Ateizmus a családban (GreyKnight igaz története)

Ateizmus a családban (GreyKnight igaz története)

Avagy a lőpor és a szikra esete egy lőszerraktárban

Ha a nagyapám olvasná ezt a bejegyzést, valószínűleg sírva fakadna. Egy konzervatív, keresztény családban nevelkedtem, amiben ő volt a szellemi családfő (még él, de már nem az). Sokáig próbált terelni a papi hivatás felé, hol rábeszéléssel, hogy érzelmi zsarolással, valahogy nem jött össze neki, és csak később jöttem rá, hogy miért nem sikerült.
Számára az első mindig is az volt, hogy a saját akaratát végigvigye mindenkin. A saját családján, a közösségen, a szomszédokon, a munkatársain, és persze anyámon.
Tényleg hittem Istenben. Imádkoztam is, egészen addig, amíg el nem veszítettem a hitem.
A vallás kérdésében nem akartam vitatkozni vele. Mindig, amikor egy kicsit is megkérdőjeleztem a vallással kapcsolatban bármit is, csúnyán összevesztünk.
Hétéves korom óta külön költöztünk a nagyszülőktől, mégis nagy volt a befolyásuk, egészen a felnőtt életemig.
Amikor gyerek voltam, sokat lógtam együtt egy barátommal. Amolyan kémiazseni volt, simán csinált puskaport otthon talált anyagokból, én meg a falu szélén laktam, könnyen átmentem hozzá. A barátságunknak a középiskola vetett véget, de nagyapám erősen közrejátszott, amikor homoszexualitással vádolta meg, persze alaptalanul. Nem tudta, hogy a nagyfiúknak többet jár az eszük a lányok fehérneműjében, mint a puskaporos dobozban.
Ekkor már tudtam, hogy abból baj lesz, ha az öreg beleszól a szociális életembe, de azt nem, hogy mennyire.
Teltek-múltak az évek, és teljesen úgy nézett ki, hogy átveszem a családi présházat a hozzá tartozó szőlővel. Az öregnek a mániája volt. Persze, ebből kifolyólag rengeteg munkát (és terhet) jelentett a családomnak, és jelent a mai napig is.
Akkor bújt ki a szög a zsákból, amikor rátaláltam életem szerelmére. Barátnőm sem volt korábban, és huszonéves fejjel nem is merült fel a párkapcsolat témája a nagyszülőkkel való beszélgetés során. Akkor, amikor elmondtam nekik, hogy barátnőm van, nagyapám úgy kikelt magából, hogy ilyet tőle még nem láttam. Általánosságban véve szidta a nőket, válogatás nélkül, és mondta, hogy nekem még nősülésen nem kéne járjon a fejem, meg hogy majd ha komolyabb munkám lesz, meg hasonlók… a legfőbb érve az volt, hogy a lányt nem ismerik, és tőlem tudták, hogy nem jár templomba, így nem vehetem feleségül.
Fél éven belül elköltöztem. A családnak szüksége lett volna otthon a munkámra, és néhány kivételtől eltekintve mindenki ellenezte a kapcsolatot, sőt, senki nem hitt benne.
A barátnőm ma már a menyasszonyom, és együtt is élünk. Nem keresztelték meg, templomban csak oldalági rokonok járnak, értelmiségiek, diplomások. Ma már ők a családom.
A saját rokonaimmal ez a húzásom borította a jó kapcsolatot. Volt ám harag, „kitagadlak”, majd sok-sok idő és egy közeli rokon halála után rendeződtek a dolgok.
A vallásomat a rokonoktól távol nem gyakoroltam. Sokáig hittek benne, hogy előbb-utóbb elbukom, és hazamegyek hozzájuk.
Az eljegyzés volt a szikra, ami berobbantotta a puskaporos hordót.
Az eljegyzésnek talán egyedül az anyai nagyszüleim nem örültek. Nagyanyám közölte, hogy mivel nem a hagyományoknak megfelelően kértem meg a lány kezét, nem ismerik el a jegyességet, egészen addig, amíg így nem csinálom, illetve amíg a lányt nem keresztelik meg.
(A hagyományt úgy értette, hogy a keresztapám a kérő, és a lány apjához megy, és tőle kéri az én nevemben, majd szervezünk egy sátras bulit az egyik család udvarában.)
Ehhez az egészhez hozzátették, hogy ha nem lesz templomi esküvő, nem jönnek el, és ne számítsak nászajándékra sem.
Természetesen több éve külön éltem a szüleimtől, és a kapcsolat is több éve tartott. Ekkor már a testvérem és a szüleim is megkedvelték a menyasszonyom, így nekik is konfrontálódniuk kellett a nagyszülőkkel. Végül abban egyeztek ki, hogy senki nem fogja szóbahozni többet.
Közel egy évig tartotta a száját az öreg, de nem tudta megtagadni magát. Ezt a keménységet örököltem tőle, és én is addig tartottam ki a látszólagos vallásosság mellett.
Egészen a norvégiai és az új-zélandi terrortámadásig.
Ma már felvállalom az ateizmusomat. A hit utolsó szikrájára nagyapám fújt poroltóval, amikor elfelejtette, amit ígért, és újból propagálni kezdte az egyházi esküvő esedékességét, illetve a menyasszonyom megkeresztelését, amikor nem tudtam felejteni azokat a hullákat, amiket a két keresztény tömeggyilkos hagyott a járdán.
Beadtam a katolikus egyháznak az adattörlési kérelmet, ami a keresztlevelemre is vonatkozik, de beletört a bicskám, és a Vatikáni Szerződésre hivatkozva megtagadták. Rájöttem, hogy ez mind a nagyapám iránt érzett, elfojtott harag tette. Esküszöm, felkeresek egy pszichológust, ha még egyszer kimondja a száján, hogy templomi esküvő.
A férfi vállaljon felelősséget mindenért, amit mond, és amit tesz. Ez elsősorban az utókornak szól. Nagyapám egy zsarnok lenyomatát tette rám a kereszt formájában, így nem tudtam ezzel tovább együtt élni. A fiaimra és a lányaimra nem hagyhatom örökségül, és ezért tenni is fogok.

This Post Has 2 Comments

  1. Kedves GreyKnight!
    A Nememind1 facebook csoportjából szeretnék Neked közvetíteni egy hozzászólást. Eredetiben másolom ide:
    “Elolvastam többször, ….nagyon at jött, inkább a fájdalmad….a csalódottságod…mint a haragod……
    Valóban a vallás, alá ássa azokat az értékeket amit a hit nyújthat az embereknek.
    A hit……ami bennünk van, mert érezzük mélyen, hogy valami hiány van abban amir -félénk mutattak, amir tanítani akartak.
    Hogy megcsömörlöttel a családtól, a vallástól….elhiszem.
    A hited azért tartsd meg, hogy a szerelemben a szeretetben, édesanyádban,higyj az őszinte szóban, higyj a napban a levegőben a víz tisztasagaban, az erdők csendjében,a föld szeretetében……ezzel a hittel….korul ölel mindaz, ami igaz,amire szükséged van ahhoz, hogy a csalódottságod könnyeken keresztül feloldozást és kegyelmet kapjon.
    Mert jól érzed, ezt ,ezt az érzést…a gyerekeid ne érezzék és nebhurcoljak magukon.
    A kereszt?! ez is egy olyan tárgy, melyet megmutatták és belénk égettek.
    Az a kereszt amiről te is,beszelsz a templomok tornyán , a nyak láncokon..és sorolhatnám
    …figyeld meg, mire hasonlít?
    Egy kardra !!!!!A harc,a vívódás,és a hozzá kapcsolódó felelnek…..
    A kereszt amit ismerek,és amit használok és ami a hit erejét erősíti, az az egyenlő szárú kereszt…..melynek a középen a fény érkezik és a tiszta szeretet hozzánk…
    (de erről egy napos tanfolyamokat szoktam tartani, így itt abba is hagyom)
    ..egy külön téma a nagyapád, aki….a régi élet képeit szeretné, hogy másold….
    Nos, elárulom…nem vagy az egyetlen aki ezzel találkozik.
    Higgadj le, és próbáld az egészet magadon kívül, az ő szemléletével nézni…..
    Ez most rólad, rólunk szól, hogy hogyan is tudunk ezzel megállítani olyasmit..amit már nem dogunk.tivabb adni.

    ….

    Vannak szüleid, testvéred,szerető párod…..
    Adjon ez erőt neked,ahhoz hogy tovabb lépj……

    Ne küzdj, mert akkor nem tudsz kilépni a körből…..csak élj tisztán szeretetben…és add át a Teremtőnek azt amir úgy érzel, hogy te képtelen vagy megoldani.
    Szeretettel irántad
    Márti”

  2. Javaslom, hogyha Istennel kapcsolatban beszélünk hitről akkor az istenhit kifejezést használjuk. Az egyszerű magyarázat a következő egy “hívő” embertől: Ha kérdenéd, miben hiszek

    Tán elmondanám neked:
    Hiszek az elvetett magban
    a tiszta-szép gondolatban
    a nyíló virágban
    a szép mozdulatban
    a simogató kézben
    a szellőben a fényben
    az unkám szemében

    Hitemhez nem kell Isten
    nem kell semmi ami nincsen
    nem kell malaszt áhítat
    nem kell tömjén mi átitat
    nem kell harangzúgás
    sem katedrális sem égbenyúló tornyok
    (hiába a feddés, hiába az átok)
    ezek nélkül is messzebbre látok
    (Gogol Csehov Miller
    Márai és mások)
    ha megannyi óriásnak
    vállaira állok.

    Hiszek az őszben, a nyárban
    a munkás egyszerű szavában
    a tél első szűz havában
    a tavasz lágy sóhajában.
    A patakban is hiszek s a kézben
    mely nem hagy veszni a vízesésben,
    hiszek apám izzadt homlokában
    anyám tűnődő halk szavában,
    Hiszek a barátban, a társban
    ki velem volt a hegyre felfutásban
    ki most is velem lépdel lefele
    kezemben benne van a keze
    mely majd az út végén
    szelíden tart a szakadék szélén.

    Bennük hiszek kimondatlan… szótlan…
    nevüket nem kiáltom ha félek… ha baj van…
    S ha szólok is csak csendben… csak halkan…
    Nem szólnék titkokról vágyakról…
    kinevetett kigúnyolt álmokról…

    Ha kérdeznél csak ennyit mondanék
    S Te a harangzúgástól úgy sem értenéd

    (Wolf)

Vélemény, hozzászólás?