Történt gyerekkoromban valami szokatlan, tragikus, megrázó velem. Ezek mások szavai. Nekem egyik jelző sem tűnik igaznak. Bár igazak is lehettek volna, én mégis úgy döntöttem, úgy élem meg, hogy az ajándékot látom benne.
Mint mindenben.
1982 október 23. A nagy szocialista forradalom évfordulója, tanítási szünet, az iskolai kirándulások szokásos ideje. Nem lelkesedtem a nagy közösségi megmozdulásokért soha, gyerekként sem, de végül mégis elindultam. Nedves, sűrű, masszív köd volt. Olyan igazi ősz. Az osztály Szombathelyre indult autóbusszal, pár tanárral és szülővel. A felszállásnál masszív harc folyt a jobb helyekért, hogy minél távolabb legyünk a tanároktól. Nem siettem, megvolt a magam kis társasága, és köztük a magam helye. Bárhol jó volt. És pontosan hét órakor 7-kor elindultunk. Bele a sűrű fehér masszába.
Kellemesen elhelyezkedtem a sofőr mögötti ülésen az ablaknál. Szinte semmit nem lehetett látni, de ez senkit nem zavart. Olyan volt, mint egy buborékba zárt időkapszula. Akkoriban éppen a sci-fi volt kedvenc műfajom.
Alig fél óra múlva valami igazán fura dolog történt. Mintha lelassult volna az idő, vagy talán meg is állt…Fényt láttam szemben az ablakon keresztül, aztán minden lebegni kezdett; a dolgok, az emberek lassan szálltak fel és aztán hirtelen minden lezuhant. Füst, por, rettenetes hangok és szagok kavarogtak mindenhonnan. Fülsüketítő sikoltozást hallottam, és mindenki menekült. A tanárunk kinyitotta az ajtót a vésznyitóval. És én néztem, ahogy áramlanak lefelé az emberkék a buszról. Nem kapkodtam, tömeg volt. A barátnőm vérzett a fején, Igyekeztem kituszkolni őt az ülésről. Közben néztem az előttem elhaladó vérző, síró, eltorzult arcokat. Az egyik osztálytársam kistestvére torkából egy óriási csavar állt ki. Azóta láttam már ilyet horrorfilmben, de gyerekként soha szörnyűbbet. Mikor mindenki leszállt én is megpróbáltam kikászálódni a törött ülések közül. Láttam, hogy megsérült a lábam, a nadrágom véres cafatokban lógott. Elvergődtem az árokpartra. Leültem és vártam. Perceknek tűnt, de igazából órák teltek el. Rengeteg falusi gyűlt körénk, takarókat hoztak. Megérkeztek az első mentők is. És nagyon gyorsan sorra elvittek mindenkit. Gondoltam talán nekem is szólni kellene, hogy eltört a lábam, vagy valami. Az utolsó mentőst szólítottam meg, épp pakolt össze. Odajött, megnézett és fejvesztett rádiózásba kezdett. Innen már szakaszosak az emlékeim.
Később találkoztam a mentőssel, pár év múlva. Azt mondta, lehetetlen, hogy élek. Akkoriból még a kórházra emlékszem, a kavarodásra. Nem igazán válaszolt senki a kérdéseimre. Csak fájdalmat okoztak, majd hallottam, hogy rohannak szabad helyet keresni az operációhoz. Elaltattak és ez volt a nap fénypontja. Aztán arra ébredtem, hogy fuldoklom. Az orvosok idegesen kapkodtak, óriási tűt szúrtak a szívembe. Próbáltam segítséget kérni. Nem kaptam levegőt. És senki nem vette észre. Nem hallották, hogy kiabálok. Hát felkeltem, láttam az orvosokat, a szobát, az ablakot. Sötét este volt. Kint világítottak a lámpák. Gyönyörű volt, békés, csendes. És egyre feljebbről láttam a várost. Mintha a tér tágult volna ki, és én láttam az utcákat, a házakat, a fényeket. Megnyugtató volt, gyönyörű. Kicsit bukdácsoltam, mintha nem tudnám irányítani magam. Aztán azt éreztem, hogy valami mellém suhan és két oldalról megfognak. Ettől egyensúlyba kerültem és szép lassan tovább távolodtunk. Nem voltak szavak, nem volt senki rokon, ismerős. Nem voltak kezek, lábak, szárnyak, testek, szemek. Semmi nem volt, ami emberi. Fény volt, meleg és megnyugtató.
Nem voltak szavak, csak érzések. Az otthon és a biztonság érzése, valamint az, hogy csak egy kis része vagyok valaminek. És ez nagyon jó érzés volt. Természetes.
Aztán felébredtem, egy fehér szobában. Beszélgettem a szobatársakkal. Beszélgettem a buszsofőrrel, aki elbúcsúzott, mert hazament a családjával. Beszélgettem egy fiatal férfival, akinek a nagymamája birsalmasajtot hozott dióval. Isteni illata volt! De ő nem ette meg, csak lerakta az asztalra, mert nem merte neki megmondani, hogy nem szereti. Volt egy másik fiú is, aki minden nap bejött hozzám és beszélgettünk. Egyszer arra ébredtem, hogy a nagyanyám hozott nekem egy fókát, igazi, puha szőröset. Ez volt az én valóságom. És később hallottam másokét…Amit én nem tudtam elhinni.
Kómában voltam. A buszsofőr meghalt, a mellettem lévő ágyon, az intenzíven. A fiatal férfinak súlyos vese elégtelensége volt, sosem találkozhattunk, mert meghalt mielőtt az osztályra kerültem. Bár azt senki nem értette, honnan tudok a birsalmasajtról. Mindenki volt benn meglátogatni, de nem emlékszem senkire. Az egyetlen, amit nem „álmodtam” a fóka volt. Az ébredésem után hamar rájöttem, hogy kellemetlen és zavarba ejtő dolgokat beszélek. Hát abbahagytam. De az is kiderült, hogy az említett fiú tényleg minden nap bejött hozzám, és mesélt nekem. Mindent tudtam róla, csak a nevét nem. Pedig minden nap elmondta. Beteghordó volt, egyetemre készült, de nem vették fel. Amíg újra próbálkozott szakmai tapasztalatra igyekezett szert tenni. Az édesapja lelkész volt a kórházban. Ő volt az első, aki azt mondta, hogy ne beszéljek szamárságokat.
Az élet nem volt egyszerű. Újra kellett tanulnom mindent. Hosszú és nehéz út volt. Előbb azt mondták, sosem fogok felébredni, és jó, ha nem növényként fogok funkcionálni. Mégis felébredtem. Aztán azt mondták, hogy nem fogok tudni járni. Három hónap kellett hozzá. De újra jártam.
Igazából erről szól az életem azóta is. Ha azt mondják, lehetetlen, én biztos nekifutok. Mi több, a kedvenc sportom ez lett. Valamint megtanultam nem beszélni, és vigyázni, hogy normálisnak tűnjek. De szeretnék tartozni valahová. Most és itt. Egy helyre vágytam, ahol a furcsaságaimmal együtt elfogadnak. Ahol nem paráznak tőlem. Valamiért én és a halál spanok vagyunk. Azóta is. Sok furcsa dolog történik velem, körülöttem. Másképp látom a világot. Van a mások valósága, ami nem mindig azonos az enyémmel. Voltam pszichológusnál, nincs semmilyen elváltozás a pszichémben. Elég intelligens is vagyok. Megtanultam tökéletesen beilleszkedni a társadalomba. Ezért csillant fel a remény a lelkemben, hogy nem egyedül vagyok fura. Mások is látnak olyan dolgokat, amik lehetetlenek. Én érzek, néha látok. De azt biztosan állíthatom, hogy a léleknek nincs sem neme, sem színe, sem vallása. Semmi emberi.
Úton (Tavaszi szél igaz története)
This Post Has 4 Comments
Vélemény, hozzászólás?
You must be logged in to post a comment.
Kedves Tavaszi szél!
Nem könnyű a szavakat megkeresni, amiket a történeted után szeretnék leírni. A „furcsaságaink” annyi helyzetből kiindulva tudnak a felszínre törni, ahányan vagyunk. A te történted, az élet és a halál körforgásában, az ébredés hajnalán magával ragad. Kívülállókként több mindenre lehet rálátásunk. Felismerni, hogy ez egy ajándék, és aszerint egyensúlyozni az élet pengéin, megtalálni nem csak a társadalomban a helyünket, de önmagunkban is, nagyszerű dolog. Érzem a jó és a negatív energiákat, a suggalatok a részeim. Ha nem hiszek nekik, útra terelnek, ha hiszek és hagyom magam vezetni, érzem az energiát a döntéseimben. Érzem, hogy vigyáznak lépteimre. Köszönöm hogy olvashattam ezt a különleges történetet 🙂 Csodás napot
Drága Tavaszi szél! 🙂 Nem vagy egyedül! Én csak hétszer haltam meg és pont olyan lettem mint TE! Nincs olyan akadály, amit nem akarok legyőzni, nincs olyan, hogy lehetetlen. Én viszont beszélek, ahogy Te mondod szamárságokat. Bocsánat, nem te mondtad, hanem az a fiú! Épp ezért mindenki furcsán néz rám. De nem baj, mert ez vagyok én. 🙂 Sőt ma már el is fogadtak egy páran. Megtaláltam az életcélom. Erről nem igazán írtál, vagy csak én siklottam el felette, hogy van e már valami terved, célod? Szerintem van. 🙂 Hinnem kell, hogy így van, mert nekünk dolgunk, feladatunk van. Ja! Én csak úgy szoktam mondani, hogy „A halálnak sem kellek!” 😀 És még valamit! Nagyon jó helyre kerültél, ebben biztos lehetsz! Viszont még tágulni fog ez a világ is. Bármi, akár mi, ha gondolod szólj és én ott leszek. 🙂 <3 Üdv: Holdanya/Zéta/Éva
Ó, Tavaszi szél! Még reggel elolvastam a történeted, mert nagyon vártam! De most válaszolok, mert nem akartam elkapkodni! Történeted megrendített, érzéseid ismerősek.. Az első reakcióm az volt, hogy milyen jó lett volna ha ott lehetek ébredésed után, és mikor mindenki azt mondta ne beszélj szamárságokat, akkor én átöleltelek , és azt mondtam volna: héé… ne búsúlj!! mesélj nekem, én meghallgatlak, és megértelek… <3 Ez egy érdekes reakció, mert még rajtad kívül egy embernél éreztem így / hogy jó lett volna a régmúltjában ott lenni mellette/ s Ő a párom…
Amit átéltél, hogy a tested nem funkcionált, de a lelked élte az életét… beszélgetett.. barátkozott…téren és időn kivül… az valami fantasztikus!! Emlékszem nagyon fiatal koromban hallottam egy srácról, aki motorbalesetet szenvedett, és odaátról jött vissza… Pusmogtak róla, de igazán senki nem tudott biztosat, hogy mi is történt?! Látásból ismertem csak a szomszédban dolgozott. Egyszer nagy bátran odaáltam elé, és megkértem, hogy mesélje el nekem mi történt akkor és ott vele? Nem igazán akarta, gondolom neki is rossz tapasztalatai voltak már akkor az emberek reakciói miatt. .. De végül mert annyira akartam, elmesélte. motorral vízbe zuhant… mire kihúzták, nem lélegzett, nem mutatott életfunkciókat… küzdöttek érte, újraélesztették, de nem, nem éledt…Azt mondta, nagyon jó érzés volt… nyugalom, békesség.. jó lett volna ott maradni. De akkor megjelent előtte a menyasszonya arca, akit nagyon szeretett… és a gondolat, hogy nem láthatja többé, hogy itt kell hagynia, nem birta elviselni! Ordítani, kiabálni kezdett, hogy vissza akar jönni, neki a menyasszonya mellett a helye!! És amikor kimondták a halál tényét óra percre… akkor visszatért… Pár évvel később láttam ezt a srácot.. lezüllve , tönkremenve, iszogatott egy kocsma teraszán… Utánaérdeklődve megtudtam, hogy a lány megcsalta… s onnantól kezdve a srác teljesen tönkrement.. :'( De amiért ezt leírtam, az azért van, mert Ő is, ahogy Te is, – kik félig-meddig odaát voltatok, – ugyanazon érzéseket fogalmaztátok meg… a békét, a nyugalmat,biztonságot… És ezt éreztem én is, – bár nem jártam az élet másik oldalán… – gyemekkoromban! Írtam róla a történetem több részében is.. És ezeket az érzéseket szeretném megint átélni… azt a hihetetlen lelki békét.. nyugalmat! Megdöbbentem, hogy érzéseid pont olyanok voltak Ott, mint nekem itt anno… bár a körülmények teljesen mások voltak.. Velem nem történt semmilyen katasztrofális dolog…csak éltem csöndesen egy átlagos család legkisebb gyermekeként.. s láttam…
Elképesztő akaraterővel mész előre, és tovább,és tovább!! Gondolom, mottód lett már, hogy: az akadályok azért vannak , hogy legyőzd őket!! 🙂 S azt is látom, hogy olyan igazi, egészséges- egyedi humorod is van.. lett.. ? ,,én és a halál spanok vagyunk. Azóta is. ” S ez nagyon tetszik! 🙂 Hogy jó helyen vagy e itt, az nem kétséges! 😀 De az sem, hogy én még szeretnék folytatást Tőled!! Mondjuk ezt a mondatod bővebben… 🙂 ,,Sok furcsa dolog történik velem, körülöttem.” Kérlek írj még, nagyon szeretném tudni azóta hogyan élsz, mit csinálsz? Mik történtek Veled, melyeket így fogalmazol meg… ,, Én érzek, néha látok. De azt biztosan állíthatom, hogy a léleknek nincs sem neme, sem színe, sem vallása. Semmi emberi. ”
És persze köszönöm, hogy megosztottad történeted! Engem teljesen magával ragadott!! Várom a folytatást is! 🙂
Szeretettel: Cowboy
Kedves Tavaszi szél!
Meghatottál. Mondhatnám könnyekig. Mondom is, végtére úgysem látja senki… meg ugye, köztünk marad. Olyan szívesen rákérdeznék még pár dologra, most rögtön, de nem teszem, mert úgy érezném, hogy a szavadba vágok. Hagyom. Érjen. Legyek most meghatódva azon és attól amit írtál és amit abból megértettem. Megértettem? Lehetek még őszintébb? Ez már nem megértettem kategória! Idézlek: ”… az, hogy csak egy kis része vagyok valaminek. És ez nagyon jó érzés volt. Természetes.” Na ettől vagyok meghatódva. Miért is? Ott voltál egy megtapasztalásban, és elhoztad annak morzsáját. Nekünk, nekem. Köszönöm, hála érte! Ebben a morzsában benne van a többi is: ”Másképp látom a világot. Van a mások valósága, ami nem mindig azonos az enyémmel.” Na, üdv a klubban. Nem vagy egyedül. Miért vagyok meghatódva? Ezért! Van közös valóságunk. Nagyon jó érzés…