és erőszakos hang elhalkult. Végtelen nyugalom és szeretet árasztotta el törékeny lelkemet. Döntést hoztam, küzdeni fogok. Alázattal viselem a rám kirótt terhet. Hisz ő ott van és vigyáz rám. Nem tudom ki vagy, de köszönöm neked! Ez erőt adott és ellenálltam. Akkor is, amikor apám elővette a nadrágszíjat és azzal vert. És akkor is, amikor az iskolában rendszeresen elvertek, megaláztak, kegyetlenkedtek velem. Tehették, mert én voltam az új gyerek mindig. Évente volt, hogy év közben is, többségében anyám miatt költözködnünk kellet. És az sem segített, hogy gyakran a koszos ruhát kellet visszahúznom, mert nem volt másik. Előfordul, hogy a szennyes tartó aljáról kihorgászott póló, nadrág, zokni meg volt penészedve. Könnyes szemmel, kétségbeesetten próbáltam kisikálni belőle. De csak rosszabb lett. Az iskolai eredményeim közelítettek a nullához. Senki sem becsült. Kolonc voltam mindenkinek. Aki látott, mind azt sulykolta belém. Nem érsz semmit. Nulla vagy. Egy senki, akivel csak a baj van. Egyre lejjebb és lejjebb taszítva, míg a végén a pokolban töltött idő, csak egy mérföldkő lett az életemben. Semmi több. Ez alól csak nagymamám és keresztanyám volt kivétel. De ugye őket aránylag ritkán láttam.
Most kezdtük az iskolaévet, és én imádtam mindig is a könyvek illatát. Megkaptuk a könyveket. Minden tankönyv vadonatúj volt. Az általános iskolában, az alsó tagozatban volt egy számomra különösen kedves tankönyv. Annak a hátoldalán egy kép. Egy gyerekszoba, ággyal, íróasztallal asztali lámpával és egy szekrénnyel. Szőnyeges, lambériás kicsi, de annál barátságosabb szoba. Áradt belőle a melegség, a szeretet. Biztosan emlékszik rá az idősebb korosztály. Az volt aláírva, egy átlagos gyerekszoba. Amikor megláttam, könnyek gurultak végig az arcomon. Az osztályfőnök azt hitte, el akarom szabotálni az óráját. Pedig nem, soha elő se fordult, hogy csak tiszteletlenül is nézzek rá. De ő nem volt egy nyugodt jellem. Kiabált velem és én tűrtem. Nem válaszoltam neki, csak lesütött szemmel vártam mikor lesz már vége. Egyre inkább felhúzta saját magát, először megrángatott, majd arcon csapot. A pajeszomnál és a fülemnél fogva kihajított az osztályteremből.
– Takarodj az igazgatóhoz, üvöltötte.
Engedelmesen lementem, bár nem tudta miért, mit is csináltam? Rettegtem tőle. Megint láttam az ablakon keresztül a betont.
Nem vagy egyedül hallottam valahonnét. Körbenézve nem láttam senkit se. Így hát nem volt mit tenni. Bekopogtam és amikor szólított beléptem. Szigorú tekintetű, hatalmas, morózus férfi ült az asztalnál. Fel sem nézett rám.
– Ott álljon meg!
Percekig álltam ott szótlanul, kezemben a tankönyvemmel.
– Hallgatom! – szólalt meg. De fel sem nézett, irt tovább. Elkezdtem mondani, alig hallhatóan, mi is történt. De közbevágott, ha nem beszél érthetően, nem fogom érteni magát!
– Mondd el neki, ne félj! Nem fog bántani! Segíteni fog – szólalt meg megint valami belül. És akkor zokogni kezdtem és kiömlött belőlem minden, egyszerre. Végighallgatott, egyszer sem szakított félbe. Nem láttam az óriást, mert elhomályosították látásomat záporozó könnyeim. Őszinte, fájdalommal teli könnyek voltak ezek. Benne volt életem mind a kilenc évének fájdalma, megaláztatása. Mire felocsúdtam, ott térdelt mellettem. Féltérden. És én a térdén ültem. Akkor elálltak könnyeim, abbahagytam a zokogást. Nem tudtam megszólalni. Csak szipogva, hüppögve törölgettem arcomról a könnyeim tengerét.
–No, no. Jobb már ugye kis legény? Tudod, az őszinte beszéd és a sírás megtisztítja a lelket. És a tiszta lélek gyorsabban gyógyul. Elővette fehér zsebkendőjét, megtörölgettet vele. A hófehér zsebkendőt vékony vércsík, szennyezte be. Megdöbbenve nézte, majd alaposabban megnézett.
– Miért piros az arcod fiam?
Szégyenkezve lesütöttem a szemem.
– Mert megzavartam az órát igazgató úr.
– Értem.
Továbbnézte a fejemen lévő hegeket, forradásokat. Színes foltokat. Volt belőle bőven.
– Klárika kérem!
Belépett egy szemüveges titkárnő.
–Igen direktor úr?
– Hozna ennek a fiatalembernek egy másik inget vagy amit talál. Úgy látom ezt meg kell szárítani.
Hamar kerített egy kötött pulóvert és segített kicserélni. Amikor levettem a felsőmet, a kisasszony rémülten kapta szája elé kezeit, mert kicsúszott rajta egy halk atya úristen. Sokatmondóan egymásra néztek.
– Hívom őket, szólt titokzatosan a titkárnő.
– Ne, ne tegye. Mert itt az nem fog segíteni! Állította le az igazgató.
– Majd én elintézem, a Krisztusát! – Hangja dühös és határozott volt. Nem értettem semmit se. Valami rosszat csináltam?
– Nem fiam. No, no. Nyugodj meg. Nincs semmi gond.   Beszélgetünk egy kicsit rendben? Szólt barátságosan. Mint férfi a férfival. Maga meg Klárika kérem. Rendeljen el szünetet az iskolában. Teréz, Zsuzsa néni és Pál elvtárs fognak ügyelni. A teljes tanári kart várom a tornateremben! A szülőket meg rendelje be azonnal! Mindkettőt látni akarom! Ha kell hívja fel a munkahelyükön a vezetőséget. Az ügy nem tűr halasztást. Ha úgy se megy, hívja fel Budaházi főkapitány urat. Mondja meg neki, én kérem segítsen. És természetesen semmi felhajtást nem akarunk! Amíg mindezt elintézi, mi megbeszéljük az élet dolgait.
Majd egy órán keresztül mesélt nekem. Elmagyarázta hogyan kell emberként élni, viselkedni. Mit jelent férfinak lenni és milyen kötelezettségekkel jár, ha valaki úriember. Miért történnek néha rossz dolgok és azokat hogyan kell kezelni. Beszélt a tisztességről, a becsületről és az alázatról. Arról, hogy a legnagyobb bátorság a saját hibánk elismeréséhez vagy a más hibájának a megbocsájtásához kell. Mesélt valakiről, aki mindig megbocsát. Aki magára veszi a világ bűneit. Aki csodákra is képes volt, a szenvedéseiről. Róla, aki megváltja az emberiséget. Akiről neki hivatalosan, mint a kommunista párt tagjának nem is lenne szabad említést se tenni. Majd átkísért a könyvtárba. Levett egy könyvet és a kezembe adta. Robinson Crusoe.
– Mennyire megy az olvasás kislegény?
–Nem tudom, még sohasem olvastam valódi könyvet, csak az illatát szeretem.
–No no, hogy lehet ez? Hát édesanyád nem mesélt neked sohase?
Lesütött szemeim válaszoltak helyettem.
–Na, ne lógassa az orrát kérem! Legyen férfi! Tessék, ezt olvassa el, és ha végzett beszélünk. De aztán ide vissza kell hoznia. Jöjjön kérem.
A könyvtáros néni kiállított egy könyvtári jegyet és én határtalanul büszke voltam rá. Van valamim, ami az enyém és még pecsétet is nyomtak rá! Csak az enyém! Csillogó szemmel mosolyogva szorítottam magamhoz azt a kis papírt, a könyvtárjegyet. A tanév végéig egy álom valósult meg. Szárnyaltam. A tanári kar viselkedése teljesen megváltozott. Az iskolai erőszak megszűnt, mert mindig volt, aki leállítsa azt időben. Az otthoni verések is megszűntek, igaz gyakran jött egy harcsa bajuszos nagydarab rendőr, ahogy mondta, kávézni.  Én beleszerettem az olvasásba és a sportba is. Mert az igazgató úr közbenjárására a helyi dzsúdó szakosztály legifjabb tagja lettem. Bár a ruha, amit adtak, hatalmas volt hozzám képest. Három nappal az ominózus esett után bekopogtam újra.  Szívélyesen fogadott.
–Kis legény, mi járatban? Csak nincs valami gond?
–Nem, semmi direktor úr. Csak tetszett mondani, ha kiolvastam a könyvet jöjjek vissza, és beszélünk róla.
– No, no. És úgy van-e?
– Igen, nagyon érdekes és izgalmas volt.
–A macska rúgja meg!  Hát akkor kis legény, hallgatom.
És meséltem, mondtam. Mit is gondolok a szegény Robinsonról. Hogy ő is igazán magányos volt, és igazi úriember. Mert segítette a gyengébbet, és nem élt vissza más elesettségével. Kemény munkával igenis fel lehet építenie mindenkinek a saját kis világát. Az igazgató egyszer sem szakított félbe.
– No. Akkor ez megvolna. Lenne itt még valami kis legény. Én ugye nem mindig vagyok elérhető. De a könyvtárban van olyan, hogy klubhelyiség. Oda, jelentkezzék, mint tag. Egymásnak mesélnek és olvasnivalót ajánlanak. Van-e kedve ezt csinálni kis legény?
–Hát hogyne lenne!
És valóban volt is.
– No, akkor induljék! Aztán csak így tovább kis legény!
Elköszöntem, de kifelé menet még hallottam.
–Klárika! Három nap! Három nap, érti? És még a nadrágomig se ér fel! Csiszolatlan gyémánt ez a kölök én mondom! Három nap a macska rúgja meg! Ha nem velem történik, bizony mondom el nem hiszem. Három nap!
Abban a tanévben felfedeztem Verne Gyula könyveit és le sem tudtam tenni őket. A két évi vakációt, legalább tízszer kiolvastam. Az év végén osztályelsőként végeztem. Bár a helyesírásom csapni való volt.  Matematika órán hátra kellett ültetniük, mert az esetek nagy többségében már akkor tudtam a választ, mikor a tanárnő még be sem fejezte a feladatot. Más osztályfőnök, más osztály igaz. De ezt ugye nem adták ingyen. Nem csak jól tanultam, de korrepetáltam is azokat, akiknek segítség kellett. Próbáltam úriemberként viselkedni, segíteni a gyengébbet. Ahogyan azt a direktor úr elmagyarázta nekem. Némelykor egy szatyor vagy zsák ruhát hoztak cserébe az anyukák, apukák. Bár erre senki sem kérte őket. Év végén oklevelet és a bizonyítványomba „jó” értékelést kaptam. Mivel a helyesírási képeségem semmit sem javult. Mindenből kiváló lettem, csak abból elégséges. Nagymamám és keresztanyám ott voltak az évzáró ünnepségen. A szüleim nem. Emlékszem, nagymamám elsírta magát. Keresztanyám meg olyan szorosan ölelt, alig kaptam levegőt. Majd egész nyáron vagy nagymamámnál a fővárosban vagy keresztanyámnál voltam a Balatonon. De ugye, minden csoda három napig tart. augusztus elején apám úgy döntött elköltözünk. Kétszáz kilométerrel arrébb. Mert az öcsém asztmás. Akkor úgy gondoltam, nem akart több kávét adni annak a harcsa bajuszos rendőrnek. S mint utóbb kiderül, ez nagyon is helyes meglátás volt.

Folytatás köv.

 

 

Az őrangyal

Vélemény, hozzászólás?