Nem létezik jó vagy rossz történet. Igaz történetek vannak.

Amikor az, amit önmagadról hiszel, éles ellentétben áll a gyakorlattal

Amikor az, amit önmagadról hiszel, éles ellentétben áll a gyakorlattal

Előfordulhat, hogy az az eszmény, amit az egyén vonzónak és a sajátjának tart, amit önmaga részeként manifesztál, a hétköznapok gyakorlati kihívásai között lemorzsolódik részéről, mintha ott sem lett volna?
Gyakorta előfordul bizony, hogy amennyiben a hitünk, hozzáállásunk, elméleteink próba elé vannak állítva, rendszerint elbuknak, és sok esetben mi ezt észre sem vesszük. Sok kárt és csalódást okozva ezzel a környezetünknek, akik hittek nekünk, amikor magunkat definiáltuk, s akik előtt hiteltelenné válunk, amikor a gyakorlatban elvágódunk.
De mennyire van rendjén, hogy milliók hisznek, állítanak magukról valamit, amihez/akihez még nem értek fel, hogyan lehet ezen változtatni és a lehető legkisebb méretűre redukálni az ebből fakadó csalódásokat?

Bizonyára mindenki találkozott már olyan emberrel, aki összezavarta az önmagáról kialakított kép, morálként tartott erény és ezek gyakorlati kivetülései végett. Azokról a milliókról írok most, akik valóban, lényük teljes odaadásával vonzódnak egy bizonyos ideához, eszményhez, felfogáshoz, életvitelhez, mégis mikor ezek valamelyikét az elméletről a gyakorlatba kéne ültetni, rendszerint beletörik a bicskájuk, hogy valóban helyt álljanak, s nem férnek el abban a meghatározásban, amit magukról alkottak. Nem azokról szólok tehát, akik még önmagukról sem hiszik el, amit képviselnek, csak valamilyen ok miatt állítják, hanem azokról, akik magukról valamit egész lelkükkel igaznak vallanak, de azzal a valamivel mégsem azonosultak még teljesen.
Azok kedvéért, akik úgy gondolják, még nem találkoztak ilyen emberrel, álljon itt néhány példa, a teljesség igénye nélkül csak úgy spontán, melyek hirtelen eszembe jutnak.
Már gyermekkoromban feltűnt, amikor egy időszakban heti rendszerességgel mentem templomba a nagymamámmal, hogy a bibliaórákra, misékre járók közül hány szomszéddal is van egy kis „probléma” a mindennapokban. Volt közöttük olyan, aki rendszeresen megmérgezte a macskánkat, olyan is, aki a saját családtagjával civódott állandó jelleggel, olyan szinten, hogy zengett tőle az egész utca, volt, aki mindenkiről hangzatos történeteket szőtt, melyekkel csak annyi probléma volt, hogy nem voltak igazak.
Pár héttel ezelőtt ismételten találkoztam egy istenfélő emberrel, aki, amikor a weblapomról beszéltem neki, szó szerint idézem, ezt mondta: „Én nem hiszek ennyire az emberben.” Ez a kinyilatkoztatás egy cseppet letaglózott, mert őszintén megvallom, azt gondoltam, hogy egy igazán hívő ember fog leginkább hinni a jóra való törekvésben, a segítségnyújtásban. Azt hittem, ő fogja majd átlátni igazán a való értékeket (amit véleményem szerint ez a weblap megtestesít), de az illető egyszerűen leragadt annál a pontnál, hogy az emberek tökéletlenek, egyetlen jó van, és az az Úr. És számára ennél a pontnál véget is ért a beszélgetés.
Én világéletemben soha nem szerettem az általánosításokat, mindig arra törekedtem, hogy egy adott halmaz alá tartozó egyénhez, megbizonyosodás nélkül, ne rendeljek előítéleteket, se dicséreteket. Itt is gyorsan megjegyzem tehát, hogy találkoztam már olyan istenfélővel, aki jól szeretett és van is olyan legjobb barátom, aki katolikus. Ennél a szóban forgó személynél azonban alaposan elgondolkodtatott, miszerint, hogyan hihetünk istenben, ha a teremtményeiben nem hiszünk. Vagy lehet, hogy éppen rossz korszakában volt szerencsém néhány szót váltani az illetővel? Lehet, éppen csalódott valakiben? Hiszen az általa szőtt mondatok úgy tűntek, mintha még sosem találkozott volna kiemelkedően becsületes, morálisan tisztább emberekkel. Engem akárhová vezetett eddig az utam, ilyen emberekbe mindig és mindenhol belefutottam, ezért nem is értem, hogyan is nem lehet ezeket az embereket észrevenni. Mert nem hiszem, hogy ebben a tekintetben szerencsésebb lennék, mint más. Talán – ezek szerint – csak nagyobb a hitem mégis, meg az ebből eredő bizalmam is a Teremtő és annak Teremtményei iránt, így előbb meglátom azt, amit bizonyos hívők sem vesznek észre.
De ennek a Passzusnak az egésze nem csupán bizonyos keresztényekre húzható rá, hanem az égvilágon majdhogynem mindenre.  
A 21. században divat lett a spirituális témájú regények halmozása. De nem csupán ezek, és a „teremtsd magad” útmutatók kelnek el gyorsan. Mindezek mellett Coelho naptárjába jegyzeteljük programjainkat, Müller Péter előadásaira megyünk, feldobatjuk magunknak egy internetes oldal jövőnkre vonatkozó „véletlenszerű” jóslatát. 
Egyáltalán nem tartom rossz dolognak, hogy bizonyos szegmense a nyugatnak kiemelten érdeklődik a téma iránt, de mindig el tud rajtam uralkodni valami igazán bizarr megilletődés, amikor azt látom, hogy bizonyos egyének, akik egyébként nem győzik hangoztatni magukról, hogy milyen spirituális szemlélettel rendelkeznek, olykor vehemensebbek, agresszívabbak tudnak lenni bárki másnál. Van, aki nem is titkolja, hogy bizonyos oldalon simán kiállna egy háborúért, igen; embereket ölne, mert van az a cél…(Van az a cél. Tényleg???)
Más spirituális eszményeket magának valló egyént hallottam már egy ügyintézővel úgy ordibálni, hogy hirtelen magam is megkérdőjeleztem a tanítások általam vélt helyes értelmezését. (Sokan egész cégekkel és annak minden döntésével azonosítanak ügyintézőket, s nem látják át, hogy az ügyintézőnek, gyakran olyan igazságokat kell tolmácsolnia, melyek nem az ő igazságai, és hogy két nézőpont közé dobva az, akinek a közepet kell képviselni, mindig nehezebb feladat, mint az, ahol csak a saját magunk döntése mellett kell kiállnunk…)
És, hogy a példahozatalok sorában ne maradjak meg csupán a hitrendszereknél, hétköznapibb precedensekkel is előhozakodom. Találkoztam már olyan emberrel, aki magát hihetetlenül fejlettnek vallotta, ami bizonyos dolgokban ki is ütközött, de amikor azon kaptam ezt az egyént, hogy nem egyszer, hanem sorozatban ígérget, s még tisztában is van azzal, hogy gyakran ígér olyan dolgokat, melyeket később nem tart, és nem csupán elfogadta, bele is törődött ezen rossz tulajdonságába, semmit sem tett azért, hogy ezt elhagyja, már megint ott tartottam, hogy nem értem, bizonyos dolgok, melyeket önmagunkról valóban képesek vagyunk elhinni, hogyan állhatnak ilyen éles ellentétben a gyakorlattal. Persze ebben az esetben a felelőtlen ígérgetésre (amivel az egyén tisztában volt) is még sok minden más rakódott. Mint például az, hogy az illető egyszerűen képtelen volt nemet mondani, bizonyos dolgok mögött így sok volt a panasz, és jóval kevesebb az őszinteség…
És olyan emberrel is összeakadtam, aki író szeretne lenni, de még saját beismerése szerint sem olvas. Nem az számít, hogy „nincs ideje olvasni”, vagy hogy ez az illető, milyen kifogások mögé bújik. Sokkal inkább az; hogyan is lehet valóban hinni a könyv erejében, küldetésében, ha ő maga, nem állítja példaként ezt saját jellemével? Ha mindaz, amiben hisz, a saját életében bukik meg legelőször és a legerősebben.
De tovább megyek. Mert ismerek olyan embert is, aki folyamatosan azt mondja, hogy író lesz, s habár már túl van az ötödik ikszen, még mindig nem írt egy árva sort sem…

Az ember azzal az adottsággal születik, hogy ösztönszerűleg és naturális erővel hisz az őt körülvevő embereknek. Figyeljük meg a gyermekek viselkedését ezzel kapcsolatban. Amíg ártatlanok, amíg gyanútlanok, a kezdeti életszakaszban, eszükbe sem jut, hogy kételkedjenek abban, amit mondunk. Nem tudnak a megtévesztés, a hazugságok létéről, számukra minden rögtön igaz, és kiváltképp a felnőtt (óriásként fénylő) szavait fogadják be rögtön. Aztán, ahogyan ez az embergyermek cseperedik, szépen lassan kitapasztalja, hogy az emberek olykor nem a saját, vagy nem az igaz gondolataikat tolmácsolják szájukon keresztül, s ezt számtalan okból kifolyólag megtehetik. Azt hiszem, azt, hogy az emberek úgyis állíthatnak valótlant, hogy saját maguknak sem az igazat mondják saját magukról, az embergyermek csak jóval később veszi észre. Mert ez mindenek felett bonyolult és illogikus is.

Az pedig, hogy az ember azonosítja önmagát valamivel, amivel csak részben, vagy még egy parányi hányadban sem azonos, nem csupán önmagának okozhat kínos perceket, hanem a környezetében élők pillanatait is megkeserítheti.
Egyrészről célt, hitet, reményt adhat egy számunkra idillikus eszményhez való tartozás, s ha ez segít bennünket abban, hogy a hétköznapok során túléljünk, akkor van is létjogosultsága. Az viszont biztos, hogy a hétköznapokat nem egyszerűen csak túlélni kell, és önfeledten boldog nem lehet az, aki olyan képekhez vonzódik, amihez semmi köze, mert saját sorsfeladatát téveszti szem elől közben. Ugyanígy teljesen kiforrott személyiség sem lehet az, aki önmagát már maximálisan azonosította valamivel, és nincsen tudatában annak, hogy az oda vezető út egyharmadát sem tette még meg.
Aki nem pozícionálja önmagát korrektül vonzódásai, ideái útszakaszán, az könnyen eltévedhet. Majd beteljesületlenül végezheti életének utolsó perceiben fejlődését. Hiszen ha valamiről azt gondoljuk, már elértük, mindeközben megközelítőleg sem értünk fel vele, nem törekszünk arra sem, hogy felnőjünk hozzá.
Léteznek embergyermekek, akik egész életükben tanulják, hogy az ember bizony önmagával kapcsolatban is eltévedhet. Sőt, ott tévedhet el csak egyedül és igazán.
Azt hiszem, ilyen vagyok én is.
Hiszen minduntalan meglepődöm, amikor azt tapasztalom, hogy bizonyos emberek állítanak magukról valamit, definiálják magukat valahogy, majd azzal szöges ellentétben cselekednek.
És ilyenkor bizony nagyon tud fájni. Miért? Talán mert hittem az adott szónak? Talán, mert az adott szó igaz volt, csak a személy az, aki nem az, mint akit vártam?
És hányan járunk így utunk során az emberekkel?

Talán ha mindenki csak egy kicsit pozícionálná magát pontosabban azzal kapcsolatban, hogy ki is ő, mit is testesít meg ebben a mindenségben, kevesebb lenne a félreértés, a fájdalom és a csalódás is. A legnemesebb emberi törekvés, ha észrevesszük azt, ami számunkra erény és törekszünk odáig elérni. De az egymás mellett élés magasabb minősége érdekében azzal is tisztában kéne lennünk, hol is tartunk az odáig megtett úton.

Saját példával is elő tudok hozakodni. Én vallom az egységtudatot. Amikor például regényt írok, egyszer ennek a szereplőnek a bőrébe bújok, a következőkben pedig már egy másik személlyel azonosulok. És akármelyikben is vagyok éppen, akármelyiket is élem, mindig igazam van. A mindennapjaim során is gyakran alkalmazom ezt a szemléletet. A legtöbbször öntudatlanul. Bele sem gondolok, csak érzem az adott szituációban engem támadó, vagy a véleményemtől eltérő karakter szemléletét is. Hirtelen az is a sajátom lesz, az ő véleménye is az enyém, mintha soha el sem szakadtunk volna egymástól. Ilyenkor általában úgy kell magamra parancsolnom, hogy maradjak meg a saját igazságom mellett. Az viszont tény, hogy morálisan sokkal inkább megfelelően tudom átadni azt ezek után. Valahogy szerintem kiérződik a szavaim közül, hogy már a másik igazságát is élem, ha meg is maradok a sajátoménál.
És mindennek ellenére, hogy olykor minden igazság teljes szívből az enyém tud lenni, még mindig előfordul, hogy kicsinyességen, kiakadáson, berzenkedésen kapom magam.
És az ilyen helyzetek után mindig lelkiismeret furdalást, valamint egy nagy űrt érzek magammal szemben. Annak a meghatározott üres mezejét, amit még nem töltöttem meg magamban, hogy az az eszmény, amit magaménak érzek, teljes mértékben elöntse azonosságomat. 
Lehet, sosem leszek azonos azzal, akivé szeretnék válni. Lehet, hogy életem végégig csak törekedni fogok arra, hogy elérjem annak maximális állapotát, amihez vonzódom. Ezért is tettem magam egy kicsit „skizofrénné”. Már tudatosan nem csak Harangi Emese van. Már létezik benne és mellette állva is Fogolyán Szellő. És az előbbi nagyon szeretne a hétköznapok minden próbatétele előtt utóbbiként viselkedni.
Ez egy ösztönszerű késztetés. És azt hiszem, így van ez mindenkiben. Az ember alapvetően vonzódik nem csupán a széphez, az eszményihez, de a nemesebbhez, a nagylelkűbbhöz, a mindenek felett álló jóhoz is.
Azért pedig, hogy Fogolyán Szellő legyek inkább a hétköznapokban is, mindenkiről igyekszem példát venni. Hiszen nem vagyunk azonos fejlettségi szinten, ráadásul még a fejlettség is be van osztva az ember porcikái és bizonyos helyzetekben választott viselkedése között. Valaki ezt a feladatot oldja meg morálisan helyesebben, míg másvalaki azt a másikat. S ha te igyekszel minden embert tetten érni ott és akkor, amikor morálisan helyesebben oldott meg valamit, majd arról veszel példát és ezek egészéből állítasz végül magad elé egy elérni kívánt eszményt, nagyot nem tévedhetsz.

This Post Has 4 Comments

  1. Ó Szellő!
    Ez egy annyira szivemhez-lelkemhez közel álló írás! Gyakorlatilag mintha a saját gondolataim, megdöbbenéseim olvasnám, melyeket nem én írtam, de mégis olvasom.. Nagyon jól megfogalmazott értekezés átszőve a saját tapasztalatok mellet, saját érzésekkel is, és gyötrődésekkel is… Ó, mennyire ismerős, mikor megdöbbenek magamon, mert felbosszant valaki, és puffogok rá, közben jön a szégyenérzet… , hogy most mit teszek? Én az empatikus ember, megszólom?? Mentségem, mentségünk , hogy ezt észrevesszük, és próbálunk változtatni rajta…
    Egyébként ha ez a téma felhozódik, mindig egy film jut eszembe, melyet 14-15 éves koromban láttam, és akkora hatással volt rám… de akkora!!! Nem teljesen az ragadott meg benne mint másokat. Ez a film, a Pokoli Torony volt! Megtestesiti benne több szereplő is azokat a karaktereket melyeket írásodban Te is említesz… Ahogy olvastalak most, ujra 14 voltam… és rá kellett jöjjek, hogy van, ami nem változik…. hacsak MI, nem változtatunk rajta! Tudatosan, egyénenként, s együttesen..

    1. Szia, drága Cowboyom!
      Tudod, igazán különös, hogy azt gondoltam, hogy ez az írás majd nem lesz valami népszerű, mert eltér a többitől, melyek valami másik dimenzióban íródtak és inkább törekednek meglátni mindenben és mindenkiben a jót, a szépet. Ehhez képest pedig ez lett az egyik legnépszerűbb Passzus. Azt hiszem, ez azt jelentheti, hogy sokan találkoztak már ilyen Emberekkel, esetleg magukban is meglelték azt a valakit, aki egyelőre nem azonos azzal, akiről (saját magukról) álmodoznak. Szerintem tényleg legyünk tisztában azzal, hogy Emberek vagyunk és nem szentek. Egy kis szigorúság persze nem árt saját magunkkal szemben, de ha hibázunk, bocsássunk meg magunknak. Ha tudjuk, hogy kivé szeretnénk válni (valami nemesebbé) és ezért tudatosan teszünk, akkor nagy baj már nem lehet szerintem. Csak legyünk tisztában mindig a cselekedeteinkkel és azzal, hogy megfeleltünk-e a saját magunk mércéjén.
      A pokoli torony valóban nagyon meglepett most. Talán azért, valóban, mert amikor azt a filmet láttam, én még nem gondolkodtam ilyesmiről. Kedves Cowboy! 🙂 Ezt a filmet újra fogom nézni és ezzel a szemmel. Nagyon kíváncsi vagyok! 🙂
      Köszönöm!

  2. Drága Szellő!

    Talán nem is lepődök meg azon amit írsz. Az emberek csodásak. A lelkek csodásak. És gyermekien naívan fordultam arra, amerről azt éreztem, jó emberrel beszélek. És csalódtam. A kimondott szavakban lapuló önimádat, hogy mennyivel jobb mindenkinél, az ájtatosság, és a benne lapuló hamisság már szinte kéz a kézben jár. S elfogadom, hogy nincsen már jó ember. De lépkedve az életben, újra és újra hitet kapok az emberekben. A tetteikben, a lelkükben, a szavaikban. És keresem bennük, amit tanulhatok, amit a magamévá tehetek. S tanulok itt is, emberséget, a sorsok keresztútjain való találkozásokban töretlen hitet. Bizalmat a csodákban, az emberekben. Bár nyitott szívvel fordulok mindenki felé, a szavaikban már nem tudok elsőre hinni. És jön a cáfolat, jön az önértékelés, mikor már kimondatlan szavakban is megtalálom a bizalmam. A képmuatatás, a színészekdés nem a közösségi médiákkal jött. Hisz amit leírtál, ott olyan szinten szembetűnik, hogy letépi az arcokról a bőrt, de talán mindig is jelen volt. Jobbnak és szebbnek beállítani magunkat, önmagunk elött a lelkiimeret elnyomása. Van aki képes erre, van aki nem. Ha pontosságot ígérek, pontos vagyok, s szavakba nem öntök álmokat, ha nem tudok álmokat hozni. S mégis, tudom, van amikor önmagam elött sem vagyok az, aki szeretnék lenni. De ez a feladatunk, a jobbra törekedni. S megbocsátani, mert a lelkünk fejlődéséhez elkerülhtetlen a tapasztalat. Köszönöm

    1. Szia, drága!
      Számomra a jó – a teljesség igénye nélkül- leginkább az empatikus, beleérző, korrekt és önmagát ismerő Ember. Ez utóbbiban megbocsájthatóak persze a tévedések, hiszen Emberek vagyunk. Az a fontos szerintem, hogy törekedjen megismerni önmagát egy Ember és ne állítson magáról valótlant. Hiszen ezzel összetörheti azt, aki az útjába kerül. Mindazonáltal ismerek ilyen “jó Embereket”. Mindig találkozom velük. Úgyhogy, akárhányszor voltam is elkeseredve, sose tudtam feladni, hogy tovább higgyek bennük és tovább szeressem az Embert. Aki nem ilyen, azt nem bántom. (Maximum visszajelzést adok neki.) Aki pedig ilyen, azt kincsként őrzöm. 🙂 Köszönöm nagyon a gondolataidat!

Vélemény, hozzászólás?

Close Menu
Tovább az eszköztárra