Emberi kapcsolatok a bűvölt dimenzióban; szeretni a föld és a mennyország között félúton

Emberi kapcsolatok a bűvölt dimenzióban; szeretni a föld és a mennyország között félúton

Irgalmatlanul korlátoltak vagyunk mi, halandók. Képtelenek vagyunk meghajlítani az időt, hogy azon az eldeformálódott görbén újra ott legyünk a kellemetlenebb helyzetekben és kijavíthassuk azokat. Nem kacskaringózhatunk előre sem rajta, hogy lefüleljük, egy-egy jelenben megtett lépésünk milyen hatással szalad odáig. Nem tudunk repülni, hogy valaki ablakába lopózzunk, és nem tudunk láthatatlanná válni sem, hogy valakit kilessünk minden következmény nélkül. Bár olykor ezer fokon lángolunk egy emberért és észleljük, hogy amennyiben az adott érzést kiemelhetnénk mellkasunk alól és rászabadíthatnánk azt a külvilágra, annak ereje elég lenne bármely szunnyadó vulkánnak az azonnali izzó kiteljesedésre. Ennek ellenére sem vagyunk képesek semmilyen természetfelettire. Mivel a túlvilággal kommunikálni csak igen kevesen képesek, (és azon kevesek száma is leredukálható a szavahihetőség megkérdőjelezésekor) az egyetlen érzékfeletti képességünknek a telepátia rejtélye marad, de az elég szűkös ahhoz képest, mennyi mindenre képesek lennénk egy emberért, akit szeretünk. A fizikai testünk megköt; monstrum szerkezeteket kell igénybe vennünk ahhoz, ha el szeretnénk jutni messzi tájakra, a múltat kénytelenek vagyunk békén hagyni, és rávenni, hogy ő is hagyjon nekünk nyugtot. A jövő pedig örökösen titokzatoskodik előttünk. Minden ember kapott azonban egy olyan eszközt, amit nem is tudom, talán a fejében hord, talán a lélekhez van inkább igazán köze ennek, aminek a segítségével bármire képes, bármit megtehet, ahol csakis ő írja a forgatókönyvet, bárkit ölelhet, és bármilyen szuperképességgel felruházhatja magát. A fantázia egy bűvölt dimenzió, egy menedék, ahol az egyénnek teljhatalma van. És ez talán egyetlen dimenzió is, ami felér annak az univerzumnak a kolosszális bőségével, amiben mindennapjainkat éljük, valamint azt hiszem, esküdni mernék rá, hogy ez az a dimenzió, ami átjáró a föld és a mennyország között.

A minap különös tapasztalat ért. Olyasmi megesett már velem, hogy miközben egy bizonyos író egy konkrét könyvét olvastam, egyik pillanatban nevettem, a másikban sírnom kellett. Úgy tűnt, az író, az én saját gondolataimat vetette papírra, melyekről korábban senkinek sem beszéltem, mindezt pedig tette a mondanivalóját olyan különleges humorérzékkel fűszerezve, ami az enyémre módfelett hat.
Azt viszont még egyetlen regény sem érte el nálam, ami még ennél is több, hogy úgy lássam a saját emberekhez fűződő viszonyulásomat papírra vetve, mintha rólam írtak volna könyvet, az én viszonyulásomról, életfilozófiámról. Ennek a regénynek szinte megelevenedtem a hasábjain; amikor vizualizálni kellett a főszereplőt, hát a saját lelkem katapultált oda, mi több, biztos voltam abban, hogy habár az írónő már meghalt, mi ketten mégis lelki társak vagyunk.

Iris Murdoch hamvai az Oxford Crematoriumban nyugszanak, e szóban forgó Passzust ihlető műve pedig szerepel az 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz c. kiadványban. De nem „csupán” A háló alatt érdemelte ki, hogy e kötet részese legyen, az írónő egyéb regényei (szám szerint öt) is bekerültek.
Úgy tűnik hiába.
Ugyanis miután kiolvasva, de képei, gondolatai által éhesen letettem a könyvét, hogy mohón megkaparintsam az összes többi regényét, realizáltam, hogy nemzetközi sikerek ide vagy oda, egyik további művét sem fordították le magyarra.

Ha valami miatt, őérte aztán tényleg érdemes lenne az angolt irodalmi szinten elsajátítani, de egyelőre nem volt más választásom, sajnos bele kellett törődnöm, hogy létezett egy írónő lelki társam, és bár további műveket is írt, melyek bizonyára legalább ennyire megérintenének, feltehetőleg sosem fogom őket olvasni.
Újszerű tapasztalat volt, valamihez nem hozzájutni, ami márpedig ennyire érdekel, valakit nem olvasni, aki előtt mintha valami vasfüggönyt eresztenének. De ez van.
Emléket állítok neki és ennek az újszerű tapasztalásnak ezzel a Passzussal. Meg még valaminek az emlékét feljegyezném gyorsan; mégpedig azt, hogy milyen nagy hatással tud ránk lenni valaki, aki velünk nem is egy időben, egy térben létezik, s ha valami, hát a művészet egy kicsit képes meghajlítani azt a bizonyos fentebb taglalt időt. 

Iris regénye eszembe juttatta azt a kérdésemet, amit megközelítőleg egy évtizeddel ezelőtt akkor tettem fel magamnak, amikor Echart Tollétől A most hatalma c. értekezést olvastam. A háló alatt számomra bebizonyította, hogy más is van még rajtam kívül, aki az ott olvasott tanítások ellen egy kicsit lázadozik, s hogy ez a valaki az irodalmi életben hagyta meg nyomait, számomra még inkább bizsergető.
Engem elég nagy fantáziával áldott meg a sors, ha nem így lenne, nem tudnék írni sem, és olykor talán még az orromnál sem látnék tovább. Mióta összegeztem magamban, hogy egy adott tulajdonságnak is két orcája van, egy pozitív és egy negatív, s ha elvonunk magunktól egy rossz tulajdonságot, annak pozitív képviselete is távozik az életünkből, kellőképpen hálás is vagyok azért, hogy ilyen vagyok. Minden jó tulajdonságunkért ugyanis azt áldozzuk, hogy ugyanaz a tulajdonság teljesen más körülmények között bizony hátrány. Elfogadtam, hogy sosem leszek túl gyakorlatias, hogy sokszor nem veszem észre a földi díszletek kellékeit, ellenben sokszor nézek a földet egy másik dimenziótól elválasztó függöny mögé, s amit ott látok, annak köszönhetően, életcélom és igaz szerelmem, szenvedélyem is van; az írás.
Egy ilyen típusú embert, mint amilyen én vagyok, aligha csábít bármiféle kísérlet, ami a földön marasztal. Annak idején mégis csak kipróbáltam, tudok-e megmaradni a mostban, ami azért is volt nagy kihívás, mert a teren kívül (hogy a földön maradjak teljesen és ne libbenjek semmilyen függöny mögé, mely más dimenziók előtt csüng) még az időt illetően is fenékre ültetett.
Amit Echart Tolle által annak idején tapasztaltam, elkápráztatott. De nem azért, mert izgalmasnak találtam annak a gondolatát, hogy állandó jelleggel a földre erőszakoljam magam, hanem másik két dolog miatt. Egyrészről, mert A most hatalma által realizáltam magamban, hogy ha ennek egy egész könyvet kellett szentelni, akkor  se térben, se időben nem én vagyok az egyetlen egy, aki kirándulgat. Másrészről, ahogyan a sorait olvastam, meglegyintett annak a szele, hogy a mostban maradásra egy komplett életvezetési stílus épülhet. Talán ennek köszönhetően, azt reméltem, ennek ellentettjére, a fantáziavilágunkban való létezésre is. (És már meg is jelent szemeim előtt, ahogyan egyszer megírom A most hatalma legnagyobb konkurensét, mely arról szól, miért érdemes a fantáziánkban léteznünk minél többször, amikor csak tudunk, hogyan is jutunk el abba a világba, és hogyan maradhatunk ott tartósan. Valami ilyesmi címe lehetne Echart Tolle saját értekezése után szabadon: A fantázia teljhatalma.)
Emlékszem, onnantól kezdve, hogy Tolle elméletét megismertem, egyre több olyan filmmel is találkoztam, melyben az eredményt, a teljesítmény minőségét teszik függővé attól, hogy téthelyzetben ki, mennyire tudja elcsendesíteni az elméjét és a jelenben maradni. (Talán nem Tolle volt előbb, de ő kötetek és feladatok egész sorát szánta ennek a gondolatmenetnek.) Mivel teóriájának elsajátítását a fentiek miatt én is fontosnak tartom, sokszor eszembe jut, még akkor is, ha a mostban maradás első gyakorlata számomra valami alábbi volt. 

Egy tavaszi nap délelőttje volt, mikor sorra vettem Echart tanításait. Ültem az erkélyen, és megpróbáltam az előttem vöröslő muskátlira koncentrálni, anélkül, hogy bármi másra gondoljak.
Akkor már azt is tudtam, hogy a jelen megélése ellenére sincsenek átlagos pillanatok, mert ha valóban éberek vagyunk a jelenben, minden pillanat más és más. (Legalább is a nagy tanítók véleménye szerint.)
Szóval törekedtem kidobálni minden gondolatot, ami bekúszott elém, és még egyet pislogtam, amikor a múltból előtévelygő kedves arc rámosolygott arra a bizonyos muskátlira.
Még pár percig is izzasztó feladatnak tűnt számomra a gyakorlatot tartani. Nem azért, mert nehéz (amúgy tényleg az) hanem sokkal inkább azért, mert ilyenkor a legkedvesebb arcok és legszívmelengetőbb emlékek bukkannak elő, de tényleg. És hogyan is ne lennének azok csábosabbak, mint egy csokor, a maga natúr szépségében hízelgő muskátli?Azóta egyébként vitatkozom azzal az állítással, miszerint a jelenben nincs két egyforma pillanat. Szerintem ez attól függ, az ember gyermeke éppen mit néz akkor, amikor a moston meditál.
Mindenesetre beismertem, hogy olykor viszont kétségtelenül jól jön ez a tudomány. Például, amikor nagyon koncentrálnom kell, vagy az érzelmi elkalandozás fáj, nem előre visz. Vagy amikor felejteni kell. Nem árt, ha az ember ura magának, a gondolatainak és az érzelmeinek teljesen.
Az ominózus kérdés azonban, amit fentebb már említettem, és akkor bennem megfogalmazódott az egész elmélet idejére vonatkozott. Az ellen ugyanis minden porcikám lázadt, hogy örökösen törekedjek a mostban való megmaradásra. Miért is kéne erőltetnem szimplán a mostot, kikapcsolni az összes képet, lekapcsolni az antennáimat, ha az idő összekutyulása és a másik dimenzióban való párhuzamos és teljhatalmi lét, valahogyan sokkal színesebb és izgalmasabb számomra?  A jelen sokszor hosszúra és monotonra nyúlik, s ha a mozdulatlanságban, a csendben éppen nincs kedvem/hasznom lenni (persze sokszor előfordul, hogy van) akkor miért ne utazzak el oda, ahol márpedig bármi jó dolog megtörténhet velem? Hát, hülye vagyok én?
A bűvölt dimenzióban nem csak, hogy bármi megtörténhet, bárki szerethet bárkit, vagy akkora szuperhős lehetek, aki egyszerre két dimenzióban is mindenkit megment, de egyfajta lelki generátor is. Olyan, mintha töltőre tenném a lelkem, aminek akkumulátorát, bizonyos körülmények között, a földi sík csontig meríti.
Egyébként pedig, hát nem kikapcsoljuk a sors jelzéseit, ha a mostban maradunk végleg? Hát nem szükségeltetik a sors érzékeléséhez a függöny elhúzás képessége?  
Sok dologgal van úgy az életben, hogy csak nyitottnak kell az adás vételére lenni, mint például egy égből pottyant ihletre, egy életben elénk omló csodára, és már elébünk is siet. Ezeket nem engedheti meg magának az, aki nem képes még időt és teret sem hajlítani.

Hány dimenzió van? Meg sem tudom számolni talán. Amikor egy ember beszél, és valaki más őt hallgatja, akkor legalább három. (És akkor még nem számoltam a bűvölt dimenzióval.)
Van az aktívan beszélő dimenziója, ami a saját gondolataiból és mindabból áll, amit éppen kifejezésre juttat. Van a befogadó dimenziója, ami saját szűrőjén, gondolatainak, előítéleteinek, múltjának és jelenének rendszerein túl, az aktív személytől egészen idáig átvergődte magát. És van kettőjük közös metszete, az a dimenzió, ami részleges, hiányos, de egyezményes. Mert mind a két fél kiegyezik végül azzal a halmazzal, ami kettőjük párbeszédeiből és megszűrt igazságaiból végül is létrejött közöttük.
Feltételezések, a fejünkben összeeszkábált mozaikok, agyongondolások adják ki annak javát, amit egy szituáció, ember, cselekedet vonatkozásában igaznak vélünk. Ez még akkor is így van, ha maximalizálni próbáljuk a másik fél jól és igaz értését, pláne, ha belekapaszkodunk a kiskapukba, melyek sokszor életerőre és vigaszra nyitnak ajtót. Egy-egy kitekert, fejére állított mondat, bandzsítva nézett gesztus, és máris szeretni fog az, aki sosem érzett magában erre hajlandóságot. Az egyénnek pedig, aki ekképpen szépíti a valóságot, varázshatalma van. És erről a teljhatalomról igazán nehéz önként lemondani. Annál is inkább, mert itt tényleg minden sikerülhet, nincsenek korlátok. 

Azt hiszem, mindenki megérdemli, hogy olykor szebbnek képzeljen egy szituációt, mint amilyen az valójában. Mi több, a bűvölt dimenzióra minden halandónak joga van. Biztosan nem véletlenül kaptuk a képességet, hogy időszakos jelleggel, teret és időt engedjünk neki, oda kiránduljunk, amikor kedvünk úgy szottyan. A szeretet és az emberi kapcsolódások adják az univerzum és létezésünk esszenciáját, s az a dimenzió, ahol ez még inkább kiteljesedhet, nem üzemelhet ok és rendeltetés nélkül a galaxisban.

Igen, mindenkinek joga van abban a dimenzióban lenni, ami éppen életben tartja. Ha a bűvölt dimenzió szereti őt jobban, ad neki több hitet és erőt, hát legyen ott annyit, amíg el nem telik vele. Hátha így a földi síkra visszatérve, jobban szereti majd azokat, akik őt körülveszik. Ahogyan a gondolatok és az érzelmek, úgy talán a bűvölt dimenzióban talált és általunk generált képek sincsenek azon cél nélkül, hogy útbaigazítást adnak privát utunkra nézve. Könnyen lehet, hogy az általunk észlelt valóság, legyen az éppen akármelyik dimenzióban, események hosszú sorát indítja majd el életünkben, melyek egyike sem történik velünk véletlenül.
Észben tartani, ebben a tekintetben, talán csak annyit fontos, hogy kezeljük fenntartásokkal a valóságainkat, a dimenzióinkat, annak fényes tudatában, hogy nem vagyunk más bőrében, sosem tudhatjuk, ki miért cselekedett úgy, ahogy. Ha még látszólag egyértelmű is egy helyzet, akkor is csak a mi fejünkben létezik egészen addig, amíg meg nem bizonyosodunk róla. (Vagy a közös metszetben legalább részben elfoglalt helyéről.)

A regénybéli Jake Donaghue-t, mindenesetre egyértelműen az emberi kapcsolatok mozgatják, és ezt az írónő egy pillanatig sem titkolja. Egy régi barát, egy kedves szerelem emlékét, úgy tartja életben, lelkében, olyan vehemensen kergeti aranykorukat minden dimenzión át, hogy vérmérsékletével szinte meggörbít teret és időt. Világokat forgat fel utánuk.
Az írónő Jake bőrébe bújva pedig művészi fokon piedesztálra állítja a kapcsolódásokat, az igaz érzelmeket és emberi kapcsolatokat, mint a létezés egyetlen igaz értelmét.
Ezért ejtett teljességgel rabul ez a regény. Másrészről, mert a regényben felbukkanó összes szereplőt úgy fürkészi a főszereplőn keresztül az írónő, mintha az univerzum ékszerei lennének. S mi tudjuk, hogy a teremtő teremtményei egytől egyik azok is, összes tökéletlenségükkel és bukdácsoló halandóságukkal együtt, ékszerek.
A regény végére a főhős visszahuppan a földre és sok esetben megbizonyosodik afelől, hogy amit bizonyos emberekről képzelt – melyek sok esetben szebbek voltak, mint a valóságban, vagy a dramaturgia, az egyes történetek fonákja, szála volt számára kedvezőbb –, nem állja ki a földi sík próbáit. Mindezek után, bennem már csupán egyetlen megfogalmazott állítás maradt, miszerint, nincs abban semmi szánalomra méltó, aki fantáziával megszépíti az életébe sétáló embereket, és egy másik dimenzióban új köntösbe öltözteti mindet. Inkább azt sajnálom, aki a bűvölt világba vezető ajtót nem találja meg soha. Mert az összes szeretet oda áramlik, ami itt, ezen a földi síkon, valami miatt meg nem élt.

This Post Has 4 Comments

  1. Kedves Szellő!
    Ha valaki, én egészen biztosan pont itt töltődök fel, bár sosem fogalmaztam meg magamnak ezt a helyet. Nem adtam se nevet, se meghatározást rá, mert mindig itt van bennem. Keresnem sem kell, hisz ahogy nekem van rá szükségem, úgy a világomnak is rám. Teremtője és teremtettje is vagyok. Neki adtam az emlékeimet, s ő megszázszorozva hinti el bennük azokat a morzsákat, amik életre hívnak. Szelektál, hisz gyémántpajzsába nem tud bejutni az ártás, a lehúzó erő, de megmutatja magát annak, aki látni akarja. Tört csillogás ez, néha objektíven át szemlélve a mocsarat, s benne a csodákat.
    Köszönöm a nagyszerű sorokat 🙂

  2. Szinte hiánytalanul meg van fogalmazva az a világ ami a részem és ami a lételemem. Na, akkor most fordítunk egyet ; Szellő is megfogalmazta az Ő világát ahol… és majd jön még valaki és …csatlakozik…egy kicsit más szavakkal, más megvilágításban – de érzékel valami vonzást, vonzódást. Nem említek neveket mert az már minősítés lenne, irigyeink lennének, jaja, ezek/mink itten miféle dimenzió játékot űzünk és jaj ez mennyire eltér a …és akkor itt a pont. Azon agyalok MOST(meg tegnap) , hogy Szellő és némelyek(de nem sokan) ”virágnyelven” már pedzegetnek dimenzió-közi kirándulgatásokat, meg térhajlítást meg miegyebet. Annyira jópofa mikor egy író azonosul egy másik író gondolataival. (röviden fogalmazva) Nem csak íróknál és művészeknél van ez. Máshol is. De íróknál a legszembetűnőbb, és itt a legkönnyebb – amint az ábra mutatja. Ez ilyen prófétai logika. Mifelénk a gondolati azonosulás egy másik dimenzióban következik be. Valahanyadikban. Nem számolom. Csak annyit mondok feljebb van mint Jézus …de még Isten alatt…egy kicsivel.

    1. Köszönöm, hogy elolvastál Szabad Lélek, és hogy itt vagy a “közös metszetben”. 🙂 Jártál már úgy (vagy hasonlóképpen) hogy olvastál egy könyvet, akinek az írója már sajnos meghalt, és Te azt érezted, hogy aki ilyen történetet és gondolatokat fogalmaz meg, az a lelkitársad? Szerintem – szerencsére- lelkitársból lehet több, de én még soha nem mondtam ezt valakire, aki már nem élt… Ez varázslat! 🙂

Vélemény, hozzászólás?