A túlérzékeny, a racionalista és az autista; emberi címkék az érzelmek útvesztőjében

A túlérzékeny, a racionalista és az autista; emberi címkék az érzelmek útvesztőjében

Amennyiben az életünk célja, hogy az érzelmeinket megtapasztaljuk, és hogy általuk navigáljuk halandó mivoltunkat igaz valónk felé, akkor mi az oka annak, hogy egyesek többet, míg mások jóval kevesebbet kaptak belőlük?
Ha spirituálisan dilemmázunk, az a kérdés, hogy annak idején, a leszületés előtt, vajon milyen indíték különböztette meg a személyiségjegyek választásánál a túlérzékenyt a racionálistól, és vajon létezhet-e olyan, többnyire racionális személyiségjegyekkel rendelkező embertársunk, aki előbb eljut az egységtudathoz, előbb képes párbeszédet folytatni felsőbbrendű énjével, mint az, aki tele van érzelemmel? 

 A racionális szemléletmód egyesek szerint egy pólus, mások szerint „csak” egy szegmense az egységnek. A racionális személy két lábon áll és tapasztal azon a bolygón, ami nincs sehol másutt a létezésben: a földön. Ő az, aki teljes mértékben átéli a halandói síkot, és amennyiben igaz, hogy a születésünk előtt mindent mi választunk, akkor a racionális ember azért választotta magának ezt a személyiségjegyet, mert ízig-vérig át szerette volna élni a földet, az általa választott célhoz pedig, pont a logikus gondolkodás és a túlvilág utáni kutakodás izgalmának semlegessége juttatja majd el.
Mindennek ellenére, élete végén arculcsapásként érheti, mennyire más világba került, és milyen nagymértékben különbözik a valóság az általa mindaddig tapasztalttól. Halandó életében a föld és a túlvilág dimenziói maximum csak egy nagyon rövid ideig kerültek egymással párhuzamba, mivel ő többnyire sosem a megérzéseire hagyatkozott, amikor valamerre menni szeretett volna, sokkal inkább a racionális logika érveire. Amennyiben halálunk pillanatában még a tudatunknál vagyunk kicsit, és viszünk magunkkal (ha csak egy rövid időre is) valamit a saját személyiségjegyeinkből, a korábbi racionális emberre valóban ráhozhatja a frászt a mennyország.
Ez így kicsit groteszken hangzik, de racionálisan gondolkozva ez valóban így lehet. 🙂
Az, hogy mennyire éli meg arculcsapásként a racionális ember a túlvilág létezését, annak a függvénye is, hogy mennyire volt benne domináns a logikai vonulat és milyen nagymértékben voltak elfojtva az érzelmi komponensei. Mivel mindannyian vegyesek vagyunk, tisztán racionális ember talán nincs is. És egy racionális is lehet jószívű (nagyon is!), mi több, szerelmes is, olyankor (legkésőbb) pedig általában úgyis érzünk valamit a túlvilági dimenziókból.

Ha a racionális és a túlérzékeny egymásba botlanak, a legtöbbször talán úgy pislognak egymásra, ahogyan teszi azt a földlakó a marslakóval. Ettől azonban még jól kijöhetnek, hiszen szeretetre, elfogadásra, megértésre, mind a kettő képes. Mindössze az különbözteti meg őket hangsúlyosan, hogy a túlérzékeny típusban általában az a minimum emóció, ami a racionálisba már nem fért bele. Csak az érzelmeket még mindig nem lehet mérni ugye, sajnos.

A túlérzékeny ember életének egyik kulcspontja, hogy a láthatón túli világ folyamatos és rendületlen jelét adja létezésének a föld nevű bolygón. Ezen embertípus valóságában a két sík egymástól nem elszeparált, sokkal inkább ez a kettő együtt adja ki a teljességet, egyik sík a másikért van; egymást folyamatosan támogatják, jelelik és jelölik.
Mivel azonban mint mindenben, az érzelmek „birtoklására” való képességben is egy széles skálán mozgunk, a túlérzékenység extra változata alaposan megnehezítheti alanyának életét. Ő mindent fokozottan érez, így rendkívül sérülékeny; amikor fáj, nagyon fáj. Lehet egy túlérzékeny ugyanolyan messze az igaz valójától, egységtudattól, mint egy szélsőséges formát felvett racionális?
Lehet. Sőt!
Ha az érzelmek túlontúl elárasztanak minket és inkább már beléjük fulladunk, ahelyett hogy navigálnának bennünket, az lehet a természet része is, de tenni azért, hogy magunkon dolgozzunk, az már a mi saját felelősségünk. Például igyekeznünk kell a lényegi dolgokra koncentrálni a lényegtelenek helyett, vagy jobban bele kell magunkat élnünk a másik fél bőrébe és óvakodnunk kell attól, hogy mindent támadásnak vegyünk.
Ismerek olyan túlérzékeny embert, aki jobban elbarikádozza magát, mint egy racionális, vagy egy depressziós.

Vitatnám a tényt, miszerint törvényszerűen a racionális áll legmesszebb a megvilágosodott tudatállapottól, mert ennél minden sokkal komplexebb.
Az igazsággal való szembenézésünk nem az érzelmek mennyiségének függvénye, mert ha engedjük, hogy azok megszálljanak bennünket, kerülhetünk az igazságtól jóval messzebbre is. A teljesség körében, a Jin és a Jang közül az egyiket csordultig töltve az tovaszalad a másikba. Dagad, majd elernyed, visszahúzódik. Mi is ezt éljük a mindennapjainkban.  A csúcs és mélypontjaink játszmái vagyunk, egészen addig, amíg ezt fel nem ismerjük, és nem próbálunk úgy nézni a jó és a rossz eseményekre, mint navigátorokra, melyek együtt adják csak ki az egészet. Középről egyensúlyozó fény az igaz énünk, ahol jobbról a jó, balról a rossz benyomások csapdossák az életünket, de mi kormányozunk közöttük.

Ellenben mi a helyzet azokkal az ún. betegségeknek címkézett érzelmi felfordulásokkal, mint például a depresszió, az autizmus, vagy az Asperger- szindróma? A hétköznapokban általában könnyen beszélünk arról, ha túlérzékenyek vagyunk, vagy „megbélyegezzük” saját magunkat racionálisnak, de ha „hivatalosan is” (azaz van egy papírunk róla) depresszióban szenvedünk, azt már inkább hajlamosak vagyunk elhallgatni. Ha a depresszió vagy az autizmus betegség, akkor a racionalitás, vagy a túlérzékenység miért nem az? Ha nem minden betegség, ami a középből kileng, akkor a betegségek mivel érdemelték ki, hogy azok?

Életem egyik legszebb korszaka volt, amikor egy aspergeres (autista megelőző állapot) emberrel hozott össze a sors, és ő lehetett egy időszakra az egyik legkedvesebb barátom. Szélsőséges érzelmi viharainak köszönhetően, egyik pillanatban maga volt az ördög, a másik pillanatban pedig az angyal. Nem ismerte a kacifántos beszéd művészetét, nem tűrte és ki nem állhatta a kérdéseket; minden vágya volt, hogy annak, akit szeret, megfeleljen, de a legegyszerűbb kérdés is olyan mértékben összezavarta, hogy tombolni kezdett. Minden orkánja ellenére maga volt a végtelen tisztaság, a lelke és a szándékai csodaszépek.
Az Embert gyermekszemmel fejtegette és csodálta ő minduntalan. Többet látott többünknél, és ezért többet is hallgatott.
Akkoriban túlérzékeny voltam. (Még napjainkban is annak mondom magam, ha sokat is faragtam magam a középút felé azóta.) És meg kell, hogy mondjam, csak az élet álomszép rendezése tud ilyet, hogy a túláradó, örökösen kérdező túlérzékeny, és az érzelmeiben összekuszálható tisztán egyszerű, szövetséget, barátságot kötnek.
Akkor tapasztaltam meg igazán, mennyi érzelemtől csordulok túl, ki is vagyok én, merre kéne fejlődnöm, hogy magammal és az egységgel inkább találkozzak, amikor a szerethető és a szeretetre éhes csoda ott állt előttem és láttam, milyen puritán és steril is tulajdonképpen a cicomázatlan emberi lélek. És hogy ez a cicomázatlan lélek, minden kikiáltott és ráaggatott fogyatékossága ellenére, mennyivel jobban szeret, mint a 21. század átlagembere.

Testesítsd meg dominánsabban bármely személyiségtípust is az elnyújtott skáláról, vagy találkozz akármelyikkel, vedd észre, hogy együtt vagyunk egész. Ugyan mást észlelünk (először) a valóságból, eltérő a módszer, ahogyan eljutunk a magasabb igazságokhoz, attól még a valóságban ez is és az is helyet foglal, és a különféle módszerek mindegyike ugyanoda juttat el.
A címkéket hagyd meg a gördülékenyebb kommunikációnak, de ezen felül óvatosan nyugtázd létjogosultságukat.
Ha pedig olyan szerencsés vagy, hogy az ellenpólusoddal találkozol, gyönyörködj abban, ő mit vesz észre a valóságból és hogyan éli meg azt. Hátha általa észreveszel valamit, ami mindig is az orrod előtt volt a gyönyörű létezésből, csak egészen az érkezéséig figyelmen kívül hagytad.

This Post Has 3 Comments

  1. Drága Testvérem!
    Eltökélt szándékomban áll megtalálni és megismerni a komfortzónám érzékelői által befogott entitások jeleit.
    Nem sok ilyen van de találok annyit, hogy amúgy jól el legyek és töltekezzek azon a szinten ahonnan még tudok.
    Őszintén átérezve úgy érzem szűkül a kör…pedig állítólag tágulnia kéne. Nanáhogy erre is van holtbiztos magyarázatom racionális és nem racionális szemszögből nézve is. Ezt nem azért írom mert büszkén verem a mellem,hogy mennyire okos vagyok és irtó vágom a témát – persze megtehetném mert tényleg irtó vágom – de nem azért vagyok itt. Akkor miért vagyok itt? Amúgy épp ideje lenne már erről is beszámolnom és meg is kezdeném. Az adatlapomon, mivel lehet folyton módosítani – ezt kihasználván – rám jellemző módon meg is teszem. Na de miért vagyok itt és Szellő miért testvérem ?- tessék kezdem a választ. Most, ma csak nagyon röviden összefoglalom.
    Mindketten intéztünk -küldtünk – a világhoz üzenetet, rezgéshullámokat,szellemi kvantumcsomagokat magunkról, világnézetünkről, érzéseinkről, terveinkről, stb. Tettük ezt kódolva és kódolatlanul. Ezek találkoztak…naháááát…és, hogy érzelmileg meg mindenhogy kezelni tudjam az ölembe pottyant mennybéli eufóriát…Fogolyán Szellő – entitást testvéremmé fogadtam. Meg kellett tennem mert…csak. Okom van rá és van egy ilyen ismert szlogen: megtudom magyarázni…szeretném, vágyom a lehetőségre. A szeretetvilág EGY bizonyos szintjén a testvérfogalom már így természetes/TERMÉSZETES ÁLLAPOT, a többi szinteken meg hát… embere válogatja. Sokat gondolkodtam azon, vajon privátba írjam-e mindezt de végül mégis nyilvánossá teszem hiszen lesz folytatása, amire bármily meglepő én is kíváncsi vagyok.

  2. Kedves Szellő!
    Igaz, egy éves bejegyzés, de ez semmin nem változtat. Dolgokat raksz egymással szemben. A depresszió nagyon kegyetlen dolog .Én túl érzékeny vagyok és voltam depressziós is. Együtt a kettő valami borzalom. Néha most is rám tör, de mivel tudom miért vagyok ilyen, harcolok ellene. Néha olyan baromságok jutnak eszembe, és győzködöm magam, hogy nem igaz, gondolj a szépre jóra. közbe jól kisírom magam és megnyugszom. A sírástól mindig megnyugszom. Az előző életemben az érzelmeim arra voltak hivatottak, hogy másokat magam alá gyűrjek. Na most pedig szenvedek, mert tele vagyok érzelmekkel, szeretettel.Hiába tudok sok mindent és hiába értek meg dolgokat, ezt itt és most kell megélnem. A másik. A környezetemben van aspergeles ember. A felesége jött rá a problémájára mert nem tudta megérteni, miért olyan amilyen. Segítséget kért, és most már könnyebben elfogadja a férjét és segíteni is tud neki dolgokban, de a férfi még mindig nem tudja hogy neki ez a problémája. Egy végtelenül szolgálatkész ember. Így kivülről mást nem is lehet észre venni róla. Csak aki vele él. Ahogy olvasom a történeteket, mindenki harcol saját magával, keresi az útját és keresi a problémákra a választ.

    mama65

    1. Drága Mama65!

      Természetesen a korábbi írásaim is aktuálisak. Levenném őket abban a pillanatban, ha már idegennek érezném őket magamhoz. És nagyon szépen köszönöm, hogy így megnyíltál a sorok hatására, és leírtad ezeket magadról is. Valóban nehéz lehet Neked egyszerre a kettővel. De úgy érzem, elég magas intelligenciát és fejlettséget kaptál ahhoz, hogy mindezt kezelni tudd! Ami természetesen nem azt jelenti, hogy kevesebb lenne a kihívás előtted…de úgy érzem, te keresed az ok-okozatot, a dolgok miértjére a választ. És ez nagy segítség lehet az utadon!
      Nekem az egyik barátom aspergeres, igaz, rajta rögtön láttam kívülről, hogy valami nem stimmel (én voltam 10 ember közül az egyetlen) és ő is tudja magáról. Azt a sort nem értem pontosan, hogy “a férfi nem tudja, hogy neki ez problémája”. Nem mondták meg neki az orvosok a diagnózist? Vagy hogy lehetséges ez?

Vélemény, hozzászólás?