Egy teljesen őszinte társadalom

You are currently viewing Egy teljesen őszinte társadalom


Érdekes, hogy amíg két pont között a legrövidebb út az egyenes, addig két ember között szintén az egyenes, derekas őszinteség a legrövidebb szakasz. Sok ízben elkápráztatott már, ahogyan a külvilág letükrözi a belsőben zajló folyamatokat, de mindez rendszerint a saját világomban történt és csupán ritkábban mondható el az egész kiterjedtebb valóságról. Vagy minimális alkalom és éberség adódik annak világméretű lefüleléséhez. Persze vannak olyan helyzetek, az utakon ugyanúgy, miképpen két ember egymáshoz való kapcsolódása során is, hogy valami miatt kitérőt kell tenni, általában mégis elmondható, hogy ha nem mondod ki a benned motoszkáló érzelmeket és gondolatokat, minden bonyolultabb és hosszabb lesz, mint amilyen lehetne valójában. Az alábbi Passzus egy futurisztikus elképzelés egy olyan társadalomról, amely világméretűen rá van kényszerítve a teljes őszinteségre. Az őszinteség erény, a legnagyobbak egyike, a fejlett, civilizált társadalom alappillére. Elképzelve azonban ezt a civilizációt, azon kaptam magam, hogy a megválaszolatlan kérdések, melyeket eme társadalom kipróbálásáig talán csak egészen sejtelmes homály fed, újabb kérdéseket vetnek fel, és innen úgy tűnik, ebben nincs is megállás. Ezért is sejthető, hogy az a társadalom a mostanihoz képest gyökeres változásokkal járna, hogy azért ráférne a társadalomra ezen erény buzgóbb gyakorlása a mindennapokban.

Ember és ember között a legtöbb konfliktus forrása szerintem nem az, hogy bizonyos egyének nem értékelik az őszinteség erejét, vagy hogy gyakran könnyebb utat látnak a füllentés, félrevezető hallgatás, vagy megtévesztő fogalmazási módok mögött. Nem lehet minden baj forrását megtenni a „hazug emberek márpedig vannak” kijelentésben és megállni ennyinél, mikor ember és ember között a legtöbb konfliktus forrása valójában az, hogy egyszerűen csak sokszor rosszul mérjük fel még a saját igazságaink erőviszonyait is, elbaltázzuk felismerni közülük azokat, melyek hosszabb távon képesek kiállni az idő próbáját.
Nehéz a gondolata annak, hogy mennyi billegő igazsága van egyetlen természetes személynek, s mivel sokszor még saját magunk sem jutunk 100%-ig dűlőre egy adott emberrel vagy helyzettel kapcsolatban, a számtalan állásfoglalás okozta zavar irritációja még mihaszna megoldásokkal is társul.
Mindennapjaink legnagyobb hányada azzal telik, hogy egymás valódi szándékait, a cselekedeteinket előidéző valódi érzelmeket próbáljuk kitalálni, találgatjuk, mit is akart mondani a másik, kíméletből szó nélkül eltűnünk, vagy olyan finomra csomagoljuk azt, ami bennünk van, csak hogy a másikat ne sértsük meg, hogy ami végül kijön belőlünk, az már nem is az, ami eredetileg volt. Ennek köszönhetően félreértések születnek, az egyes szenvedéseket, fájdalmas helyzeteket elnyújtjuk, mint a rétestésztát, az ebből eredő konfliktusokat pedig tisztázni kell, így különféle megoldásokhoz folyamodunk, hogy végül békét teremtsünk.  Tulajdonképpen kapcsolataink ezen szisztémára épülnek fel, az életünk itt a földön egymással pedig már csak így zajlik, folyamatosan az eredeti szándék, mondat után kutatunk, mintha ki lenne írva valahová, hogy nem vagyunk teljesen őszinték egymáshoz.
Vajon valóban nem vagyunk azok, vagy csak nem tudunk hinni abban, hogy az ember eredendően igen is vonzódik a jóhoz, a morálhoz, az erkölcshöz és nem hiányzik neki a lelkiismeret-furdalás riasztásával együtt járó étvágytalanságok és álmatlanságok meggyötört intervalluma?

Akármilyen viharos helyzet jön majd még, nem tudok elszabadulni attól a feltételezéstől, miszerint minden ember vonzódik a legfelsőbb jóhoz és morálhoz, amely eszmény nem más, mint a szeretetet. Ez pedig sok mindent maga után von. Mint valami vontatmány, úgy rendeződik a szeretet után egymás megsegítése, a jó szándék, a használható akarat, a kímélet.
És ember és ember között a következő leggyakrabban okozott konfliktusforrás az, hogy ezek mindegyike sokféle eszközből és megoldásból meríthető. Mindenkinek megvan a maga leghasználhatóbb, legpraktikusabb akarata, sokszor egy egész világ tekintetében, melyek bármiféle izmus formájában lesznek törvények a mindennapjaink felett, mindenkinek megvan a maga jó szándéka, hogyan óvjon meg a rossztól, attól, ami nem nemes, ezért sokan sokszor tévesen ítélnek és közösítenek.
A jó szándék fojtogathat, eredményezhet kínosabb gyötrődést, mint egy nyílpuskából oldalunkba fúródó golyó, a kíméletről pedig talán mindenki tudja, hogy sok ízben a félrevezető utak nyitánya, a kegyes hazugságok vesztőhelye, mely sokszor több bajt okoz, mint amennyire hasznos. 

Helyretenni tehát nem is azt kell magunk között, hogy az őszinteségre hajlam s szándék inkább legyen. Sokkal inkább azt, hogy helyesen ismerjük fel a legnemesebb eszmény, a szeretet, mindenkori és minden helyzetben megmaradó megfelelő alkalmazását. Mivel azonban ez szinte lehetetlen, hiszen nem láthatjuk minden jó szándékunk, kíméletünk, használható akaratunk és segítségnyújtásunk hosszú távú következményeit, sem a légkörben, sem az emberek lelkében, életeiben, szükséges lenne a mindenkori egyenes beszéd, még ha ez azzal is jár együtt, hogy a humánus őszinteséget, a kíméletet, az adott pillanatban feleslegesnek tartott őszinteséget, teljességgel és maradéktalanul ki is iktatjuk.
Csakis a maximalizált egyenes beszéd és annak visszacsatolása oldhatja fel a konfliktusokat a világon, ha erre bármi is képes, az csakis ez és annak őszinte visszacsatolása lehet. Csakis ez vihet minket egymás megértéséhez közelebb, és csakis ez nyugtathatja meg az örökösen forrongó lelkünket arra vonatkozólag, hogy a másik vajon igazat mondott-e.

Vajon, ha akkora erény az őszinteség, amit azért a legtöbben elismernek, miért nincs az ember rákényszerítve? A mesterséges intelligencia korában, miért nem hoznak létre egy olyan szerkezetet,amely kierőszakolja az őszinteséget belőlünk? Miért van pusztán az emberre bízva ez az erény?
Amennyiben sérülne a szabadságjogunk attól, ha őszintének kéne lennünk mindenkoron, erény-e a szabadságunk akkor?
Lehet, hogy akinek kezében van ez az eszköz, az attól tart, hogy bedőlne a gazdaságunk, a politikai rendszerünk, végezetül minden egyes emberi kapcsolatunk, hitvilágunk, a művészetünk, és az addig vallott értékeink totális csődöt mondanának?
(Már megint felmerült bennem a kétely afelől, hogy valaki igazat mond, vagy igazul hallgat-e…)

Kicsit futurisztikus elképzelés, hogy milyen lenne a világ, hová alakulna és mivé formálódnának benne az emberi kapcsolataink, a társadalmi hierarchia, amennyiben egy modern technikai vívmánynak köszönhetően gyermekkorunktól kezdve hozzá lennénk szoktatva arra, hogy mindenkinek igazat kell mondania.
Vajon elbuknának azok, akik nem őszinte érdemből, teljesítményből kerültek egy bizonyos pozícióra, vagy nyíltan kimondva lenne bizonyos kedvezmények, protekciók, engedmények következménye?
Vajon, ha hazugságvizsgálókhoz kötve élnénk a mindennapjainkat, kapcsolataink megmentése érdekében, hányszor nem tudna még az sem pontosan jelezni? Vagy hányszor jelezne ugyanarra az állításra másként, mint azt megelőzően?
Vajon a kezdeti totális felfordulás után egyszerűbbek lennének úgy a hétköznapok vagy bonyolultabbak, mert az igazságaink sokszor még saját magunk számára sem azok, mint tegnap, s végeredményben nem hogy közelebb jutnánk a megértéshez, hanem ugyanazok a dilemmák, értetlenségek születnének, mely helyzetekben minden harmadik mondat a miért kérdőszóval indulna?
Közelebb jutnánk az emberi lélek komplexitásához, meggyőződnénk arról, hogy a szándék eredendően a legtöbb esetben valóban jó, vagy ennek ellenkezője jönne ki eredményként?
És ha ezek még mindig nem elég fajsúlyos kérdések, akkor tekintsük meg a következőket.
Igazán nem tudom eldönteni, hogy kellenek-e az embereknek egyáltalán titkok és, hogy kell-e a privát szféra. A privát szféra ugyanis az egymástól való elidegenedésünk gyökere, ami messzemenően késlelteti és hátráltatja az arról való gondolkodásunkat, hogy a lényegben mindannyian egyformák vagyunk, egy csapatban játszunk és nem egymás ellen. A privát szférával és a kímélettel karöltve találgatjuk és vizslatjuk egymást, pedig egyívásúak vagyunk, s mégis mi magunk okozzuk egymás számára a legnagyobb talányt akkor, amikor közös összefogással ki kéne deríteni, miből lesz az élet és hogy hová tart úgy egyáltalán.

Ha viszont vesszük a bátorságot, és felszámoljuk a privát szférát, valamint a kíméletet, könnyen lehet, hogy a mindaddig ismert bűn megnő a világon. Ha ugyanis mindenki olyan őszinte, hogy kimondja a legrosszabb hangulatú gondolatait, elárulja mindaddig titkolt hajlamait, és még a szentről is kiderül, hogy néhanapján valójában nem az, csak eddig nem beszélt róla, előbb majd megbizonyosodunk afelől, hogy a bűn valamelyest mindenkit megkísért, később talán meg eltöröljük vagy újrareformáljuk ezt a szót a szótárunkban. Így a legtöbb jelenségre, amire mindaddig a bűn fogalmát aggattuk, azontúl csak ennyit függesztünk majd: ember.
Újabb érdekes kérdést vet fel az is, hogy ha mindenki beszél a maga „bűnéről” nem érzünk-e majd késztetést arra, hogy a bűnt ideje korán lefüleljük, hogy a világot megmentsük, még akkor is, ha az illetékes végül meg sem lépte volna a bűnös cselekedetét.
Vajon, ha tudnák, hogy mindenki őszinte és igazat beszél, mennyiben változna a földön lévő bűn és vétek? Még a cselekedet előtt karanténba helyeznénk a rossz szándékúakat, mert elkotyognák azokat, még mielőtt a színre lépnek? Vagy ha spontán követték el, mind feladná magát?
Mivel az ember leginkább a jóra törekszik, sok fejben megszülető negatív gondolat végül nem formálódik cselekedetté. Az ember legyőzi azt, mielőtt a gondolat győzné le őt. A fejben megformálódó negatív hatás miatt nem büntethető senki, csakis azért, ha nem volt ereje legyőzni azt. De nem akarjuk majd kezünkbe venni az irányítást az elsők között, amikor a bűnös gondolatról értesülünk, elvéve ezzel annak az esélyét, hogy az ember, akiben az megformálódott, legyőzze azt?
És hol húznánk meg a határt a szennyezett gondolat és a tett között? Hol fülelnénk le? Mikor tartóztatnánk fel?

Vajon, ha az őszinteség eszközének köszönhetően, egymást maximálisan ismernénk, közelebb kerülnénk-e a legnagyobb kérdéshez, ahhoz, amit már ősidők óta kutatunk, hogy mire föl születünk erre a földre és milyen céllal? Vajon elég lenne-e az abból eredő megtakarított energia, amit mindaddig arra fordítottunk, hogy egymást találgassuk, hogy egyetemes összefogásban egyetemesebb kérdésekkel foglalkozzunk? Vajon elég lenne minderre az az erő, ami abból fakad, hogy látván a mindenkiben megbújó jó szándékot, felismerjük hasonlóságunkat, könnyebben megértjük egymást a már borítékolt jó szándéknak és az egyenes beszédnek köszönhetően?
Vagy a szavak, a megfogalmazás, a nyelv zavarai még akkor is útját állnák annak, hogy egymást tökéletesen megértsük?
Azt hiszem, nem kellene félnünk. Mert minden határ eltolódik, ha teljes őszinteség van. Így a kímélet hiánya sem szülne több erőszakot. Miért? Mert az emberek hamar hozzászoknának ahhoz, hogy ugyan több kinyilatkozásaikban az elementáris nyers erő, ugyan bántóbb a megfogalmazás, mégis több közöttük az őszinteség is, ami mozgatórugóikról és az érzelmeikről ad tanúbizonyságot. Ennek végeredménye pedig az lenne, hogy közelebb kerülnének egymáshoz, jobban megértenék egymást. 

This Post Has 5 Comments

  1. Alapvető probléma adódik abból, hogy az Ember egy szubjektív lény, ezért a civilizációja is az, vagyis az erkölcs, a morál (a kettő ugyanaz), az őszinteség tartalma is az. Egyszerűen fogalmazva az Ember világában az igenek és nemek mellett létezik az „is” is, – és innentől kezdve „mosolygós” őszinteségről beszélni. Egy egyszerű példa: Milyen idő van – kérdezi reggel az unokám. Jó –válaszolok őszintén, ugyanis esik az eső, ami nekem jó, mert tegnap palántáztunk a birtokon. Azt is tudom, hogy neki az én jó időm rossz, mert nem mehet a játszótérre. Tehát a z őszinteség egyszerre lehet jó és rossz. Ez az emberi világ szubjektivitása. Az a teljes őszinteség, ami Szellő világában vágyként szerepel, a matematikában és csakis a matematikában létezik – vagyis ott csak igen és nem az őszinte válasz. is nem létezik.
    A fentiek miatt úgy hiszem, hogy a Szellő-világ egy utópia és soha ne próbáljuk létrehozni. Nem szeretek más ki nem mondott érzéseiben turkálni, ezért egy példa magamról. Abban a világban minden Nememind1 lakónak kötelessége lenne leírni alkalmanként, hogy egy használhatatlan, tehetetlen emberi roncs vagyok – és ez az őszinte igazság lenne. Természetesen a helyén tudnám kezelni, de biztosan nem esne jól – bár abban a világban ez nem lenne szempont.

    1. Kedves Laci bácsi! Köszönöm szépen a gondolataidat és a véleményedet. A gondolataid olvasása után is úgy gondolom, hogy a teljes őszinteség olyan szintű változásokat eredményezne, amely gyökeresen változtatná meg a társadalmunkat. Más lenne az értéke például a szubjektivitásnak, más lenne az is, ami nekünk fájna. És még mindig lenne ebben a társadalomban elég sok kihívás. Leginkább az, hogy megfejtsük, hogy miért nem az a saját igazságunk, mint ami tegnap volt. Vagy, hogy egy biztos alapból kiindulva (az igazságból) megpróbáljuk empatikusan átérezni a másik fél indítékait.
      Talán magamból indultam ki ebben az utópisztikus elmélkedésben, mert én nem szeretem, ha nem őszinték, és a kegyes hazugságtól is kiver a víz. A szubjektivitásról pedig akkor lehet beszélni, ha az alapok őszinték, és akkor van is értelme!
      Személy szerint én pedig arra már csak akkor gondolok, hogy (és most idézlek) „egy használhatatlan, tehetetlen emberi roncs vagy”, amikor Te emlékeztetsz engem erre (elég sokszor). Egyébiránt a gondolataiddal foglalkozom, azok nyűgöznek le! Így ha kötelezővé tennék az őszinteséget, sem írnám le ezt Neked. A Te fejedben van az, hogy mindenki ezzel a jelzővel illet Téged. Mert Te ezzel a jelzővel illeted saját magad.

  2. „Te ezzel a jelzővel illeted saját magad.” Mert ez igaz, bár be lehetne kenni cukormázzal, de minek?
    ” Vagy, hogy egy biztos alapból kiindulva (az igazságból) megpróbáljuk empatikusan átérezni a másik fél indítékait.” Erről a következő jut eszembe: „Van az én igazságom, van a te igazságod, és van maga az igazság – melyek nem fedik egymást.
    Azt azért szeretném tisztázni, hogy pontosan értem az utópiádat és „hű, de jó lenne”,csak ismervén az embereket nem tudom elképzelni a működését. Esetleg egy működő „Ember tragédiája” falanszter jelenetében. Megint nem akarok más gondolataiban kibickedni, ezért magamról: Itt is sokszor írnám azt legszívesebben, hogy ez butaság, hogy ez nem igaz, de nem engedi a „neveltetésem”, ezért sokszor „vért izzadva” igyekszem cukormázba csomagolni a kinint, és ha sikerül, akkor nyugodtan alszom.

    1. Nincs azzal gondom, ha valaki nem ért velem egyet.
      Nehéz átérezni azt, hogy minden megváltozna már az alapoknál. Talán én sem tudom ezt a nagyméretű változást teljes egészében átérezni. Halandóként megjósolhatatlan, csak tippelgetni tudunk.
      Aki a világról gondolkodik, azzal nem fognak mindig egyetérteni. Most idézem az egyik kedves ismerősöm évekkel ezelőtt elhangzott mondatát: „Még Jézust sem szerette mindenki és még vele sem értett mindenki egyet.”
      És még mielőtt bárki is félreértené, most azért hoztam fel Jézust, mert egy olyan hatalmas erővel rendelkező Entitást sem fogadott el mindenki, a mai napig sokan „vitatkoznak” Vele, nem hogy az én gondolataimmal!
      Ne gondolkodjon hangosan az, aki ezzel nincs tisztában, vagy nem hagy elég szabadságot a befogadó félnek az őszinte véleménynyilvánításra. Csak együtt gondolkozhatunk a jövőn, és ehhez fontos az őszinteség. Nekem legalább is, megint csak.
      Kicsit azért „visszaszúrnék”: szerintem az a butaság, ha valamit kapásból butaságnak nyilvánítunk ahelyett, hogy elgondolkoznánk rajta.
      Ez a reakció nem vall nyitott gondolkodásra nálam.
      Most már tudom, mit gondolsz erről az írásomról. Legalább nem játszottuk el, hogy agyonra dicsérted, csak hogy nálam jó pontot szerezz. És ez nekem sokkal többet ér. Ez egy biztos kiinduló pont az őszinte kapcsolathoz és beszélgetéshez.
      Cukormázzal pedig nem kenegetek semmit. Egyszerűen, mint létező Entitás, szellem gondolok Rád. Az, hogy milyen feladatot kaptál azért, hogy a szellemedet fejleszd, arra én nem gondolok. Addig gondoltam rá, amíg megosztottad az igaz történetedet, a hozzáállásodat, és hiszem azt, hogy ezzel sokaknak segítettél.
      Én sem beszélek mindig arról, hogy félvak vagyok, vagy bármi egyéb, az átlagtól való eltérésemről sem. És nem is gondolom, hogy bárki ezekkel azonosítana. A körülöttem lévő Emberek a lelkemet és a gondolataimat nézik. Így emlékeznek rám. Nem úgy, hogy milyen feladatokat kaptam. Azokkal nekem kell foglalkoznom egészen addig, amíg meg nem oldom őket.

  3. Szép és csodás estét drága Szellőm! 🙂 Az őszinteségről nincs mit beszélni. Még apukámtól tanultam, hogy mindig mindenkor legyek őszinte. Egy idevágó szójáték: „Egy ősz inte, hogy legyek őszinte, mert őt szinte egy ősz inte, hogy legyen őszinte”! Nincs apelláta csak igaz szó! Számomra még a kegyes hazugság sem bír jelentőséggel, ha még is tanúja lennék, csaknem rosszallóan figyelem. Drága Lászlóm írása fogott meg: azt írta, hogy ő kegyes hazugságot mondott az unokájának, mert esik az eső, ami neki jó, mert elültette a palántákat előző nap, viszont az unokájának rossz, mert nem mehet ki játszani! Még arra is rávilágított, hogy nézőpont kérdése. Viszont ez nem igaz! Hagyjuk a nézőpontot és minden mást! A gyermekek megértenek mindent és fel is fognak. Ezt azért mondom, mert a csoportban ezt írta az egyik entitás. Ez sem igaz! Az igazságra szomjazunk és azt is várjuk el! Mért kell feltennem a kérdést, hogy most igazat szólsz-e? Ha alapjáraton igazat beszélünk és igazat mondunk, soha senki nem fog megkérdőjelezni. Nagyon sok probléma nem hogy nem lenne, de nem is igazán ismernék ezt. Hisz, ha mindenki mindent becsületesen elmondana a másiknak, nem lenne sértődés, nem lenne vita, amikor kiderül! Van egy nagyon jó közmondásunk, itt Magyarországon! „A hazug embert előbb utol érik, mint a sánta kutyát.” Csupán csak annyit kellene tenni az embernek, hogy megbeszélik a dolgaikat! Senki ne akarja bemagyarázni, hogy egy hazugság szükségszerű, mert nem az! Szeretek az emberek szemébe nézni és szeretek emelt fővel járni. Nem, nem büszkeségből, csak úgy natúran. Pár napja lettem 55 éves és ebből az 55-ből 54 év és 10 hónapot éltem le hazugság nélkül. Igen, jól érzed! 2 hónapom hazugságban telt. Sajnos nem vagyok rá büszke és akik ismernek, nos nem tudom, hogy hogyan tudjak bűntudat nélkül a szemükbe nézni. Áprilisba kerültem terapeutához és nem csak kezelt, de tanított is. Ennek köszönhetően a mosolyom ragyogó lett és a szeretetem az egekig szökkent. Mindenki tudta, hogy problémás a családi életem, így nem tudták, hogy mitől lettem ilyen pozitív. Mikor elmondtam az igazságot, lehülyéztek. Így éltem a hazugsággal, életembe először! Sajnos! Azt kezdtem el mondani, hogy szerelmes vagyok! Púff neki! Szó szerint rosszul voltam tőle, de az emberek elfogadták, látszólag! De csak látszólag! Viszont én már nem tudtam tükörbe nézni és más szemébe se tudtam nézni. Azt hiszem, ezt nevezik lelkiismeret furdalásnak. Kő kemény 2 hónap volt, mikorra olyan szinten lebetegedtem, hogy muszáj volt elmondanom az igazságot. Most már jól vagyok, de már nem tudok emelt fővel járni. Mindig arra gondolok, hogy vajon elhitték-e amit mondok! Egy szó mint száz! A Hazugságot ezek után is eltaszítom magamtól és nem tűröm el! Csak ennyi a véleményem erről a kérdésről!
    Üdv Zéta-Holdanya

Vélemény, hozzászólás?