Do it yourself 2. rész Costa Rica – A Karibi fíling (Wandoo igaz története)

Do it yourself 2. rész Costa Rica – A Karibi fíling (Wandoo igaz története)

2016 december 7. A születésnapom reggelén Costa Rica- ban ébredtem, ott ahol mindig is szerettem volna. A trópusokra jellemzően 5.40- kor már világos volt, a reggeli vihar sem vette el a kedvünket, hogy felderítsük a nyüzsgő tengerparti kisvárost. Egy rövid séta után a Playa  Cocles vonala tűnt fel. Az első, amit megláttunk a tengerparti ösvényről kilépve, a szikla volt, azonnal beleszerettem. A születésnapra való tekintettel este a Crazy Lobster étteremben vacsoráztunk. A helyi ételek viszonylag egyformák, többnyire csirke, tengeri herkentyűk és hal rizzsel, zöldségekkel és különböző mártásokkal. Finom, de egy kicsit drága, mivel a tengeri herkentyűket nem helyben halásszák, import áru, ezért megkérik az árát. Visszafelé a boltot vettük célba, az árak hasonlóak, mint itt Magyarországon, van, ami egy kicsit olcsóbb, de a sajtfélék drágábbak. A szállónk közös hűtőjébe tettük a vásárolt cuccokat, de a tulaj mondta, hogy a szoba számát írjuk rá (másnap kiderült, felesleges volt, a tojásokat és némi paradicsomot valakinek sikerült így is eltüntetnie).

A barátomnak másnap vissza kellett mennie San Joséba átvenni az amerikai vízumát, egy januári konferencia miatt. Mivel tudtuk, hogy a helyi közlekedés hagy némi kívánnivalót maga után, megbeszéltük, hogy két nap múlva újra találkozunk. Másnap miután elutazott, már egyedül vettem a nyakamba Puerto Viejo-t. Azért instrukciókat kaptam tőle, hova ne menjek már sötétedés után. A közbiztonság azon a részen elég jó, kétféle rendőr szervezet vigyáz az emberekre. Először is vannak az általános rendőrség tagjai, de ezen kívül egy Tourist Police nevű egység is járőrözik a környéken, de azért jobb az óvatosság. A helyi emberek nagyon kedvesek, de potenciális pénzeszsákot látnak mindenkiben. Kedvesen ajánlatokat tesznek, hogy elkalauzolnak a városban, ha bármi gondod van, nyugodtan szólj. Úgy kell csinálni, mintha ezer éve idejárna az ember, akkor nem próbálkoznak tovább. Vagy, ahogy én is: egy fiatal srác mindenféle szolgálatot felajánlott már (igen, még éjjeli hálótársnak is jelentkezett), először spanyolul, majd angolul próbálkozott. Értem mindkét nyelvet, de következetesen magyarul válaszoltam neki: Ne haragudj, de sajnos nem értem mit szeretnél! Közben magamban röhögtem, és próbáltam nem megszólalni sem angolul, sem spanyolul. 15 perc után feladta, rájött, hogy ebből nem lesz semmilyen üzlet, sem éjszakai együtt alvás, majd a cigimre mutatott, adtam neki egyet és békében elváltunk :). Mindezek mellett tényleg segítőkészek, ha boltot, bankot, jó éttermet keres az ember, nagy mosollyal az arcukon útbaigazítanak. Pár nappal későbbi történet: egy Hone Creek- i kirándulásból vártuk a nem létező buszt visszafelé, amikor egy helyi srác megállt mellettünk kocsival, kikiabálta az úticélját az ablakon: Puerto Viejo. Beszálltunk, már volt egy másik utasa is, aztán még egy fiatal anyuka is csatlakozott hozzánk egy pici leánykával, így nekik sem kellett a buszra várniuk. Nem volt kialkudott ár, a srác mindenkinek a becsületére, illetve a megtett körülbelüli kilométerekre bízta, hogy mennyit ad neki. Néha meglepődtem, hogy a szakadt autóban esetleg robotpilóta is elbújt, a sofőrünk egyik kézzel evett, vagy éppen az üdítős pohár után csápolt, a másik keze nemes egyszerűséggel az ablakon kilógatva fogta a cigit. Viszont marha jól szórakoztunk útközben, egy csomó vadidegen ember, megbeszéltük a helyi híreket, mi történt Juannal, meg a nagyvilágiakat is 🙂 Hihetetlen jól éreztem magam, annak ellenére, hogy viszonylag szegény ország, az emberek mégis boldogok, és ilyen kis közjátékokkal, mint ez az autózás, annyira fel lehet dobni a napot.  A közlekedés kicsit káosz, a kresszről, azt hiszem hallottak, de nem alkalmazzák. Előzéshez, kanyarodáshoz nem nagyon használják az indexet, mindenki eldönti az utolsó pillanatban, hogy merre akar menni, vagy éppen merre van hely, ahol még elfér. Rengeteg összetört autót láttunk egyszerűen otthagyva az út szélén az enyészetnek.  Kicsit jobban oda kell figyelni, ha az ember át szeretne menni az út túloldalára. Bringás ember lévén, feltűnt, hogy a kétkerekűek mindennemű világító alkatrészt nélkülöznek. A fiatalság vígan teker az út szélén éjszaka, egyik kocsmából a másikba kerekezve, az autók lámpájára és a sofőrök reflexeire hagyva  mindent.

Itt olyan igazi a karibi fíling, mindenki raszta, 1ooo nyelven beszél. A marijuana termesztése nem megengedett, de a fogyasztás igen, az esti séták alkalmával a tengerpartot betöltötte a fű illata. A fiatalok legtöbben önkéntes munkára jönnek pár hónapra, vagy a nyelvtanulás miatt, vagy mert unják az otthont. Vagy csak világot járnak, élvezik a kötetlen életet az egyetemi évek előtt-után. Rengeteg zenész gyűjtőhelye, esténként van olyan hangulat, mint Veszprémben nyáron az  Utcazene fesztivál alatt. Idősebbek, fiatalabbak, mindegy mennyit vannak itt, az esti örömzene kötelező, alkalmi bandák tolják, mindenki hozzátesz egy kicsit a saját kultúrájából, átveszik egymás ritmusait, a vége pedig egy egységesen eklektikus káosz, ami baromi élvezhető. Sok érdekes emberrel találkoztunk, minden egyes találkozás örök nyomott hagyott a szívünkben.  Az ausztrál építészmérnök srác, a német divattervező leányzó és a svéd fejlesztő mérnök. Három estén át főztünk a saját országaink ételeit, aztán körbe kóstolás a vacsoraasztalnál. Nekem mégis a két “öregsrác” volt a legnagyobb élmény. Egy délutáni tengerparti séta után találtam őket a hotelban, Tony from LA és Francesco from Mallorca. Mindketten a hatvanas éveik végét taposták, tele élettel. Beszélgettünk ki hogy került ide, meddig marad, amikor pedig említettem, hogy a barátom két nap múlva érkezik vissza, kedves nagypapákként őrködtek felettem 🙂 Tony from LA néha okozott kisebb-nagyobb fejfájást, csavargó utcazenészként a bárok éjszakai életének igencsak aktív részvevője volt. Egy reggel Francescoval aggódva ittuk a kávénkat a szálló kapujában, mert tudtuk, hogy nem jött vissza éjszaka. Egyszer csak megjelent, és megkérdezte: hol a cipője, majd azzal a lendülettel elaludt. Nagyjából tudtuk, mely bárokban szokta elütni az időt, egy gyors kupaktanács után elindultunk a „Keressük meg Tony cipőjét” kocsmatúrára. Talán a harmadikba tértünk be, amikor mondta a pultos srác, hogy ott hagyta a tengerparton, de eltette neki, szóval vihetjük. A magyar ételek nagyon érdekelték őket, a lecsót (amit végül háromnaponta kellett főznöm) imádták. Végül nyugodtan dőltek hátra, amikor már nem voltam egyedül, de a reggeli és esti kávézós-dohányzós beszélgetéseket továbbra sem halasztottuk el, ilyenkor a napi terveinket vitattuk meg, vagy este azt, hogy kivel mi történt napközben.

(folyt. köv. az utolsó résszel)

Costa Rica - A Karibi fíling 15672737_1422937777719518_7017816759526199387_n 2o16-12-o7-puetro-viejo-182.JPG

Vélemény, hozzászólás?