Családi kör (Írta: Fogolyán Szellő)

Családi kör (Írta: Fogolyán Szellő)

Lelkisegély szolgálatos ügyelőként arra lettem figyelmes, hogy végtére is, az összes hívás oka az egyén mögött lévő családra vezethető vissza. Pontosítok; az egyén mögött lévő, vagy éppen hogy nem lévő család az ok, ami miatt a telefonért nyúl és meghozza azt a döntést, hogy egy ismeretlennek kiönti a lelkét. Hogy magányát oldja. Akármilyen is a körítés, akármibe is van csomagolva hívásának oka, legyen a probléma bármi, amit mond, az a kérdés, hogy hol van a család, miért nem beszéli meg velük, miért nem oldják a magányát, miért nem tudják ők megbeszélni, miért nem érzi a szeretetet és a biztonságot, amit nyújtanak?
Ja, vagy éppen valamely családtag rideg közönyéről, elhidegüléséről, támadásáról van szó?
És az az igazság, hogy nem csak lelkisegély szolgálatok nagy kérdése és talánya ez. Hétköznapokon, civilként, a legtöbb baráti beszélgetésé is.
Azt mondják, hogy akit a leginkább szeretünk, az tud minket a leginkább megbántani is. Akihez a leginkább kötődünk, az tud csak igazán hanyagolni, az űr az, amikor a szeretett személy nincs jelen. Ez az írás a Családokért született. Azért, hogy legyen ma két perc, amit legalább gondolatban a szeretett személyekkel együtt töltesz. Nem a munkával, nem a rohanással, nem az úttöréssel, nem a kifogásokkal; Velük.

Nem elég, hogy a saját személyiségünkre való ráébredés során gyakorta kell szembenéznünk a szüleink által nyújtott mintával; azzal, ahogyan bántak velünk, ahogyan utat és példát mutattak, ahogyan szerették, vagy nem szerették egymást, ahogyan maguk is (tudatosan vagy öntudatlanul) tanulták egymást és bennünket jól szeretni. Blokkok, játszmák, megannyiszor a tudatalattinkból sejlenek fel, és ezekkel tisztában lennünk nagyon is fontos ahhoz, hogy ne hátrafele mutogatva, hanem a saját felelősségünket vállalva fejlesszük önálló személyiségünket. Tőlük indul az önmagunkra ébredés; a gyökerektől, a családi körtől, gyermekkorunk átvizsgálásával, visszaidézésével.

Idővel magunk is családot alapítunk. És részemről a család nagyon is perszonális, személyes. Sokszínű, és mint megannyi más jelenségben, amiben szeretet van, végtelenül szabad. Dönthetünk úgy, hogy a családunk baráti társulásokból, mi több, más fajokból, történetesen állatokból áll, hogy valakinek felesége, valakinek férje, másoknak barátai, kutyái vannak a családjában, az az Egyén kizárólagos döntésköre, szent és sérthetetlen. Ebbe nincs beleszólása senkinek, mint amennyire védett a többi jog is, ami Embernek van.
Lehetnek a családomban még kismajmok is. Ha a szeretet megvan a tagok között, ugyan ki az, aki a családi egység megfosztásához méltónak érzi magát? Kinek áll hatalmában e felett rendelkezni? Én biztosan nem adtam senkinek ekkora hatalmat az életem és a fogalmaim felett, és én biztosan nem is fogok! Ennél Mindenki sokkal egyenrangúbb Mindenkivel, aki ezen a földön létezik. Se nem több, de Uram, bocs, egy leheletnyivel sem kevesebb.
Tehát csak a miheztartás végett, amikor Családról írok, részemről mindenkinek az a családja, aki(k) e sorok olvasása során eszébe jut(nak). És én ezen biztosan nem fogok hajba kapni senkivel.

Mivel szabadon vizslatom a család fogalmát, részemről mindenki építheti, bővítheti, alakíthatja azt kört, amely családjának részét képezi. Fontosnak tartom a gyökerek melletti kitartást, kiállást, de azt mondom, hogy ha már a feje tetejére állítottuk a világunkat és sehogyan sem tudtuk megbeszélni, megoldani, megmenteni, akkor építsük fel a saját válogatású családunkat, ahol azok az Emberek (Lények) fognak bennünket körülvenni, akikre igazak lesznek a következőkben felsorolt földhözragadt állítások.
Ha családról beszélünk, részemről csakis ahhoz kéne ragaszkodni (és én magam ebbe kapaszkodom), hogy a család egy, az Egyént magával ragadó, az Egyénnek biztonságos bázist, érzelmi menedéket nyújtó támasz, ahol feltétel nélküli szeretet és monumentális elfogadás van.
Talán nem is muszáj egy nyelvet beszélniük a tagoknak. Vannak nagyon különböző egyénekből álló családok. Mi több, meg merem kockáztatni, hogy ez a gyakoribb. De ha szeretet van, és a felek egészséges felnőttből kapcsolódnak, akkor a szeretet segít és a felek, kézzel-lábban ugyan, de meg fogják érteni egymást. Ahol biztonság van, ahol támasz van, ahol menedék van; ott minden van. És az összes kincsünk ott rejtőzik.
Igen, azt hiszem, csak egy fontos van; hogy mindannyian a szeretet nyelvén beszéljenek. Egyébként se kor, se faj, se nem, se más nem állhat e közé.
A szeretet az a nyelv, amely képes kifejeződni egy ölelésben, vigaszt adni egy könnyes tekintetben, és legalább ennyire derűt is tud adni általuk. Ez az a nyelv, ami által megértünk, ráérzünk, és ez az, ami által a legértékesebbet adjunk önmagunkból annak, akit arra méltónak tartunk: az időnket.

Azt mondják, hogy akit szeretünk, annak hatalma van felettünk. Az meg tud bántani, tud hanyagolni, fájdalmat tud okozni. Bárki más is próbálkozhat ezekkel, ha már úgy tartja kedve, de ha nem jelent semmit, immunis leszek rá.
Családon belül is meg kell tanulnunk jól szeretni, hogy ne függjünk, ne csüngjünk, hanem teljes egészként egészségesen kapcsolódjunk. S ha ezt megtanuljuk, akkor talán már nem is fogunk senkire sem gondolni úgy, hogy hatalma van felettünk. Mert egyenrangú kapcsolatokban (és a családnak tisztességes körülmények között egyenrangúnak kell lennie) hatalma tulajdonképpen senkinek nincs felettünk, talán csak az érzést hagytuk elhatalmasodni, elgubancosodni saját magunk felett. Mert nem szeretünk. Csüngünk. Ragaszkodunk.
Mert az azért szembetűnő, hogy úton útfélen, a legtöbb lelki bajunk forrása, a családunk által okozott (valós vagy vélt) sérelmeink. Rengeteg baráti beszélgetés szól erről, lelkisegély szolgálaton vonalak égnek emiatt. És vannak, és attól tartok mindig is lesznek olyanok, akik véget kívánnak vetni az életüknek és ez az elhatározás végső soron megint csak oda vezethető vissza, hogy széthullott a család a háttérben, annak valamely tagja magamra hagyott, nem tudtam neki elmondani, nem tudtam vele megbeszélni, nem kellek senkinek, nem törődik velem a szeretett személy, már nincs ’hasznom’.

Minden időben, amikor valamely családi egység széthullik kicsit, pillangóhatásként, egy távolibb ponton, a feszültségtől, bánattól felvértezve, egyik ember a másik embert ok nélkül bántja meg. Minden időben, amikor valamely család darabjaira hull, az emberiség közelebb kerül a primitív megoldásokhoz, értelmetlen, érzelmetlen és vadállatias eszközökhöz, háborúkhoz.
Vérzik a szív, vérzik a lélek, vérzik a seb az Egyénen, vérezni fog a seb a világon kiterjedtebben is. Beteg az Egyén, beteg lesz tőle a világ is.
Mennyire elpazarolt idők ezek! Eltékozolt percek, órák, hetek! Minden elvesztegetett figyelem, aminek nincs köze azokhoz az Emberekhez, Lényekhez, amit a családunknak nevezünk.
Most még itt vagyunk egymásnak. Egy időben, egy térben, egy dimenzióban, most még van esély. Most ’csak’ le kell küzdenünk valós vagy vélt sérelmeinket, most ’csak’ meg kell tanulnunk lehámozni magunkról az önzés és az ego láncait, és engedni, hogy a szeretet felszabadítson. Mennyivel jobb érzés a szeretett személy karjaiban lenni, a szeretett Lényhez közel, mint mindenfélére hivatkozva tőle távol?!
Mi értelme, mi a célja annak, hogy szívfájdalmat okozol? Mi a terv?

„De mikor aztán a vacsorának vége,
Nem nehéz helyen áll a koldus beszéde;
Megered lassanként s valamint a patak,
Mennél messzebbre foly, annál inkább dagad.
Az idõsb fiú is leteszi a könyvet,
Figyelmes arcával elébb-elébb görnyed;
És mihelyt a koldus megáll a beszédben:
„Meséljen még egyet” — rimánkodik szépen.” (Arany János: Családi kör)

Vélemény, hozzászólás?