Utazás nagynénémmel (Szávitrí igaz története)

You are currently viewing Utazás nagynénémmel (Szávitrí igaz története)

Anyám nővérét úgy hívták: Ilona. Apja csak úgy hívta: Lonci. Ez idővel Concira változott, Concinak hívta őt az egész nagycsalád. Elég nyomorúságos élete volt: háború, szegénység, és ezért, vagy nem ezért, rettentő zárkózott lett. Mindent magába zárt. Nem közösködött senkivel. Mikor szüleim sehogy nem találtak albérletet, pedig állásuk már biztosítva volt, akkor odavett minket albérlőnek. Pénzért.

Szinte teljesen külön életet éltünk, házon belül. Konyha csak egy volt, beosztottuk. Szekrényrésze a konyhában is külön. Étellel csak nagy ünnepeken kínáltuk meg egymást. Olyan fukar volt, hogy még egy szem retket sem adott a kertjéből, ha az övé előbb nőtt meg, mint a miénk. Faggattam szeretett Keresztmamámat: Miért ilyen? Tán valami tragédia történt vele fiatal korában? Arra gondoltam, tán szeretett valakit, aki elesett a fronton. De nem volt ilyen, vagy ha mégis, hát azt is magába zárta. Keresztmamám nem tudott semmi különöset. Ő egyszerűen ilyen, mondta.

Még csak annyit tudok mondani, hogy fiatalon úgy nézett ki, mint egy angol arisztokrata hölgy, és hegedült. Ezt fényképről tudom. Később sosem hegedült. Mikor kamaszodtam, még mindig ott laktunk, gyakran összekaptam vele, például az Ószövetség miatt. Nagyon vallásos volt, de felháborította, hogy az Ószövetségből idézgetek neki, egészen kikelt magából, mondván: azt az ókori népeknek írták, nem nekünk! Csak az Újszövetséget szabad olvasni! Hát még mikor megvettem a Jézus Krisztus Szupersztárt!

Eseménytelen, munkával teli, szürke életet élt nyugdíjas koráig. Az akkor ötvenöt volt, nőknek. Boldogan otthagyta munkahelyét. Akkor nagy lelki átalakuláson ment keresztül. Hirtelen színekre vágyott. Élményekre. Tengerpartra. Piramisokra. Meglátogatni öccsét, aki egy természetvédelmi terület szélénél élt, Kanadában. Mivel is kezdje? Úgy döntött: a piramisokkal.

Volt félretett pénze, viszonylag sok, mert addig magával szemben is fukarkodott. Miért mondom el ezt? Mert úgy határozott, hogy én leszek a kísérője. Mert elhatározta, hogy elmegy Egyiptomba, de félt egyedül. Csoporttal is. Körülbelül huszonnégy éves lehettem akkor, Pesten éltem, de időnként meglátogattam rokonaimat.

Inkább mentem volna Indiába, de Egyiptomig se volt elég pénzem. Vad alkudozás következett, fukarsága nem múlt el nyomtalanul, de már nem volt ugyanaz a személyiség, aki régen. Utazásom felét ő fizette. Így is a legolcsóbb utat választotta, ami azt jelenti, hogy csak egy hét, és nem megy végig a Nílus mentén, csak Luxorig.

Ábrándosan vettem egy arasznyi, kemény tokba zárt jegyzetfüzetet, és elképzeltem, mi mindent fogok útközben írogatni. Nem gondoltam arra, hogy szegényebb turisták nem nagyon írogatnak, ugyanis a lehető legtöbb élményt akarják kis idő alatt a kis pénzükért, ezért addig mennek, amíg csak lábuk bírja, utána meg már olyan fáradtak, hogy nincs kedvük írogatni. Pedig szeretem az útikönyveket. Még most is, több köbméternyi könyvem eladása után is maradt belőlük a polcomon, úgy kábé két méternyi.

Késő ősszel indultunk Turistáknak úgy szokás. Rosszul bírnánk a nyári hőséget. A késő ősz miatt elakadtunk félúton. Athénban, ahol át kellett volna szállnunk. Athén a rossz idő miatt leállította járatait. Elvileg nem lett volna jogunk kilépni görög földre, de mivel minimum egy nap rossz idővel számolni kellett, késő este berámoltak bennünket egy buszba, és egy város széli kis szállodába vittek. Ehhez keresztül kellett mennünk a városon. Ajándék volt ez a városnézés. Furcsán lefelé, csaknem vízszintesen állt a félhold A régi városrész pont olyan, mint Csontváry képén. Mintha a festményben jártam volna!

Azért esténként firkálgattam kicsit. Idézet a régi kis füzetből: „Egyből felébredtem reggel, ahogy megláttam, hogy a szálló a tenger mellett van. Móló, hajóállomás, sok-sok nagy vitorlás. A busz késett, a nap sütött, átmerészkedtünk a műúton a presszóig, vagy mi az. Kiderült, hogy dombon áll, mögötte szabályosan szögletesre épített kikötő, de a parton, távolabb, vad kövek, hordalék fatörzs, különös illat a levegőben, és két sziklamászó, valódi görög macska, jó barátok. Lehet, hogy halászatból élnek?” Távolból, nagyon messziről odaragyogott az Akropolisz.

Ezen az úton ültem először repülőn. Elbűvölt, hogy felülről nézhetem a felhőket. Azután már sivatag volt alattunk. Talán szándékosan vitték alacsonyabbra a gépet, a mi kedvünkért. én legalábbis így képzeltem. Megértettem, amit csak könyvekből tudtam addig: hogyan lehet szeretni a sivatagot. Sokáig mentünk fölötte, és minden pillanatban más arcát mutatta. Felejthetetlen. Csodaszép.

Kairó nem nagyon tetszett. Azelőtt nem láttam még ekkora nyomort. A nekünk hűvösebb nyárnak tűnő idő nekik már télnek számított. Sokan szabályos télikabátban jártak, úgy fáztak, viszont nagyon sok ember lábán nem volt cipő! Sokan meztelen lábukat, vagy tán nyári bocskorukat a hideg miatt rongyokba bugyolálták.

A kis füzetből: „Alkonyatkor, mikor nő a tömeg, a buszok lelassulnak, és mindenki menet közben ugrál fel rá. Láttam olyat is, hogy egy srác kiszállt az ablakon. Szájába kapta a táskája fülét, és ugrott. A busz ment közben. Így szokás! Majdnem egy-egy arányban keveredik az európai ruha a helybélivel. Nagyon röhejesek. Hagyományos ruhában a vén, pocakos bácsik. Kétszer akkorának látszik a hasuk. Általában európai cipőt hordanak a hagyományos ingruhával. Még a legmodernebb lányok is többnyire fekete pulóvert hordanak, fekete farmerrel. És gyakran fátyolt, nyugati öltözethez.”

Bérelt buszunkban üvöltött az arab zene. Én szerettem, de szegény idegenvezetőnk szinte beteg lett tőle. Először járt ő is Egyiptomban. Felfogadtunk egy arab idegenvezetőt. Ő beszélt angolul, idegenvezetőnk tolmácsolta magyarul.

Nem tetszett a város. Nagy része olyan, mint egy itthoni lakótelep. Akadt azért egy-egy szép épület. Mosék. Mecsetek. Bementünk egyikbe. Alabástrom-mecsetnek hívják. Belső tere egy idegen világ. Szőnyege szép kék, olyan nagy, hogy el se bírom képzelni, mi módon készítették. Magyarázott az idegenvezető, nem tudtam figyelni rá, elkábított a hely varázsa.

Lenéztünk a Citadelláról is, ahonnan belátni az egész várost.

Első kairói szállodánk régi épület volt, gyarmatosítók építették. Inkább palota. akkora ajtóval, hogy alig értem fel a kilincset. Az ajtó igen sötét fából, a kilincs csipkézett mintájú sárgaréz. A fürdőszoba is akkora, hogy bár a szobám lenne akkora most. Kádja szögletes, szépséges vörösmárvány, négy ember is beleférne. Sárgaréz csapjai, mint az arany. Soha máskor nem láttam ilyen előkelő fürdőszobát.

Mikor először beléptünk, várakoznunk kellett a hallban, míg idegenvezetőnk a bejelentkezést intézte. A lépcső aljánál két alkalmazott, afféle csomaghurcoló fiú várakozott. Arabul beszélgettek, de gesztusaikból minden nyelvtudás nélkül pontosan fordíthattam. Egyikük azt kérdezte: kik ezek? Honnan jöttek? A társa: Magyarok. Mire az első: Na, megvan a véleményem! /Hát, mi tényleg nem adtunk borravalót/.

Úri hely volt. Reggel a pincér körbejárt, és mindenkitől megkérdezte, teát kér-e, vagy kávét. Arab ország lévén, első nap kávét kértem. Förtelmes volt. Hát másnap teát. Újabb meglepetés. Erős, illatos, csodálatos. Indiai lehetett.

Mikor indultunk a Királyok Völgyébe, figyelmeztettek minket, hogy hiába van ősz, ott igen erősen tűz a nap. Kalap, napszemüveg, vagy ellenzős sapka feltétlenül kell. Persze nem volt nálam ilyesmi. Árus akadt elég. Felpróbáltam egy napszemüveget: az ég ragyogó kékje, a homok szép sárgája, minden döglött színűre változott. Hát ezt nem! Friss, még zöld, nílusi sásból font, széles karimájú kalapot vettem. Remekül védett a naptól, mégsem zavart abban, hogy a táj szépségében gyönyörködjem. A sivatag szélénél jártunk. Előttünk porfelhő: egész turistacsapat vágtatott arra, igen szép lovakon. Lehetett bérelni lovat, szamarat, tevét, hosszabb útra is, meg arra is, hogy valaki fényképezkedjék. Igen biztattak, hogy üljek tevére. Semmi kedvet nem éreztem hozzá.

A piramisok világa mindenkit elbűvöl. Be is mentünk egyikbe. Nem jut eszembe a neve, szóval abba, amelyik a közepes magasságú. Elképesztő méretű belső tér. Emeletnyi magasságban deszkapallót építettek a turisták kedvéért. Korlátja egy szál rúd, vigyázni kellett, a rúd alatt ki ne essen az ember. Kőre esett volna. Szegény idegenvezetőnk, a fiatal nő, erre nem volt felkészülve. Mikor kijöttünk, úgy reszketett a lába, hogy le kellett ülnie. Folyton csak arra gondolt, mi lett volna, ha valaki kiesik a korlát alatt, és nyakát töri az ő idegenvezetése idején.

Mikor megépült a pesti metrónak az a nagyon hosszú lépcsős része, akárhányszor azon mentem, mindig a piramis belső tere jutott eszembe. Van bennük valami hasonló.

Masztabákban is jártunk. Azt képzeltem, apró fülke lesz. Persze van olyan is, de egyik, amiben jártunk, méretét tekintve emeletes, nyolc szobás háznak felel meg. Dél körül, őrült hőségben indultunk visszafelé, a szállodánkba, mikor még egy masztaba akadt utunkba. Idegenvezetőnk megkérdezte: Ez nem szerepelt a tervben, de időnkből még kitelik. Bemenjünk? Menjünk! így a nép. Csak egyetlen, idős társunk mondta, hogy leül addig inkább itt, az árnyékban. Annyi szépség után már nem vártam semmi csodát. Azért persze mentem. Ez volt az „előkelők közös sírja”, úgy emlékszem, viszonylag késői korból való, de így is nagyon-nagyon régi.  Folyosószerű bejáratának falán tenyérnyi széles, szalagszerű sorokban ábrázolták az élet minden mozzanatát. Kicsi, lapos domborművek. Megnéztem egész közelről, megrendített a szépsége. Ennél tökéletesebbet már alkotni nem lehet! Gyorsan körülnéztem, mert hozzányúlni tilos, és mivel senki nem figyelt, megsimogattam.

Kószálásunk során elkövettem egy ostobaságot, de leírom, mert érdekes. Szóval: megkérdeztem az idegenvezetőt, mi az a szép, modern épület, ott a távolban. Azt mondja: Hatcsepszut palotája! Eloldalogtam. Hogy lőhettem ekkora bakot? Sokat tanultam művészettörténetet. Érettségiztem is belőle. Tanultuk ezt is! De hát ott akkor zúgott a fejem a sok új élménytől, és a szép, tájba simuló épület tökéletesen modernnek hatott. Hatcsepszuté!

A Szfinx környéke fel volt forgatva. Akkor majdnem nyakáig betemette a homok, és éppen kiásták a többi részét. Szóval úgy nézett ki, hogy hatalmas árok vette körbe, amin keresztül deszkapallót fektettek, hogy közelebbről nézhessék a turisták. Hosszú volt a palló, és keskeny, a csoport jóformán csak libasorban mehetett rajta, így hát szétszakadozott. Tökéletesen sík vidék, ha el is távolodtunk, nem veszíthettük el egymást. Ennek tudatában nyugodtan lemaradtam a csoporttól, elgondolkoztam. Mire feleszméltem, már messze jártak, a palló túlvégét meg elállták szemtelen helyi suhancok. Fiatal voltam, nem is csúnya, élvezték zavaromat. Mikor a pallóról le akartam lépni, a legpimaszabb képű hátával nekidűlt az egyik korlátnak, a szemköztire meg feltette a lábát. Elkapott a méreg. Két nagy lapát kezemmel megragadtam a lábát, és odacsaptam a pallóra, csak úgy döngött. Káromkodni csak magyarul tudok, hát magyarul mondtam el a véleményemet, de alaposan. Szerencsére nem tudtak magyarul, mert mélyen belegázoltam férfiúi becsületükbe. A szavakat nem értették, a mondanivalómat, azt igen.

Ennél cifrább esete csak annak az útitársunknak volt, de az már Luxorban, aki azért esett el, és ütötte meg magát, mert egy szamár fellökte. A járdán! A szamarak nem tisztelték a járdát sem.

Soha olyan finom gyümölcslét nem ittam, mint Kairóban, és emlékezetes, jó ételeket ettünk. Leghangulatosabb ebédünket nem szállodában tálalták fel, hanem szőlőlugasban. Fejünk felett is lugas, védett a naptól. Az ebédet ott főzték-sütötték a kert végében, kemencében. Nagy tepsi közepében egybesült fasírt, fűszerezése pont olyan, mint a miénk, annyi különbséggel, hogy a tetejére friss paradicsom-szeleteket raktak, íze a húsba belesült. A hatalmas tepsi négy sarkában vele sült a köret, minden sarkában más: krumpli, répa, zöldbab, padlizsán. Hozzá csudafinom mártás, azt is a kemencéből szedték ki, egyadagos, tenyérnyi, lapos kis nyerscserép-edényekben. Bár elkérhettem volna a receptjét. Fogalmam sincs, miből csinálták.

Itt történt az a mulatságos eset, hogy egy útitársunk túl kevésnek találta az adagot. Szólt egy pincérnek, aki a főpincérhez szaladt. /Egész pincérhadsereg! Nem lehetett olcsó vendéglő! Voltak, akik csak tálaltak, mások italt töltögettek, és minden szék mögött ott állt egy ember, kendővel, hajtani a legyeket. Tényleg! /

Elégedetlen társunk magas, vállas, szép fiatal férfi volt. A főpincér nehéz helyzetbe került. Egyrészt szeretett volna eleget tenni a vendéglátás ősi szokásainak, másrészt meg ki volt szabva a fejadag. Ezt magyarázta hosszan, cikornyás keleti udvariassággal. Értem, mondta a magyar nyugodtan, de ez egy vendéglő, és van bőven pénzem. Hozzon hát még valamit. Másfélét rendelt. Azután megint másfélét. Minden forduló után nagyobb tisztelettel nézett a pincérsereg hazánk fiára. Mikor az utolsó fogást befejezte, a pincérek összesúgtak A főpincér újra odament hozzá, egyféle komoly tisztelettel. Azt mondta: ön olyan, mint egy arab. Engedje meg, hogy tiszteletünk jeléül megajándékozzuk önt egy hagyományos arab desszerttel.

Elment érte. A nagyétkű magyar pisszegett, hogy mindenki odafigyeljen: Jaj, emberek, baj van! Nem bírok többet enni! De hát nem is sérthetem meg őket! Útitársak! Szálljatok be, kéregessétek el tőlem, mentsük meg a magyarok becsületét!

Páran jelentkeztünk, hogy beszállunk, ő meg eljátszotta, hogy csak azért osztogatja, mert annyira megkívántuk. Így mentettük meg a magyarok becsületét.

Luxorba vonattal mentünk. Elképesztő a kairói vasútállomás. Borzasztó nagy, borzasztó tömeggel. Észak-Afrika összes népviselete képviseltette magát. Szebbnél szebb ruhák, festői látvány. Nem győztem bámulni.

A sínek egy méterrel lejjebb a beton járdánál. Létezett aluljáró, de láthatólag senki nem törődött vele. Aki vonathoz ment, egyszerűen leugrott a sínek közé. De nem ám úgy, ahogy én csináltam volna, hogy leteszem a csomagom, leülök, lelógatom a lábam, és utána ugrok, dehogy! Az nekik túl időigényes lett volna. Egy-két nénikét kivéve nem csinálta úgy senki. Csak bámultam. Család jött le a vonatról. Pici fiúk, alig magasabb, min a párkány, és föl bírtak rá menni! Egyedül! Lefelé meg egy nő, több, bokáig érő. szoknyát viselő, falusi nő /csak gondoltam, hogy falusi/, hosszú fátyollal, fején méteres, teli kosárral, még annak tetején is valami összehajtott ruhaneművel, le sem tette a fejéről, úgy ugrott. Fiatal srácok meg úgy jöttek fel a vonattól, ahogy nálunk a szekrényugrást tanítják.

Kóbor kutya járkált a síneken, hulladékot keresve, pedig már jött mögötte a vonat. Nem érdekelte. Én igazán azt hittem, elüti, de mikor a mozdony szinte érintette már, akkor ugrott. Nem is ugrott repült fel, függőlegesen, mint a madár. Nehezen találtuk meg számozott fülkénket. A mi számainkat szokás arab számoknak nevezni, de egészen máshogy néztek ki arabul. Végre, mikor a vonaton ültünk, nagynéném egyből lehúzta a sötétítő redőnyt. Szidott nagyon: Az emberek nem arra valók, hogy megbámuld őket! Pedig a vonat még ott állt az állomáson sokáig. Felfedeztem egy diónyi, kopott szélű kis lyukat a redőny sarkánál, hát mégis ki fogok nézni! Kinéztem, és mit láttam? Sötétbarna szemet, amint benéz.

Végre elindultunk. De valahogy furcsán ment a vonat, mintha dülöngélne. Állítólag a sínekre került homoktól. Szabályos tengeribetegséget kaptunk tőle, úgyhogy nagynéném kénytelen volt előkapni két titkos, mini-rumját. Pár korty rendbetett, aztán mehettünk aludni. Hálófülkében. Először életemben. Szerencsére korán ébredtem, mikor még csak félig kelt fel a nap. Onnan még órányi út volt Luxorig, és ez is életem legszebb élményeinek egyike.

Végig a Nílus partján. Egész más világ. Mintha az ókorba mentünk volna vissza. Néhány biciklit kivéve mindenki szamáron járt. Korunk egyetlen jele volt még, hogy valaki aranykeretes szemüveggel ült a szamáron. Miért olyan szépek a falvak? Az építkezés módja miatt. Ősi hangulatú, erőd-szerű, nyers vályogépületek, csipkésen áttört ablaknyílások, falrészek. Asszonyok árultak agyagkorsókat az út mentén, kisgyerekek gyalogoltak a több falu távolságra lévő iskolába. Vannak olyan falvak, ahol egyáltalán nincs víz. Fél méteres korsókban hordták fejükön a nők, a Nílusból. Azt mondták, ötször esik átlag egy évben, de abban az évben még egyszer sem volt. Pedig késő őszre járt.

Sok helyen csatornák vezetnek a falukba. a folyótól, egész nap jóformán ott zajlik az élet. A férfiak a csatorna partján művelik a földet, öntöznek, ugyanolyan öntöző rendszerrel, ahogy az ókoriak is tették már. A nők a csatornában mosnak, mosogatnak, kisgyerekek pancsolnak a vízben. Mindezt egészen közelről figyelhettem a vonat ablakából. Egyszer beláttam egy lakóházba is, nyitott ajtaja a sínek felé nézett. Nagyon szép a folyómenti táj. Pálmaligetek, tarka madarak.

Luxor szép város. Csendes. Szamárkonflissal közlekedtünk. A szamarak olyan világosak, szinte fehérek, és díszes, piros a nyergük. Művészmunka! Vidéken majdnem mindenki hagyományos viseletet hordott. A férfiak galabéját, bokáig érőt, alatta hosszú nadrágot, és még ha mezítláb járnak is, a fejük nem fedetlen soha. A nők mind hordtak fátylat, és arcuk elé kapták, ha /miattunk/ zavarba jöttek. Felsőruhájuk sokaknak, fényes, fekete bársony, rengeteg ékszer hozzá. Fátyluk derékig, de volt, hogy földig ért. Súlyos bársony ruha, áttetsző fátyollal, nagyon jól állt nekik. Szépek a nők. Férfiak is.

Alighogy beléptünk a városba, megéreztem egy furcsa illatot. Kellemes, szénára és narancsra emlékeztető, mindjárt tudtam, hogy ilyet még soha nem éreztem. Sokáig kerestem, mitől származik, hisz nem volt ott virág. Csak fű, meg pálmák. Már lemondtam róla, hogy megtaláljam, mikor valahol a határban kettétörtem egy fűszálat. Megcsapott illata. Ez volt az!

Luxori szállodánk is elég előkelő volt, különösen a kertje. Olyan sűrűn borították a pálmák, és egyéb nővények, hogy egészen hűvös volt benne délben is. Ókori szoborról másolt négy, egyforma, macskafejű Básztet-szobor állt a fürdőmedence négy sarkában. Vize jéghideg volt, mert éjjel lehűlt, de nem álltam meg, hogy át ne ússzam, legalább egyszer.

Másnap elmentünk megnézni az ókori világ legnagyobb templomát. Odamenet hozzánk csapódott egy helyi öregember, alkalmi idegenvezetőnek. Vele együtt már három idegenvezetőnk volt: A magyar nő, aki csak angolul tudott, a kairói arab, meg ez a mulatságos öreg most. Csíkos galabéjában, foltozott kabátban, kezében az éles déli fény ellen piros esernyővel. Mikor összecsukta, és magyarázott, annak hegyével rajzolt ábrákat a homokba. Tudott rajzolni! És láthatóan büszke volt rá, milyen nevezetes helyen él. Mindegyikünknél jobban bírta a lépcsőt. Szünet nélkül fecsegett. Jól érezte magát ebben a szerepben. Persze, valami pénzt is kapott érte.

Sajnáltam Luxort otthagyni. Sajnáltam, hogy megint éjjel utazunk, és alig egy órám marad napnyugtáig, csodálni a Nílus vidékét.

Kairóban csalódtam a Nagy Bazárban. Zártabb rendszerűnek, elegánsabbnak képzelten. Egyszerűen egy kopott városrészről van szó, ami a többitől abban különbözik, hogy minden földszintje üzlet. Az se tetszett, hogy mennyi „bazárit” árulnak. Giccses kacatokat, csúnya textileket. Csak a réz-és szőnyegárus boltok szépek. Vettem egy gépi perzsából készült tarisznyát, szép, borvörös színűt. Sok év múltán, mikor szétszakadt, még mindig fontos szerepet töltött be: Jobbik oldala perzsaszőnyeg lett kislányom babaházában. Meg vettem még egy alig arasznyi, gyöngyház-berakásos fadobozt. Ma is ebben tartom a kis méretű hivatalos papírokat, mint például bankkártya. Az indulás tervezett napján egyáltalán nem indult gép, így lett egy plusz napunk. Legtöbben csak napoztak. Sétáltunk a Belvárosban, de csak egy kicsit, mert mindenki nagyon fáradt volt, és persze már pénzünket is mind elköltöttük. Felmentem a szálló tizennegyedik emeletére, órákat töltöttem a lapos tetőn, nagy, cserepes bokrok árnyékában. Forgalmas utcára láttam le onnan, de érdekesebbek voltak a háztetők. Minden tető lapos, az helyettesíti az udvart. Itt teregetnek, itt játszanak a gyerekek, ide ülnek ki öreg bácsik dohányozni, beszélgetni. Fehér macskák sétálgattak. Tizenöt háztetőre nyílt onnan kilátás. Leplezetlenül láttam életük egy részét, éppúgy, mint a falusiakét a vonat ablakából.

Összebarátkoztam a szálló szép, absztrakt-csíkos macskájával is. Mikor szóltak, hogy nemsokára indulunk, és még fölszaladtam a tetőre, hogy utolsó pillantást vessek a városra, odajött elbúcsúzni.

Vélemény, hozzászólás?